ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-07-14 / 29. szám

. Hogy pedig a gyermek vallásos érzülete a két hittan órán kivül az iskolában semmi tápot ne nyerjen : arról a rendszer tanitói gondoskodnak. Imáról az iskolában szó sincs: ábrándos fohászok szerepelnek, — melyeket a tanitók tetszésük szerint gyártanak; keresztet vetni nem szabad, mert az sértené a felekezetlenséget, a feszület és szent képek nem türetnek meg, mert az ismét sértené a más felekezetű gyermekek vallási érzelmét. Nyilvános isteni tiszteletre nem vezettetnek, mert a hő és a hideg kártékonyán hatna agyvelejükre, s azután nem volnának képesek a felekezetlen iskolák magasztos eszméit felfogni. És e rendszer tanitói vallásosságban minő példát mutatnak ? Ezek a templomot kerülik. Hogy mily rossz hatást szül ez a gyermekekre, azt elképzelheti az, a ki tudja, hogy a gyermek a tanitóját példányképül veszi, s gondolkodni kezd és vagy azt véli, hogy ha a tanitója kerüli a templomot, úgy hihetőleg a templomba járás valami fölösleges; vagy pedig elitéli a tanitót, mi mindkettő kiszámíthatatlan rossz következményeknek lehet forrása. Az állam tehát csak tanit, de nem nevel egyszersmind. Már pedig a nép, ha tudománynyal bir és vallása nincs »gyermek, mely kezében kést és üszköt visel.« örömmel olvassa e tekintetben az ember az amerikai szabad államok katholikusainak ezen ügyben tett erélyes nyilatkozatukat. »Mi — irják ök — jobban félünk a vallástalan, mint az eretnek irányú tanítástól — nem tűrhetjük, hogy gyermekeink hat napon át oly körben éljenek, melytől a vallásos elem távol van és csak a hetedik nap néhány óráján át élvezzék a vallásos nevelés légkörét.« Az állam pedig a mint láttuk, a vallástanitásra még annyi súlyt sem fektet, mint a tornászaira. A hitelemzö illetőleg a hittanár az állam iskolájában a legutolsó személy, a mit világosan bizonyít fizetésének aránya a többi tanerőkéhez képest. A hitelemző ilyen alárendelt helyzetét a gyermek csakhamar felismeri és igy annak a tárgyát is a legutolsónak tartja. És vájjon hová vezet ez ? Szóval nagyon könnyű belátni, hogy a vallásnak tanítása az állam iskoláiban távolról sem olyan, hogy az szilárd alapot, mély meggyőződést idézne elö a gyermek szivében. Julián császár, hogy a kereszténységet kiirtsa, bezáratta azoknak iskoláit; kényszeritvén a keresztény ifjakat, hogy a pogány tanítókhoz járjanak. Mintha csak mi is Julián korát elnök ! Pedig ha valaha, ugy most leginkább szükség van arra, hogy iskoláinkat Krisztus szelleme lengje keresztül. Erre nézve 1850. január 15-én a nemzet gyűlésben Hugo Viktor igy kiáltott fel: »A vallásos oktatás napjainkban szükségesebb, mint bármikor volt. Minél inkább növekszik az ember, annál inkább kell hinnie. Korunknak majdnem egyetlen szerencsétlensége az a törekvés, mely mindent az életbe akar helyezni. A földi, anyagi életet tűzve célul az ember elé, minden bajt sulyosbbá tesz a tagadás, mely e felfogás végső városokat, amilyenek Suresnes, Saint-Cloud, Sevres, Montmorency, Enghien és számtalan más? Menjünk amerre tetszik, bármely vámház felé; ne is válogassunk, hanem találomra induljunk kifelé Parisból, mindenütt szép vidékre akadunk, melyet föl tudnak ismerni, föl tudnak használni, nemcsak arra, hogy lefényképezzék, hanem arra is, hogy csínnal, ízléssel az élet szolgalatjára szenteljék. Hogy ily környezete van, hogy ily Ízléses kerete van Parisnak, azt is végre magamagának, a belőle kiáradó szellemnek s müveitségnek köszöni. De Parisnak Franciaország az alapja s a létföltétele. Paris megteremtéséhez Franciaország kell; szükséges hozzá e gyönyörű ország gazdagsága. Nem értjük meg ugyan ez állítást, ha Flandriának s az Artois-nak lapályain végig száguldó vasúton érünk Parisba, vagy ha a Picardie-nak erdötlen és indátlan halmain át veszszük Paris felé utunkat. Itt az ember nem lát mást mint rozsföldeket és legelöt, s ez egyhangú tájakat csak mocsaras völgyek s bozóttal benőtt dombok tarkítják. Csak amikor Pontoise-nál a párisi világ külső körvonalát áttörjük, akkor kezdjük látni a »szép Franciaországot.