ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-08-25 / 35. szám

többet ne mondjak, a magyar érdekeket számba nem vevő s azt elö nem mozdító, söt sértő politikája miatt támadtak, azt most országszerte ünneplik. Igaz, hogy sokan hozzáteszik, hogy a személyét ünneplik. De ellehet-e választani a magyar honvédelmi minisztertől annak a politikáját. Akik a politikai pályán működnek, azokat politikai irányzatuk, kifejtett működésük szerint lehet csak megitélni. Miért nem visznek akkor Hentzinek is babérkoszorút katonai tulajdonaiért? Fejérváry nem egy generális ránk nézve, hanem magyar miniszter. S igy ebben van a baj, hogy a nemzet el tudta választani a Fejérváry »szellemet« az ö személyétől. Ez mutatja, ha veszendőben van a nemzeti érzés és öntudat. De hagyjuk mindezeket. Csak azért emiitettük, hogy rávilágítsunk a jelen állapotokra s meglássa mindenki a függetlenségi politika szükségességét. Lássák be mindazok, kik ellenkező közjogi nézeten vannak, hogy a függetlenségi politikát feladni nem szabad. Támogatni pedig kötelesség. Ha már most tényleg vannak is kerületek, aminthogy vannak, hol a választópolgárok a 48-as politika hivei, nemcsak nem szabad őket magukra hagyni, illetve elhagyni, ezáltal a liberálisok meg a Kossuthisták táborába kergetni, hanem alkalmas jelölteket kell keresni, s őket támogatni. A 67-es katholikusok helyzete igen egyszerű. Ott a néppárt. Ahol csak reménye van, állit jelöltet. Aki pedig a keresztény politika barátja, más jelöltet nem támogathat. Ama kerületek katholikus 48-as polgárai is, kik kevesen vannak, s ahol a néppárt jelöltet állit, szintén csak a néppártot támogathatják. Csak ekkor tekinthetjük őket a keresztény politika igaz barátainak. De viszont a 48-as kerületekben a néppárti választók kötelessége győzelemre juttatni a 48-as jelöltet. Ez a néppárt erkölcsi kötelessége. Mert ezáltal szintén a keresztény politikát szolgálja. Hogy kik ezek, azt nem lehet általánosságban megmondani. Nem azért, mert ez ideig keresztény 48-as párt nincs. Az Ugronékat sem nevezhetjük annak. Mert tán a párt maga tiltakoznék ellene s maga sem fogadná el ez elnevezést. Tehát mindenütt pusztán a személytől függ. De mindenesetre tanácsos lesz megfontolni, megvizsgálni jó előre, melyek azok a kerületek, melyekben a 48-as jelölt könynek a parton. Nosztrát be akarják venni; a Dunamentiek az ipolydamásdi parton, az ipolyvölgyiek a Galla lejtőin, a nógrádiak Kóspallag kapaszkodóin iparkodnak föl-le ; jöttükre a különben csendes völgyek, az erdők, az agyagos partok, a trachitos vízmosások megelevenednek ; itt is, ott is megcsendül az ének s a toporzékoló léptek alatt meghajlik a fü, megbólintja fejét a virág, mintha menni készülne, a bokrok belekapaszkodnak az asszonyok szoknyáiba, mint a gyermek édes anyja fodraiba, mintha mondanák: vigyetek magatokkal minket is. S ahol a természet oly csendes s a kegyelem oly hangos, ahol a völgy magányában csak imádkozó lelkek zsongása hallatszik, arra veszem utamat én is, talán már huszadszor, talán már negyvenedszer. S adja Isten, hogy századszor is legyen, nem a görbítő s gyöngítő évek miatt, hanem a benyomások s érzések heve miatt, mely a zarándokot a szobi malomvölgy mentében megszállja, mikor Nosztra felé igyekszik. Mélázva tekintenek ránk a hegyes trachit-kúpok s figyelemmel kisérik a völgyben kanyargó utunkat, melyet a patak vájt, az a sötétbarna patak, mely a trachit falait mossa. Pisztráng nincs benne, szerény csíkok húzzák meg magukat iszapjában s remegve gondolnak a zugó árra, mely e patak medrében eső után végigszáguld, hogy őket is a csendes ágyból a nagy Dunába söpörje. A patak mentében elérek ahhoz a hajtott kereszthez is, mely két karját kiterjeszti, mintha fogódzkodni akarna estében. A Fölfeszitettnek képe rozsda nyebben, vagy tán csakis 48-as jelölt választható meg. Azután keresni kell igazán megbízható jelölteket. A néppárt e tekintetben sokat tehet, mindenesetre többet, mint az egyes 48-as katholikusok, kik mint a kéve széthullottak, s csak papiron — vagy még talán ott se — szövögetik terveiket, s viselik a háborút a liberalizmus ellen. Túri. Vasárnapi levél. — Azok a verziók. — »Verzió.