ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-11-03 / 45. szám

részletesen kifejtette a vezér-elveket, amelyeket ily kántorkönyv szerkesztésénél követendőnek ajánlt. A közgyűlés magáévá tette ez irányelveket, amelyek e három pontban csúcsosodnak ki : »a) legyen egyházias az iránya, b) legyen zene-müvészileg korrekt és c) kifogástalanul célszerű.« Az elsőre nézve az egyházias irány megköveteli, hogy minden oly ének, melynek akár szövege, akár dallama kétes értékű vagy kevésbé korrekt, távol tartassák. A másik, a zeneművészeti korrektség, az összhangositás és a kiséret, valamint az elő-, köz- és utójátékok helyességére vonatkozik. Mialatt nemcsak a helyes szerkesztés, hanem főleg az egyházi dallamhoz mért nemes egyszerűség is értendő. A harmadik végre, a célszerűség, megkívánja, hogy a kántornak minden egyházi ténykedésnél biztos kalauza legyen. Ezen alapelveket tartva szem előtt, dolgozta ki Kersch a fenndicsért kántorkönyvet. Kersch müvében került mindent, ami a fenti alapelvekkel összeütközésbe jöhetne. A zenetudománynak nemcsak alapelveire, a harmóniatanra támaszkodott, hanem amig azt az egyházizene szellemével megegyeztethetönek tartotta, alkalmazta a contrapunctio, imitatio és a fugatannak minden nyújtott eszközeit is s felölelte a népénekeken kivül a szertartásokat s ezek liturgikus énekeit is, amelyekre a kántornak okvetlenül szüksége van, még pedig azon könyvekből, melyeket a római szentszék 1894. évi rendeletével egyedül authentikusoknak ismert el, tehát a regensburgi Pusztet kiadást. Természetesnek találom tehát, hogy e müvet a kiküldött bíráló bizottság, Walter Antal pécsi prépost-kanonok, Mayer Károly székesfehérvári apát-kanonok és Ernyei József budapesti nemzeti zenedei tanár urak egyhangú véleménye alapján az O. M. C. E. elfogadta s ezzel — mint vélem — nemes intentióinak teljesen megfelelőnek s országszerte terjesztendönek elismerte. Ez egylet soha jobbkor nem érlelhette volna meg gyümölcsét, mint épp a mi időnkben. Hazánk most úgy rendezkedett be, hogy annak fiai mennél ritkábban tekintsenek fel a magasba, de meggörnyedve csak a föld göröngyeiben keressék telhetetlen szivök vágyainak kielégítését. Az anyagias gondolkozásmód áthatotta a nép összes rétegeit, még a templomban sem tud a föld által lenyügzött s magasztosabb dolgokra teremtett szegény lélek föllebb emelkedni, itt is keresi a múlékony, kedvesebb hiú, benyomásokat, nézi a diszes publikumot, a templom struktúrájának művészetét, az énekesnők bájait, a fülcsiklandó érzékies zene szívderítő benyomásait, szerteszéjjel néz, szórakozik, mulat, ha tud, sugdos, kritizál, esetleg unatkozik s túlkorán kimegy. Üres szívvel lépi át a szentély küszöbét, s üres szívvel hagyja is azt el, hiú, érzéki, anyagias, gyönyörthajhászó, hitüres az istentisztelet előtt, olyan annak végén is. Nem kellene annak úgy lenni, kedves olvasóim ! Az istentiszteletnek nem az a föladata, hogy tovább ápolja az emberben az érzékiességet, az anyagiasságot, hanem hogy felrázza a legmagasabb hivatással megáldott, de saját gyarlóságánál fogva a mulandóságtól megigézett, elaltatott s elmámorosodott embert ezen nyomorúságából s helyezze szivét, lelkét, vágyait, gondolkozásmódját, törekvéseit azon magasságra, amely öt mint embert megilleti. Ez a Caecilia egyletnek is célja, melyet Kersch magáévá téve oda törekedett, hogy zenéje, amennyire képes, hozzájáruljon a lenyügzött lélek felszabadítására. Azért teszi müve homlokára a lehető legnagyobb betűkkel: »Sursum corda!« Fel a szivekkel! Az egyház intentiójához, akaratához, szelleméhez szabott s e műben mesterileg letett egyszerű, mégis magasztos, megragadó harmónia bűbájos magas regiókba van hivatva ragadni a mintegy önsúlyuknál fogva lefelé vont s mégsem alacsonyságra hivatott lelkeket, s én meg vagyok győződve, hogy erre Kersch müve alkalmas is. Szerencsés voltam ugyanis meghallgatni magát Kersch urat, ki szives volt ezen müvéből előadni egyes részleteket. Az előjátéknál meglepőbbnél meglepőbb fordulatok s imitatiókkal variálja az előadandó ének dallamát s mig játékával megfelelő áhítatra hangolja a híveket, figyelmüket egyszersmind a kijelelt mise-énekre felhívja. Magát az éneket eddig seholsem hallott oly módon kiséri, mely annak gregoriánszerü mélyen szivbeható színezetet kölcsönöz, s