ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-06-02 / 23. szám

győződve. Ha puszta hirlapi támadás alapján támad a vád, ismerve a forrást és a züllött zsurnalisztikái légkört, se a főhatóság, se a tantestület ügyet se vet a támadásra, mint nem vetett eddig se. De mert »nyilatkozat« alakjában concrét módon hozattak fel vádak, kénytelen volt ugy a főhatóság, mint a tantestület az eljárást foganatositani. A következmények megmutatták, hogy az intézet reputációját férfias önérzettel képes megvédelmezni, s hogy abban oly existenciák nem érvényesülhetnek, a kik tudás nélkül akarnak diplomához jutni. Az egész hajsza felfujt szappanbuborékká változott s csak gratulálni tudunk a tanintézet erélyes és elvi magaslaton álló vezetőségének, nemkülönben tantestületének, hogy a gyanúsítás . áramában megőrizte hidegvérüségét és szinte előkelő nyugalommal törte szét a köréje emelkedni akaró magas gátakat. Bár fölöslegesnek tartottuk ily nagy apparátussal megindított vizsgálat fáradását oly ügyben, mely a tantestületi jegyzőJrónyv alapján magára a tantestületre tisztázottnak tekinthető, eltekintve, hogy a vádoló piszkos vádja dacára mégis elbukott, — de ha már megtörtént a vizsgálat, megvan legalább az a jó oldala, hogy ezen a réven maga a türelemmel működő illustris bizottság személyesen győződhetett meg, hogy a catilinaris existenciákra mennyit lehet építeni. Bebizonyította azonban az eljárás azt is, hogy mennyire hiányával vannak a katholikus iskolák a rendszeres és jogi alapon álló szolgálati és rendtartási szabályzatnak, s itt az ideje, hogy a katholikus tanügyi tanács által kidolgozás alatt álló rendtartás mielőbb életbe lépjen. De ha a tanítóképző ellen intézett ezen támadás le is van fegyverezve, rá kell mutatnunk több oly körülményre, melyekre talán kevesen gondoltak. Miért támadják az esztergomi tanítóképzőt minduntalan, mintha bizony más tanintézetnél nem lennének oly szórványos hibák, melyekbe a revolver-zsurnalisztika be nem kapaszkodhatnék ? Mi az erkölcsi alapja ezen időnkint meg-megujuló támadásoknak ? Ezen támadásoknak hármas oka van. Az első, hogy a tanintézetnek ott is ellenségei vannak személyes indokból, ahonnan azt senki sem várná, és a hol a védelem, ha tisztán áll az intézet képe, úgyszólván erkölcsi kötelesség lenne. Az a biró, állami tisztviselő, jegyző stb., ha hivatala teljesítésében töviseket érez, védelmet talál felettes közegénél. ványul azon célból, hogy annak kamatai a karácsonyfára fordíttassanak. Pétermayer Ferencné született Oroszkövi Mária 1898. január 30-án kelt végrendeletében 500 forintot hagyományozott azon föltétellel, hogy a fökáptalannál leteendő összegnek évi kamai az árvaház főnöknője által, az intézetben lévő gyermekek téli ruhájára fordíttassanak. Esztergom sz. kir. városon lakó s ugyanott 1899-ben elhunyt Habenthaller Jánosné született Timanóczy Anna vagyonát végrendeletileg jótékonycélokra hagyta; a végrehajtással megbízott Hübschl Károly nyug. esztergommegyei árvaszéki ülnök 200 forintot juttatott az árvaháznak. Habenthaller János kádármester egyike volt Esztergom tekintélyesebb polgárainak. Boltizár József püspök, érseki helynök ő méltósága 1900-ik év őszén ünnepelvén püspökké szenteltetésének huszonötödik évfordulóját, jótékonycélu adományai között az árvaházra is kiterjeszté gondoskodását, száz forintot adott a fökáptalannál kezelt árvaházi alapvagyonhoz. Az alapitónak nemes szándékai a lefolyt egy évtized alatt is több jótevőnek szivében keltett visszhangot; a nevelés és tanításnak áldásait, boldog gyermekörömmel élvezők ártatlan lelkének imája pedig naponkint száll innét Isten trónja elé, kérve jutalmat azoknak, kik szánakoztak az elhagyottakon, hogy ne érezzék, s ne ismerjék az árvaság keserű kenyerét. Az árvaház főnöknője volt Handlos Viktoria 1890—1899-ig, azóta "Vitt Flóra irgalmas testvér. Nálunk hallunk