ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-02-21 / 8. szám

Nők a kereszténység védel* mében. ^ ' Lélekemelő látvány lehetett az a nagy és fényes gyűlés, amelyet a napokban a bécsi nők tartottak. Bécs városának legelőkelőbb hölgyei, asszonyok és hajadonok, gyűltek egybe a nagy zenecsarnok fényes termeiben, hogy tiltakozó szavukat a vallástalan iskola ellen fölemeljék. A nagy terem zsúfolásig megtelt lelkes hölgyekkel és a lelkesedés tetőpontjára hágott, midőn köztük a keresztény mozgalom vezetői, Lueger és Lichtenstein herceg is megjelentek. Ilyen dolog csak a mi liberális zsarnokaink által csúfolt ultramontán és reakciónárius Ausztriában lehetséges. Ott ugyanis a gyülekezési és szabadszólási jogot törvény védi s föntartása és szabad gyakorlata fölött a legfőbb közigazgatási bíróság őrködik. Nálunk a közigazgatási hatóságok önkényétől függő belügyminiszteri rendelet szabályozza a polgároknak ezt a legfontosabb alkotmányos jogát s hogyan jár el annak ellenőrzésében, azt a legutóbbi országgyűlési választások és az azok előtt megtartott néppárti gyűlések alkalmával láttuk. A basáskodó közigazgatási tisztviselők sok helyen vagy lehetetlenné tették az ily gyűlések összehívását, vagy pedig mindenféle ürügyek alatt szétoszlatták azokat. A parasztszociálistákkal szemben már máskép viselkedtek. Azoknak szabad volt Budapesten, de különösen Cegléden tartott gyűléseiken, a rendőrség jelenlétében szidni a papokat, ócsárolni a vallást és annak intézményeit anélkül, hogy gyűléseiket föloszlatták volna. Az Ausztriában megindult választási mozgalomban mindenütt a teljes szabadságot látjuk érvényesülni, oly annyira, hogy ha azzal a mi választási mozgalmainkat összehasonlítjuk, valóságos szégyenpír boritja arcunkat. Semmit sem olvasunk a rendőrök és csendőrök brutalitásáról, a szabad vélemény erőszakos elnyomásáról, a gyülekezési és szabad szólási jog megnyilatkozásának korlátozásáról. És még mi merünk dicsekedni a mi szabadságunkkal Ausztriával szemben! Mi hivjuk a bécsieket, hogy nézzék meg kiállításunkon a szabad magyar nemzetet! Hát bizony szégyelhetjük magunkat, ha állapotainkat azokkal összemérjük. Minket a liberalizmus a szabadság örve és ürügye alatt rabszolgákká tett, mert a mi szabadságot számunkra az amúgyis hiányos törvényeink biztosítanak, azt a választások alkalmával a választási elnökök s azok oltalma alatt, a legutolsó zsidó gyerek is elveszi. Fölösleges példákra hivatkozni, lévén azok több mint elegendőkép ismeretesek. A legyalázott Ausztria nemcsak ebben tesz tul rajtunk, hanem abban is, hogy ott nemcsak egy néhány elszánt férfiú, hanem a keresztény nők egész tábora vesz részt a liberalizmus elleni harcban, és a kereszténység védelmében. *Mi keresztények vagyunk és keresztény nők akarunk maradni és gyermekeinket keresztény szellemben akarjuk neveltetni. Megvetjük azokat a tanítókat, igy szól az egyik nő a liberális tanítókról, akik nem ismernek egyebet a pénznél és a szünidőnél.« »Raboljátok el a gyermektől az Istenben való hitet, — igy kiált föl a másik keresztény lelkes nő — é? gyönge nádszál lesz belőle, amely minden rosz előtt meghajlik.« Egy harmadik pedig Luegert és társait állítja oda, mint a munka és kitartó buzgóság példányképeit, akikhez hasonló buzgóságot a nőknek is kell kifejteniök saját hatáskörükben a szent ügy érdekében. Végül pedig egyhangúlag, óriási lelkesedéssel oly határozatot fogadnak el, amelyben erélyesen tiltakoznak a szociáldemokrata tanoknak bevitele ellen az iskolákba és oly tanítók ellen, akik keresztényellenes irányban működnek az iskolákban. Az óriási lelkesedés a nagy termekben levő tömegről átragadt az utcán várakozó megszámlálhatatlan sokaságra, amely a helyiségbe be nem férhetett s lelkes éljenzésekben tört ki, midőn a keresztény mozgalom vezetői az utcán megjelentek. Ilyen szerepet visznek Ausztriában a nők a liberalizmus elleni harcban, a vallásos jellegű iskolának visszaállításában, a gyermekek vallásos nevelésének biztosításában. Oda kellene mennie a szabadsággal kérkedő magyar liberálisoknak is tanulni egy kis szabadságot, mert nálunk a szabadságot már csak hirből ismerjük. '„•. // PÍ^IM-PUCÍ Külföld. —cs.