« Ismerős szó nagyon. Aki nincs tisztában az értelmével, az könnyen azt hiheti, hogy ez jófajta magyar gomba, a mi uton-utfélén tenyészik Magyarországban. Mert tényleg ilyen szapora gomba a verzió, melynek legháladatosabb talaja az egész világon a magyar társadalom, de minta »eleme« az esztergomi közélet. Hasonlítható a verzió az éjjeli lepkéhez is, mert a tájékozatlanság üres és homályos légkörében kering. A homály neki az éltető eleme s amint világosság éri a verziót, szárnya szegetten lehull és megsemmisül, mint az éjjeli lepke, ha egy parasztgyerek vágja hozzá a kalapját. Sehol annyi »verzió« nem kering, mint nálunk e primási megyében, sehol annyi sejtelmet nem bocsájtanak szárnyra, mint itt és sehol tovább nem tarthatja magát fenn a verzió, mint az esztergomi félhomályban. Egységes társadalom hiján, a mi saját kis közéletünk szereplői és családjai szigorú, de téves okszerűséggel szigetelik el magukat egymástól; egymással nem érintkezve, titokzatos csendben és maguk fözik-sütik terveiket; mintha félnének, hogy egyik-másik elrontja azt; nem árulnak el semmit: de sejtetnek sokat és sokfélekép. Ezekben a sejtelmekben élik a verziók embrió korukat. A sejtelem lassan átváltozik verzióvá, mely aztán kibontja szines szárnyát, mint az éjjeli lepke, és kering a tájékozatlanságban addig, — mig nagyot koppan és elhallgat. A verziók különféle válfaja között most a mi külön politikai verzióink grasszálnak. Ezek egy időre lefoglalták maguknak a légkört; a kisebb családi és egyes személyekről keringő verziók háttérbe szorultak, söt a városházi állapotokról szóló verziók is, ma csak másod vagy harmad rendű kérdések körül forognak. És meg kell adni, hogy roppant érdekesek és aktuálisak a politikai verziók. Titokzatos móette pléhdarab, ágyékig még megvan, a másik, alsó darabja a keresztfához van támasztva, az már levált az egészről. Körülötte tarló, haraszt, elvadult szőlőindák, itt-ott egy vadrózsabokor. De mintha kimondhatatlan fájdalom, mélységess érthetetlen érzelem volna elöntve e rokkant keresztfán és környékén. Mintha ragaszkodnék e helyhez a szent kép, mintha őrizne valami nagy kincset s szent emlékeket. Ugy látszik nekem, mintha elaggott tyúkhoz hasonlítana, mely szétfoszlott szárnyait kiterjeszti csibéi fölé; több benne a jóakarat, mint az oltalom, de azért mégis erőlködik, terjeszkedik, képzelődik, hogy tisztjét teljesiti, hiszen kötelessége. S nem hiába járok annyiszor Nosztrára, megtudtam már a damásdi keresztnek titkos szívfájdalmát. Ertem már, hogy miért akar leborulni s még sem bir s állni kényszerül; értem már, hogy miért terjeszti ki rokkant, fáradt karjait s ha a lába már nem is birja az erőlködést, miért nem száll le pihenni. Ertem már, értem! Neki itt kell állni s némán kiáltani; neki itt kell kitartani s ásót, kapát, ekevasat e környékről elriasztani ; mert e hely a régi temető, itt pihennek a kereszt-árnyában a régi elpusztult községnek lakói. A sírdombokat az eső elmosta, vad paréj, bürök, szarkaláb, üröm nő fölöttük; emlékük nincs fön sem fán, sem kövön; de hogy a hely szent legyen, a tiszteletet, a békét, a csendet a rokkant kereszt őrzi. Hűsége, szent jele a küzködő s még a porladó sziveknek is! A kereszten kivül még két malom áll a don suttognak az emberek és cáfolgatják egymást, mig gondolathatáraikon tul, a nagy