« Többet látni e szépségből, ha Lotharingia völgyei felöl közeledünk vagy ha a szölö-lombos kréta-domeredménye; a szerencsétlen elnyomatását még a semmi és a szenvedés tűrhetetlen súlyával is hatványozzák; a kétségbeesést isteni törvénynyé teszik. Innen a beteges társadalmi rángatódzások. Én óhajtom javítani azok anyagi helyzetét, kik szenvednek; de az első javítás abban áll, hogy reményeket adjunk nekik. A mi engem illet, én erősen hiszek egy jobb világban; eszemre nézve ez a legfőbb bizonyosság, ép ugy, mint lelkemnek legfőbb öröme. Ugyanazért őszintén, többet mondok forrón akarom a vallásos oktatást.« Következésképen oda kell törekednünk, hogy az államnak az iskolák államosítását, más szóval a felekezetnélküli iskolák felállítását célzó törekvéseit megakadályozzuk. S az egyház védi is iskoláinak szellemét töle telhető erővel az állam erőszakoskodásaival szemben. A jövö azonban mégis aggodalommal tölti el szivünket, hogy hátha a jövőben az egyház sem lesz képes a katholikus alapokon nyugovó nevelési rendszerét megvédelmezni és iskokoláinak katholikus jellegét megóvni ? Annyi azonban bizonyos, hogy nincs szükség Janus mesés tekintetére, mely előre és hátra, multat és jövőt egyaránt lát, mert hisz az élet tanitója a történelem bizonyítja, hogy minden ország csak azokon az alapokon lesz képes megállani s erejét megőrizni, a melyeken épült s következőleg népünk is, mely Krisztus igáját hordva a »Fölséges segítségében lakott« ugyan ezen iga alatt a »menny Istenének oltalmában marad.« Mi pedig katholikus néptanítók, bármiként alakuljanak a viszonyok, neveljük s tanítsuk továbbra is a reánk bizott ártatlanokat Krisztus szellemében s szolgáljuk az Istent és a hazát a nemzeti nevelésügy által. E legnemesebb célnak nehéz, göröngyös az útja, meredek az ösvénye és nagy a felelősség, mely hivatásunk nyomán jár, de viszont drága kegyelem int a fárasztó ut, az önmegtagadó munka végén: a megvalósult eszmény: egy szabad, müveit és boldog Magyarország ! Bohón János. Az ünneplő csárii pap. Agnelli József huszonöt éves papi jubileumát üli jul. 16-án, Ez az a férfiú, aki megmutatta, hogy a fü többet ér, mint a buza, s hogy a magyar kincset nem Körmöczbányán, sem Salgótarjánon, vagy Pécsváralján kell ásni több száz méter mélységben, hanem hogy a magyar kincs egy arasznyira lappang a föld alatt; ez a magyar kincs az Agnelli által ijesztő méretekre földagasztott krumpli. Ebből a magyar kincsből waggon-számra küld Amerikába és Ausztráliába s füveit dönti a fővárosoknak, a müveit külföldnek piacaira. Valóban különös hivatást teljesített ünnepeltünk az ö egyszerű, szerény falujában, mikor bókon, Champagne-on keresztül, a szép Marnevölgyön végig veszszük utunkat. Még jobban értjük meg, hogy Franciaország igazán szép, ha a Normandie felöl jövünk, Rouenböl Parisba utazva vasúton, mely majd követi majd pedig átmetszi a Szajnának kanyarodásait. A Szajna, az leheli a párisi levegőt; a falvak, városok, villák, a dombok, kertek, parkok, mind Parisra emlékeztetnek s abban a mértékben szépül ez mind, amelyben Parishoz közelebb ér. De hogy miért van Franciaországnak Parisa s azt hogy Franciaország oly szép, hogy a szemefénye csak Paris lehet, azt akkor értjük meg teljesen, ha a Loire völgyén megyünk végig s onnan a hegyeken át a burgundi szőlős vidékre térünk. Lyon felé kell utazni Parisból, vagy Lyon felől jönni Parisba, s legjobban teszi az, aki a vonatot megveti, s a helyett a széles országúton ereszkedik le Parisból Malesherbesen át Orleans felé. Ez az ut állami, most úgynevezett nemzeti út, a három fajta útnak: az