a fület szoktalanul szép harmóniájával gyönyörködteti, anélkül, hogy más érzelmeket keltene, mint tisztán mennyeieket. Minden énekhez többféle s igen változatos utójátékot is csatolt, mely hűségesen a felvett théma keretében mozog, hogy mintegy az embert édesdeden kényszerítse az Istent magasztaló megzenésített szövegre mindvégig gondolni. Ez aztán templomhoz illő előadás ! Oly megható, oly művészi s mégis a csekélyebb tehetségnek is hozzáférhető. Talál különben ezen minden énekhez külön csatolt többféle utójáték között a mesteri kéz is magának megfelelőt, úgy, hogy e mü úgylátszik minden igénynek iparkodott eleget tenni. Tudva van, hogy az orgonistának nincs megengedve az orgonán improvisálm, szeszélye szerint bármit össze-vissza játszani, az egyházi szabványok, melyekre Kersch müvében nyomatékkal utal, őt e tekintetben is korlátok közé szorítják. Biztosítom öt azonban, ha Kersch kántorkönyvét teszi maga elé, nyugodt lehet az iránt, hogy az Isten házában kötelességét a legtisztességesebben, a legépületesebben teljesítette, s ezzel egyszersmind népnevelési, népnemesitési nagyfontosságú missiójának is megfelelt. Hogyne kívánnám tehát, hogy azon tanárok, kik hivatvák a kántort e nagyfontosságú hivatására előkészíteni és képesíteni, hogyne kívánnám, hogy ezek Kersch úttörő müvét különös figyelemre méltatván, azt tanítványaikkal egész terjedelmében megismertessék, megkedveltessék, s őket annak helyes használatában kioktassák. A szent egyház iránti buzgalmuk félre fog vetni minden mellék tekintetet. Róma igen indokolt okokból gyökeres reformra hivja fel mindazokat, kiknek hivatásuk az egyház liturgikus részéről gondoskodni, s a hivek millióinak lelki, tehát legfőbb ügyükről van akkor szó, mikor a templomot a chorus részéről is óhajtja az egyház a hivek nevelő, nemesítő, mennyeiekre előkészítő iskolájává tenni. Egyébiránt Kersch müve, melynek első kötete a pesti könyvnyomda részvénytársaság nyomdájából máris kikerült, négy részre oszlik. Az első kötet felöleli az egész egyhavi évet annak összes szertartásaival, az istenitiszteletnél használni szokott megzenésített énekeivel s azok teljes szövegeivel, valamint a fenndicsért elő-, köz- és utójátékaival. A második kötet tartalmazza az oltáriszentségről, a sz. Szűzről és a szentek tiszteletéről szóló énekeket megzenésítve, mint az első kötetben. A harmadik foglalja magában az ünnepi miseénekeket szinben és gyászban, a negyedik pedig a csendes sz. mise énekeit, alkalmi énekeket és a vesperást, a rubrikák olyatén szemmeltartásával, hogy a szakértő is kénytelen mondani, hogy a szerző még csak egy hangjegygyei sem akarta megcsalni az Istent. Átment e mü az egyházi censurán is, s az egyházi hatóság jóváhagyása- s áldásával bocsáttatott közre. Finom kemény papirt alkalmazott a kiadó, nyomása tiszta, világos, kiállítása mondhatnám fényes. A 26 cm. széles s 22 cm. magas első füzetnek terjedelme 147 oldal s kapható a szerzőnél, kinek az kizárólagos tulajdona, 5 koronáért, az összes 4 kötet pedig 16 koronáért. Méltán megilleti az O. M. Caecilia Egyesületet hálás elismerés, hogy tájékoztató, felderítő, irányító működésének behatása alatt ily közhasznú egyházi mü napvilágot láthatott: de Kersch is megérdemli nagy ügybuzgalmáért, hogy e müve iránt ugy a kath. közönség, mint annak hivatott vezérei a legélénkebben érdeklődjenek. Brühl József. Munkácsy Kálmán. Iró volt, — bohó, álmodó, rajongó Az életet is ugy álmodta csak . . . Mig teste haldokolt a btís kórágyon, Lelkében egy virágerdő fakadt. S hogy eljött a nagy ismeretlen árnya Es megérinté a költő szivét, Sápadt ajkával elhalón susogta: »Csak egy percig szeretnék irni még!