nyilvánosság éhes szemei elől különféle kétértelmű, és megint csak »verziokat« szülő kijelentések mögé bújva, nagy titokban forralják az intéző körök azt a habarcot, amit azon bizonyos szereplök által majd feltálalnak a nyilvánosságnak. Még egyik kerületben sem látjuk világosan a politikai életet. Még forrong, még önmagában képződik, de egyesek már pingálják álmaik ideálját, már kótázzák a jövő zenéjét, és világ eseményeket fundáló komolysággal szállnak sikra, de söt harcra, a képzelt szélmalmok ellen. Komikusan nehéz ütések ezek egy ijesztő, de nem létező agyrém felé; kapálódzások a saját téves nézeteik reflexiójaként lelki szemeik előtt feltűnő ködfátyolképek ellen. Azoknak félelmes jajgatása ez, a kik nagyon korán kirukkoltak nézeteikkel; akik hogy elsők legyenek siettek előre, s most ijedten tekintettek vissza, mert nem tudják a hátuk mögött még mi készül addig, mig ök a nem létező ellenség-felé rohannak. Bele kapaszkodnak hát minden verzióba s önámitással bátorítják magukat. Lepke vadászó gyerekek, a kik a politika mezején eltévedtek s utolérte őket a rejtelmes, bizonytalanság éjszakája. Mit tehetnek mást? »verziokat« vadásznak. Lyza. Nyitra-Bajna. Több oldalról érkezett felhívásnak teszek eleget, midön e lapok hasábjain felelek mindazoknak, akik a magyar iskola-testvérek sorsa iránt melegen érdeklödnek. Ezt az eléggé nem dicsérhető férfitársulatot La Salle szent János alapította 200 évvel ezelőtt Franciaországban, s tagjai arra válalkoztak, hogy a legszegényebb munkás néposztály elhagyott, elárvult férfi-gyermekeit gondozása alá vegye, tanítsa, nevelje, s igy az állam- és egyháznak egyaránt hasznos polgárokat adjon. Ezen férfitársulat tehát csakis kizárólag fiú-gyermekek tanításával és nevelésével foglalkozik, de azután a fiú-gyermekeket az óvodától kezdve a nép-, polgári-, reál-, kereskedelmi-, földművelési és ipariskolákon keresztül is vezeti; és nemcsak elméleti, hanem gyakorlati kiképzésben is részesiti, amennyiben a kézmü-ipar minden ágából ipar-mühelyeik vannak, ahonnét a legjelesebb iparosok s az állam legmegbízhatóbb polgárai kerülnek ki. Minden államban felismerték e mondhatnám ideális eszmék megvalósítására törekvő társulatot és szívesen ölelték keblükre annyival is inkább, mert e kiválóan jó társulat minden államnak tiszteletben tartja törvényeit, s az állam által nosztrai völgyben. Eltaláltam, mikor azt mondtam, hogy áll. Nemcsak a fala, de a garatja is áll, nem jár; söt a fala tán nem is áll erősen, az inkább a földre szállna pihenni. De a kerék, a nagy malomkerék, az régi ismerősöm és kisértetem. Télen szakált ereszt, nyáron borotválkozik. Szakála jégből van, mikor a küllőire rácsapó viz lassankint reáfagy; ilyenkor a malomkerék mint jégszakálu ösapó fehérlik az ember előtt. Ez azonban csak télen történik; nyáron sima az álla. Kisértetek, dült keresztek, malomkerekek, trachit hegyek, vízmosások, nyilaló csíkok, mezei virágok tarkítják utamat Nosztrára s keltegetik a gondolatot. E gyönyörűségből semmit sem élveznek azok, kik Nosztrára pénzt keresni s nem kegyelmet meríteni indulnak: a koldusok, uborkások, szilvások, mézeskalácsosok s más krajcárcsörtetök. De azért nem mondom, hogy ne jöjjenek; jöjjenek csak bátran; egy bransukat azonban nyugodt lélekkel kergetném a patakba, ezek a koldusok. Mikor aztán a bucsu áll, mikor minden sátorfa le van ütve, mikor a processiók énekelve

1 bevonulnak, mikor tarka emberáradat hömpölyög a templom felé vezető uton, hej bizony van ez is legalább oly szép, mint az ischli proménádé. Hát még mikor leereszkedik az est, s az öreg estéből éj lesz, mily szokatlan s megindító látvány tárul ki szemeink előtt ! A nyitott templom előtti téren s az udvarokban s a hegy lejtőjén egy imádkozó tábor