— Abdul Hamid szultán politikája meghozta eredményeit és most már kigyúlt a tűz, melyet hosszú időn át hamu alatt rejtegettek. A jelenlegi bonyodalom Kréta szigetén azon reformokban birja alapját, melyeket a nagyhatalmak erőszakoltak a szultánra. Abdul Hamid sokáig vonakodott ezeket elfogadni, de midőn végre előlük ki nem térhetett, külsőleg életbe léptette, titkon pedig azok megsemmisítésén dolgozott. Ezen kétszínű politikája a fényes portának egészen ismeretes. Igy járt el a kis-ázsiai örményekkel és ugyanezt tette Krétával. A muzulmánok főtulajdonság föltétlen hódolat felsőbbségeik előtt. Ezen körülménynél fogva, mi sem lett volna könnyebb, mint a zavargókat hatalmi szóval lecsendesíteni. Azonban — éppen a Serail titkos politikája folytán — a muzulmánok Kréta keresztény kormányzójának, Berovitschnak egyszerűen azt felelték, hogy inkább kell engedelmeskedni a konstantinápolyi Padisahnak, mint egy gyaurnak; és aztán tovább gyilkoltak és gyújtogattak. A »reformok« szerint a török katonaság Berovitsch parancsnoksága alá lett rendelve. Azonban ezek is felmondták az engedelmességet és a török lakossághoz csatlakozva, üldözték a keresztényeket. Hogy ez szintén a Padisah szándéka szerint történt, arról senki sem kételkedik. Az utolsó hónapok eseményei után elmaradhatlan volt a jelenlegi kitörés. A legutóbbi őszszel ugyanis ott teljes nyugalom állt be és ekkor lett volna alkalom a szükséges intézkedések megtételére, amint ezt a nagyhatalmak követelték. Ki is lett nevezve Berovitsch kormányzónak, de a ravasz szultán melléje adta a fanatikus Abdullah pasát és ennek rendelkezésére bizta a hadsereget. Így aztán a keresztény kormányzó kezéből minden hatalmat elvett. Később pedig, midőn a kormányzó keresztény katonákból álló rendőrsereget akart szervezni, e terve a porta által támasztott nehézségek miatt meghiúsult. És így a nagyhatalmak valamennyi intézkedése a Konstantinápolyból vezetett alattomos politika miatt meghiúsult. Abdul Hamid trónralépte óta a kétszínű politikát a legnagyobb tökélyre emelte. Érezte mindig, hogy egyedül ily módon tarthatja kezében némileg a hatalmat. Törökországban ugyanis a »reform-párt« félelmes erővel lépett fel és ennek ellensúlyozására egyedüli eszköznek látszott azon tervtelenség, mely a szultán minden intézkedését jellemzi, mely azonban mindig ügyesen átgondolt eljárás volt. Innét magyarázható Ozmán pasa, a plevnai hős iránti eljárása is. Tudja ugyanis a szultán, hogy egy ingadozó trónon ülő zsarnokra semmi sem veszélyesebb, mint egy győzelmes hadjáratról hazatérő hadvezér, kinek háta megett ragaszkodó hadsereg és érte lelkesülő nép áll. Azért tehát gondoskodott arról, hogy e kiválóságtól minden működési tért elvonjon. Magas rangjához illően a Yildiz-kioszkban rendelt számára lakást, hol folyton kémek őrzik és csak akkor mehet ki aranyos börtönéből, midőn a szultán jobbján ülve, az ünnepi kivonulásokban részt vesz. És éppen így minden kimagasló alakját birodalmának kérlelhetlenül elpusztítja. Önálló gondolkozású, bátor jellemű férfiak a szultánnak nem kellenek, de annál élesebb érzékkel tudja felismerni azokat, kiket vak eszköznek használhat. Az ilyen szolgalelkekből szervezett sereget alkotott és ezekkel tartja fenn egész hatalmát. Legbensőbb bizalmasai az általa választott kamarások, kik a kizárólagos eszközök a külvilággal való érintkezésben. Ezek aztán valódi mesterek a fondorkode igen erős volta következtében még a felső fal is megmaradt, némely helyen több mint egy méter magasságban. Kivált sok találtatott a felső falból ama helyen, ahol a belső hosszfal találkozik a homlokzattal. A belső hosszfal itt alig néhány centiméternyi mélységben volt a föld alatt, úgy, hogy a szántóvasnak okvetlen abban megkellett akadnia. E felső