buzdítást, utasítást, sokszor túlkemény kritikát a kath. iskolák ügyében, de mikor azok érdekében hátvéd, erkölcsi támogatás, védelem, elégtétel kellene, akkor azt látja az a katholikus tanférfiu vagy intézet, hogy magára van hagyatva, s azt mondják neki: segits magadon. Ez nem igazságos, nem praktikus tanügyi politika. Ilyen rendszer csak elkedvetleníti a katholikus tanügy munkásait, vérszemet ad az intézet ellenségeinek és a fővesztes mégis maga az egyház lesz. A gárdát nem elhagyni, hanem amellett kitartani illik, nem elkeseríteni az embereket, hanem szeretettel magunkhoz láncolni. Ezt követeli az okos tanügyi adminisztráció. Mert félő, hogy késő lesz, mikor belátják, hogy a tanítóság s a tanintézetek ügyét nem lehet többé a régi viszonyok szemüvegén nézni. Nagy baj az is, hogy az iskolafentartók nem kapnak mindig elég világos információt az intézetek ügyeiről, jogos kívánságairól. A második oka a támadásoknak az a nemtelen számítás, melyet bizonyos katholikus-ellenes sajtóközegek az iskola-fentartó érzékenységére építenek. A miazmákban élősködő sajtó, mint valami hiéna tudja, hogy a hajszával a katholikus iskolaügyet segítik kompromittálni. Azután ez a sajtó tudja azt is, hogy a katholikus-ellenes lapok támadásait túlságos gavallériával nézik s mi katholikusok, egyháziak, világiak egyaránt, elég fatális türelemmel vagyunk a revolver-zsurnaliszták iránt, s ahelyett, hogy gőz-seprűvel kergetnők e hiénákat küszöbünkről, még szóba is állunk velők, kigyói hizelgésüknek nagylelkűen felülünk. Minél elnézőbbek vagyunk ilyen existenciák iránt, annál szemtelenebbek lesznek föllépésükben, különösen ha látják, hogy förmedvényeikre adnak valamit. A harmadik okát a támadásoknak, sajnos, Esztergom bizonyos társadalmi köreiben kell keresnünk, melyek szeretik a pletykát, a szenzációt, a skandalumot, a családok belső ügyeit; kapkodnak e körök az után, ha valaki a városban ebben vagy abban az újságban meg van hurcolva, mintha a levegő nem volna eléggé tele rothadt anyagokkal. Esztergom társadalma spadassinokat nevel, kik lépten-nyomon belekötnek a becsületes emberek munkájába. Ez egészségtelen, ez fertőzött közszellem. Annak a városnak közérzése megromlott, amelyben ilyen társadalmi epidémia tenyészetet talál. Esztergomban ha valami történik, az mire közhirré tétetik, növekszik, mint a hógörgeteg. Ha a középkorban ilyen lett volna társadalmunk, ma talán semmi becse, hitele nem lenne krónikáinknak, mert tudnák, hogy nálunk a rágalmak, gyanúsítások vagy mesterségesen gyártatnak, vagy ha van is alapjuk, tengerré nőnek, mire közhirré lesznek. Van még e támadásoknak egy negyedik oka is, a rút irigység. Az esztergomi tanítóképző az utóbbi években országos szakemberek előtt is örvendetes haladást mutat. Az érseki biztosok és kir. tanfelügyelő elismeréssel honorálják az emelkedést. Az intézet tanári közegei látható módon buzgón iparkodnak közreműködni az intézet vallás-erkölcsi és szellemi föllendülésén. Tudatlan kifogás, hogy a pap-tanárok magasabb képzése alantabb állana a tanitó-oklevéllel működő tanerőkénél. Az ország számos katholikus és protestáns képzőinél a pap-tanárok egész intenzív hatással működnek. Különben a törvény se tiltja. Szóval az intézet, még állami paedagogusok szerint is, vezető szerepet játszik a felekezeti képzők között, s oktatás tekintetében nem áll az állami képzők mögött, nevelés tekintetében pedig előttük áll. Ugy látszik, az intézet ezen fokozatos emelkedése abban a nagyon szerény dunaparti épületben sérti némelyek szemét vagy lelkiismeretét, kik érzéketlenek hasonlót létesíteni; talán érzik, hogy nem mindig volt igy s bántja szemöket a világosság, az uj rend hatása. Innen van, hogy találkoznak még tanférfiak is Esztergomban, kik gúnyos kárörvendezéssel vannak eltelve, ha a tanítóképzőt támadják. Ezekre a dolgokra hírlapírói kötelességünknek tartottuk