állami, departement-i, s vicinális (chemin de grandé comunication) útnak elseje. Ezek a nemzeti utak Paris közelében nemcsak müutak, hanem a szó szoros értelmében luxus-utak; 20 méter széles, középen kövezett, szilfáktól övezett, remek utak; öröm rajtuk gyalogolni. a lelkipásztorság nevelő tevékenységén kivül a füveknek s a burgonyának nevelésébe kapott. Gondoljuk, hogy az egyszerű nép hálás ugyan a nevelői tevékenységért érzelmei szerint, de valljuk be, hogy a sikert illetőleg a fü s a krumpli jobban fizet, mint az ember; többet, feltűnőbbet, sikeresebbet lehet alkotni s teremteni a magból, mint az emberből; többet a krumpliból, mint az emberi szivekből. Hacsak nem akarjuk mondani, amit részben bizonnyára meg kell engednünk, azt t. i., hogy annak a lelki tevékenységnek s működésnek a gyümölcse itt a földön olyan, mint a krumpli, vagyis hogy a legjava rejtve van szemeink elől, lappang. Érzelmei szerint azonban a nép bizonyára hálás az iránt, ki, mint ünnepeltünk, nagy jótevője volt; jótevője azzal, hogy munkát adott a népnek saját vállalataiban ; jótevője azzal, hogy megsokasította a magyar kincsben legszükségesebb táplálékát. Adjon Isten az egyháznak sok buzgó papot, ki a nép háláját magának biztosítsa; adjon sok jó barátot a népnek, ki kenyerét megszaporítsa. A jubiláló csárii papnak pedig jó-kivánatainkat ajánljuk föl és sikereihez az igaz munka bérét, az öntudatos élet jutalmát, kortársainak tiszteletét, népének ragaszkodását s az Isten áldását kívánjuk. Végre az egyszerű csárii Múzsának termékeit hozzuk, melyekből ha Ausztrália nem is rendel meg waggon-számra: azért a jó, hálás szívnek szavát kiérzi belőle az ünnepelt. Adjál Isten égből áldást s hozzá hosszű életet Jelenleg mi azért kérünk áhítattal tégedet. Gondviselés, mely uralja a jelent s a jövendőt Oltalmazza és éltesse, kérjük a jő Ter emtőt. Nézz le onnan magas égből, áraszd el a kegyeddel ZSengén. Te legszebb, tekints onnan kegyes szemeddel. Egy itt negyed századának áldás dús telt életnek E földön, hogy a hű hivek lelki ütőn követnek. Lelkesedünk fáradságán, példa az most előttünk. Fohászban is csak tégedet, vezérünket követünk. Lelkünk lángol, az ég felé jó magasan andalog Istent kérjük, lelkíatyánk, légy továbbra is boldog. Itt érjed el boldogságod, lássuk arany misédet, Tartson Isten lelkiatyánk még sokáig tégedet. L. T. A csári községnek nagy ünnepe vagyon Jótevőt az Isten mindenkor megáldjon. Geológus s fűvész legnagyobb mestere Oltárhoz lép máma az ezüst misére. Nála van letéve nemesítés titka ZSarolni tudja ő a kort, ami ritka. Egy éves növénynek életét hosszabitja Egész nagy világra (M.) »Kincset« távolítja, Legszebb és éltetőbb burgonyát honosít Fő törzsből kettőt is csodakép párosít. Legnagyobb csodákat művel fűvészettel, Igen, de bánni tud rábízott lelkekkel. L. T. Ezen a Loire-i uton kell leereszkednie annak ki a gazdag, a »szép Franci

aorszagot« akarja megismerni. Egy vigaszos tapasztalatom mégis volt, melyet azonban a t. olvasó ne vegyen kárörömnek, hanem csak buzdító érzetnek. Tapasztaltam ugyanis, hogy minél messzebb értem Paristól, annál keskenyebb lett a nemzeti út, a kövezet is elmarad, a szilfáknak se híre se hamva sem volt s mikor az eső esett, helylyel-közzel oly rossz lett a büszke nemzeti út, hogy gyalogszerrel alig lehetett előre jutni. Hej, gonosz nemzeti utkaparó — gondoltam magamban, — egyik olyan mint a másik! Hát, hogy kaparhattad össze s mondhattad ezt a sártöltést francia, nemzeti útnak ? hisz ez szakasztott olyan mint a mi nemzeti utunk; a mienk, otthon Szobról Nosztrára, Rimócról Lócra, Miskéről Littkére? De azért Paris körül mégis csak szép minden s mikor az ember odaér, elfelejt mindent, nemzeti utakat is, s látja ehelyett a hatalmas nemzet városát, mely mig azzá fejlett, ami most, ugyancsak nehéz, rossz utakon járt. E. F.