« Mezarthim. Az irodalomnak egy tehetséges munkása, egy szerény ember, ragaszkodó, hü barát dőlt ki e héten sorunkból. Fiatalon szólította el végzete e földről, tehetségének teljes virágzásakor. Munkácsy Kálmán Esztergom vármegyében ismert és állandó szereplője volt a közügyeknek. Csak most, midön elparentáljuk, csak most méltányoljuk azt a csendes munkát, mivel hozzá járult, hogy a közjó tisztább legyen. Munkácsy mint hírlapíró előkelő tónusa és gavalléros gondolkodásával tünt ki vidéki kollégái közül. Cikkein, de egyáltalán az általa szerkesztett lapon is, mig ö maga állította össze, soha sem látszott meg, hogy valakit megbántani szándékában lett volna. Mindig a tiszteletet és elismerést kérte maga iránt a gyöngéden, és csak az ügy érdekében megirt cikk, és tekintélyt szerzett a lapnak az a színvonal, a melyre emelte. Csupa álomból szőtt lelkülete végig rezgett az egész újságon és a legutolsó hir is, a szerkesztői üzenet sem maradhatott el egy hangulatos megjegyzés, vagy költői hasonlat nélkül. Ezt a kellemes, senkit nem sértő tónust csak az tudja fentartani, akinek finom lelke irtózik mindentől, ami durvább, gorombább, és ami nem tartozik délibábos álmokat látó, ideális lelkének szótárába. Munkácsy szépiró volt inkább, mint hírlapíró, de hogy e két tehetség együttvéve mily munkaerőt képes kifejteni, legjobban meglátszik az ó működésén. Elvei mellett mindig tisztességgel forgatta a tollat, és ha engedtek neki politikai ellenfelei, úgy soha sem a gorombaság súlya, de az érvek billentették az ö részére az elismerés mérlegének serpenyőjét. Munkácsy lelkének hü tükre azon sok apró történet, melyet kötetekbe gyűjtött és a kritikusokat mind lekötelezte. Költő volt. Meg volt benne a teremtő erö, de nem volt meg benne a kellő energia, hogy elismertesse magát még életében, vagyis nem volt megáldva azon reklám tehetséggel, melylyel ma kisebb tehetségek is érvényesülnek, de sőt ünnepeltetnek. Szerény, álmodozó poéta szive már poriad; most már tudjuk ki volt, talán — érezni is fogjuk. Munkácsy Kálmán Esztergomban született 1866. évi július hó 31-én, hol atyja a székes fökáptalan főszámvevöje volt ez időben. Középiskoláit a kalocsai kollégiumban kitűnő sikerrel végezvén, Esztergomban tette le a gymn. érettségi vizsgát s azután a jogi pályára lépett s előbb mint jogszigorló a kultuszminisztériumban szolgált mint segédfogalmazó, utóbb pedig a m. kir. vallás és közalapítványi uradalomban vállalt tisztviselői állást. Ideális, hangulatkeresö és magasba törő ambíciója itt nem találván megfelelő működési teret, az irói pályára lépett, lévén ez iránt zsenge korában hajlama oly annyira, hogy még mint diák lapot szerkesztett, apróbb novellákkal lepte meg a tehetségét éber figyelemmel kisérö tanárokat, söt kisebb színdarabokat is irt, mint az önképzőkör legtehetségesebb tagja. A Pesti Hirlap kebelében érvényesült az irodalmi és újságolvasó közönség előtt, legelőször e lap szerkesztőségének lett beltagja. Azonban, mivel mindig külföldre vágyott ismeretszerzés végett, a lap előbb Parisba küldötte ki az 1889-iki világkiállítás idejére levelezőül, majd hasonló megbízással Londonba és Amsterdamba ment. Külföldi missiói bevégzésével haza tért s a fővárosban a Pesti Hírlapnál, később a Hét s hosszú ideig a Budapesti Napló hasábjain gyönyörködtette hangulatos, vonzó tárcáival az olvasó közönséget. 1894-ben búcsúzott el a fővárostól, mely gyenge egészségi állapotára veszedelmessé kezdett válni és orvosai tanácsára Olaszország bűvös ege alatt keresett üdülést s hosszabb ideig Gardone Riviérán tartózkodott, de beutazta Italia legnagyobb részét Az 1895-ik évben tért vissza Esztergomba és itt az »Esztergom és Vidéke« szerkesztését vette át s e lapot a vidéki hírlapirodalom legmagasabb niveaujára emelte. Még pesti szereplése idején egymásután adta ki különös vonzó hangon tartott tárcáit. A sziv életéből, Hosszú estékre, Hóvirágok, Szürkület cimü kötetei egymás után jelentek meg. Esztergomban minden idejét lapja ellátására fordította. Ezzel ugy el volt foglalva, hogy fényesen indult szépirodalmi pályáját teljesen elhanyagolta s esztergomi hosszú munkásságát a hetenkint kétszer megjelenő lapon kivül csak a »Pintyöke« cimü 8 ives kötetke jelzi. A primási város társaséletében ismeretes alak volt. Mindenütt ott volt, ahol szépről es nemesről volt szó, és csendben, minden feltűnés nélkül jegyezgetett a jövö számára. Hogy Esztergomban a hírlapírót, ha megmarad hivatásának magas tudatában és színvonalán, mennyire tudják becsülni, meglátszott azon impozáns részvéten, melylyel Munkácsy Kálmán koporsója köré gyülekezett a város minden osztálybeli lakosa. Temetése diadalmenet volt az örök álomba, a feledésbe. Koporsóját szebbnél-szebb koszorúk borították és széles szalagokon búcsúztak el közelállói. Alig lehetet a sok koszorútól a ravatalhoz hozzá jutni. Ott láttunk koszorúkat, melyek igazán a részvét megnyilatkozását képvisel-