rámutatni és felhívjuk Esztergom intelligens és komoly társadalmát, hogy tömörüljön a város józan társadalmi szellemének megváltoztatására és a revolver-zsurnalisztika megszüntetésére. Ne féljenek, mert ha félnek, a szemét szaporodik, s csak azt fogja Esztergom társadalma bizonyítani, hogy félférfiak vannak kebelében, s hogy még a szeplőtelenek is csak titokban hősködök lesznek. — Néppárti népgyűlés. Zala vármegyének lelkes népe a néppárt elveit dicső győzelemre vinni óhajtja; azért kerületröl-kerületre szervezkedvén, népgyüléseket tart. Igy a keszthelyi kerületben ugyanazon napon két helyen is, úgymint Alsó-Páhokon 1901. évi június hó 2-dikán, vasárnapon, délelőtt órakor, és Lesence-Tomajon 1901. június 2-án, vasárnapon d. u. 4 órakor néppárti népgyűlést tart, a következő tárgysorozattal: 1. Elnöki megnyitó. Tartja: Zichy Aladár gróf, orsz. képviselő. 2. A néppárt fő programmpontjairól. Tartja: Somssich Béla gróf, nagybirtokos. 3. Az egyházpolitikai törvények káros hatásáról. Tartja: Molnár János p. főpap, orsz. képviselő. 4. Hogyan védelmezi a néppárt a kisembereket? Tartja: dr. Major Ferenc, orsz. képv. 5. Elnöki zárszó. Vasárnapi levél. — Don Juan Ponce de Leon. — Valamikor régen, még a tulajdonképeni mese keletkezése előtt élt az öreg Don Juan Ponce de Leon. Nem ismertem öt, de a krónikások hiven feljegyezték róla, hogy ifjabb éveiben és hazájában roppant fenegyerek volt. Nyakrafőre követte el a legvakmerőbb kalandokat, és olyan hírnevet vivott ki magának kivált az aszszonyok körében, hogy kora nem győzte csodálni. Rendkívül snaidig gyerek lehetett Don Juan Ponce de Leon, és vasakarata. Amit a fejébe vett, azt kivitte, alkotásai — nem mind üdvösek — maradandó emlékként fűződtek lovagi nevéhez. De mint meg vagyon írva a természeti Őserő rendeleteinek törvénykönyvében, hogy az emberek az idők folyásával, erejükkorszakát meghaladva gyöngülnek, azonképen a krónikában is nyomot hagyott azon bekövetkezett tény, hogy Don Juan Ponce de Leon egyszer mégis elöregedett, s régi gavallérsága és közszereplésének muló emlékoszlopaként, roskadozó inakkal állt a haladó kor emberei között. Az emberi természetben rejlő ezerféle ösztönök harmóniája: a hiúság, a jeles lovagot sem hagyta érintetlenül, s innen volt, hogy elöregedett, tehetetlenségében visszasírva a mult dicsőségét. Nevét örökkön, mint aktiv szereplöt kívánta embertársai által emlegetni, s e végből egyik fiát saját hajlamaira nevelte, saját passziójaként űzött elveit hangoztatván annak ajakán, saját hirét iparkodott ráruházni. Ámde a végzet, ez a szeszélyes korrektor, egy liter jófajta gubó-tintával végigöntött Don Juan Ponce de Leon tervein, s a roskatag lovag még kérdőre sem vonhatta a láthatatlan akaratot, aki pedig a gyalázatot azért tette vele, meri rém módon megharagudott az ősz bajnok hiúságán és azon, hogy nem gondolta meg Don Juar Poncé de Leon, hogy hajlamait és szent meggyőződésű elveit annyira kiaknázta, hogy nem maradt már kigondolható stikli, amit a különben jobb sorsra és meggyőződésre érdemes ifjú lovag tehetsége keresztül tudott volna vinni. Mit csinált volt hát az ősz veterán ? Egy szerűen azt, hogy nem nyugodott meg a sor; jogerőre emelkedett Ítéletével, hanem felkereseti egy fondorlatairól ismeretes Káka nevü indiai javasasszonyt, hogy adná vissza az ifjusá gát. Káka ráolvasott és megígérte neki, hog) elvezeti őt Bimini szigetére, hol aztán vissza nyeri rugékonyságát és élhet ismét erejét po csékoló hajlaminak. És hogy Don Juan Ponc de Leon hazájában nem voltak könyves Kálmá nok, kik az ilyen vak hitet megingatták volna az öreg nemes követte Kákát, aki aztán el I vezette öt biztos uton a sirba. Szegény D01 Juan Ponce de Leon! Az öregség, az aggkó átkát nem birta sehogy sem nyugodtan elviselni de végre is csak megszűnt minden fájdalma, mi dőn a sirba tették. A sír szimbolikus kapuja an