falak mind faragott négyszögű kőből voltak rakva és oly szilárdak, hogy a legnagyobb erőmegfeszitéssel sem lehet azokat szétszedni. Kivált szilárdul tart a kővévált faltapasz. Az alapfalak a legtisztább, aprószemü homokba vannak fektetve és két, sőt három méter mélyek. Többnyire faragott fehér mészkőből vannak készítve, de vannak részletek, melyek vegyes kövekből rakattak. Ezek amazokkal nem egy időben készülhettek. Van szerencsém Ortelius Redivivus cimü művében létező Esztergomnak 1595. évi látképét bemutatni, melynek előterében láthatók a szentkirályi romok. Sajátságos a főfal előtt levő. vele kapcsolatos falazat, melynek szabálytalan volta célját meghatározni nem engedi. Ortelius müvében létező képen támpilléreket látunk, lehet, hogy ezek is támpillérek maradványai. De inkább tartom valamely későbbi ismeretlen célú építkezésnek, mely a főfallal szervi összeköttetésben nincsen. Sőt lehet, hogy ezen részek a felső falból hullottak alá, midőn azt lőporral szétvetették. Ami a leleteket illeti, az utóbb kiásott részletben kevesebbet találtunk, mint az előbbi ásatás alkalmával. Ennek okául azt vélem, mert e részben a falakat kevesebb föld fedte, s igy eddig e rész inkább feldulatott, mint a többi részek. Azért csak egy sirt találtunk a homokban, melyben a csontváz eredeti fekvésben volt. De annál több csontokat találtunk szétdúlt állapotban, szanaszét heverve. A már emiitett kőmaradványokon kivül figyelmet csnpán a megolvadt harangérc, vagy bronz részletek érdemelnek, melyből egy darabot bemutatok. Ez alkalommal bemutatom ama bronzdiszitményt is, mely női fejet ábrázol, melyet azonban már az előbbi ásatáskor találtunk. A különféle vasdarabok között igen érdekes az acél nyil. Az ilyféle nyilak, a nyilászat legtökéletesebb készítményei, kiváló erővel hatottak, úgy, hogy a sodronyingen is átfúródtak. Ily nyil fúródott Mátyás király testébe, 1467. késő ősszel az égő Baja város lángjai világításánál éjjel vívott csatában. A nyíl a király sodronyingén áthatolt és a gerinc mellett fúródott a testbe. Azt belőle ugyan szerencsésen kihúzták, de a király négy évig sinlette a seb fájdalmait. Hasonló nyil fúródott a végzetes nikápolyi csata után a menekülő Zsigmond király kísérői egyikének nyakcsigolyájába, átjárván annak sodronyingét. Érdekes eme csata a szentkirályi keresztesek történetében is, mert e lovagok voltak, akik a királyt az őt nyomában követő üldözőitől megszabadították és gályáikra, kísérőivel együtt felvették. Van szerencsém bemutatni Knakfunnak az eme eseményt ábrázoló jeles képét. Ezt az alkalmat felhasználom arra, hogy a jeruzsálemi ispotályosok, vagy sz. János lovagoknak Magyarországban történt meghonosításának idejét felemlítsem, melyet okmánytárukból: Gartulair general de l'ordr des Hospitaliers de SaintJean de Jerősalém, merítettem. Ebből bizonyos, hogy e lovagoknak első telepitvénye hazánkban az esztergomi volt. II. Géza alapította őket ide. 111. Béla idejében szervezték az esztergomi rendházat, amiről 1181. keltoklevelében beszél. 1187-ben III. Orbán pápa oltalmába veszi azt. II. Géza nagy jóltevője volt a sz. János lovagoknak, számos alapítványt tett számukra nemcsak hazánkban, de Jeruzsálemben is. Fia III. Béla nemcsak az esztergomi conventet szervezte, de ama monostort, melyet Martirius esztergomi érsek Székesfehérváron építeni kezdett, Fruzsina királyné folytatott, a királynénak halála után, a király a Johanitáknak adta, amit ő maga beszél el 1193-ban kelt levelében. Igen üdvösen cselekedett társulatunk, hogy a millenáris évben e rendkivülileg érdekes és becses romokat kiásatta, s igy a hazánk történetével szorosan egybekapcsolt, s nemes vérből származott lovagok történetét ily eléggé meg nem becsülhető adattal gazdagította. Sőt ez által impulsuszt adott a rendnek története megírásához, azért méltóbban nem is lehetett a millenáris évet társulatunknak befejeznie, mint hogy ez évnek utolsó napjaiban fejezte be az tudományos ásatását. Némethy Lajos.