ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-02-14 / 7. szám

megtámadtatott, anélkül, hogy tőle igazolást követelt volna, nem is egyszerűen, hanem magasabb célzattal Esztergomba áthozta minden komoly paedagogus tiltakozása és figyelmeztetése dacára és aki később uton-utfélen hirdette, hogy »senki sincs, aki Komlóssyt ugy tönkre tehetné, mint ő.« Ami a régi paptanári kar jellemét és tudományát illeti, az oly magasan és szeplőtelenül áll, hogy ahhoz az útszéli sár nem férhet. A régi tanári kar hivatásos működését igazolva látta azon köszönő kéziratban, amelyet távozásakor az intézetet föntartó hercegprímástól kapott. Annyit azonban megjegyzek, hogy sokszor sajnosán tapasztalta az a sokat gyanúsított tanári kar, hogy saját fölöttes hatóságának nem támogatásával, hanem egyenesen ellenére kellett az igazságot védelmeznie. De megtette ! Ez dicsérete, de ez egyúttal bűne is, amiért oly ádáz gyűlölettel kiabálnak ellene. A *Pesti Hirlap« egyik nyomatékos támadó érve az esztergomi képezde ellen, hogy sok a magántanulója. Ha tanügyi okossággal sugalmazták volna a cikkírót, megértette volna a magántanulók szaporodásának okát. A budapesti és nagyszombati tanítóképzők fokozatos beszüntetése csődítette Esztergomba a magántanulókat, s azon körülmény, hogy a tanfolyam itt még 3 éves volt, egy évet tehát nyert a növendék. E szaporodás különben muló mennyiség átmeneti korszak, s 1—2 év múlva a normális mennyiségre fog leszállani. A jelentkezőket mindig a főtanfelügyelő terjesztette föl a miniszternek, támadható tehát e két forum, de nem a tantestület. Sok támadás érte utóbbi időben az esztergomi praeparandiát, de annyira lesújtó kritikát még senki sem gyakorolt a felettes tanügyi hatóság működése fölött, mint önmaga legutóbb a Pesti Hírlapban. Mert az a támadás oly dolgokat tartalmaz, a melyek, mint hivatalos dolgok, a főtanfelügyelői hivatallal benfentes oldalról jöhettek. És ugyan mit szól Komlóssy fötanfelügyelő arról az intézetről, a melynek ő a feje és az avatatlanok előtt éltető lelke. Hallatlanok azok a vádak ugy az egész intézetre, mint különösen annak igazgatójára. Olyanok, amelyekre ha igazak lennének, nem lehet mást mondani, mint hogy: szörnyűség! De százszor inkább szörnyűség, hogy ilyen állítólagos dolgok megtörténhetnek egy anynyira kitűnőnek magasztalt tanfelügyelő alatt ! Mert ha azok a vádak igazak, hogyan lehetett megtorlás nélkül hagyni ? Hogyan juthat az előbb nyilvánosságra, minek előtte az illetékes hatóság tudna róla ? Micsoda főtanfelügyelő az, a ki ilyen dolgok előtt szemet huny ? Hol volt Komlóssy főtanfelügyelő akkor, mikor állítólagos bajokat gyógyít;.ni kellett volna? Ámde mikor hiányzik a kötelességét tudó s lelkiismeretes tanfelügyelő, épen nem hiányzik, sőt nagy hangon kiabál a szemfüles vádaskodó ! Keresi a bűnbakot! Vádolja az igazgatót, hogy a tanügy tulajdonképeni kórságáról elterelje a figyelmet. A megtámadott igazgató védeni és tisztázni fogja magát, az kétségtelen; de a mi magát az intézetet illeti, annyi bizonyos, hogy a támadónak, az igazgató, a pap iránt való gyűlölete egész undorító nagyságában nyilvánul, a midőn azt mondja, hogy épen azért képtelen az igazgatói állás betöltésére, mert pap. Talán elfelejti a cikkíró azt, hogy maga Komlóssy főtanfelügyelő is pap és hogyha az egyik pap azért mert pap, képtelen a direktorságra, akkor hogyan lehet képes Komlóssy, ki szintén pap, egy sokkal fontosabb és sokkal nagyobb tehetséget igénylő állást, minő a tanfelügyelőség, sikeresen betölteni, különösen akkor, a midőn politizálni, mint a tanügygyei foglalkozni. Jegyezze meg azonban a cikkíró, hogy nem sokkal ezelőtt, a mikor Komlóssyt még nem fogta el akkora ellenszenv a papok ellen, mint most, akkor az esztergomi praeparandia papdirektoráról más véleménye volt. Itt Esztergomban mindenki tudja, hogy mikor arról volt szó, hogy ki legyen elnöke a Komlóssy által szintén agyonreformált esztergomvidéki tanitó egyesületnek, akkor éppen Komlóssy volt az, a ki a praeparandia igazgatóját erre alkalmasabbnak találta minden más esztergomi tanférfiunál. Azt pedig kevesen tudják, hogy ugyancsak Komlóssy volt az, a ki illetékes helyen kitüntetésre ajánlotta nem is olyan régen, épen ezt a képtelennek mondott papdirektort. Hol van itt a józan ész ? Szeretnők tudni, miért csalódott embereiben a főtanfelügyelő ? Hisz néhány hónappal ezelőtt még máskép vélekedett, Talán azóta fordult nagyot a világ, mert kitűnt, hogy az igazgató s tanári kar nem adta oda magát főtanfelügyelői olcsó népszerűség szerzésére. Mert kitűnt az is, hogy többre becsüli az intézet szennytelen hírnevét, mint a főtanfelügyelő urnák gráciáját egy olyan ember iránt, a ki megmételyezője volt az esztergomi egyházmegye két érseki képezdéjének. Itt van a botránykő és nem másutt! Ez az, a mi az esztergomi praeparandia tanári karának közbecsülést szerzett, Esztergomban általános örömöt okozott, de Komlóssy kanonok és egyházmegyei főtanfelügyelő szivén gyógyíthatatlan sebet, tekintélyén pedig kiköszörülhetetlen csorbát ejtett és lerántotta azt a leplet, a mely a főtanfelügyelő szándékait a kath. tanügy halálos veszedelmére a nagy közönség előtt eddig takargatta. Nem csudálom tehát, ha a főtanfelügyelő haragszik, hisz senki sem örül, midőn meztelenségét a piacra vetik, hanem takaródzik és átkozódik. Ha még tovább akarnék foglalkozni a »Pesti Hirlap« hivatalos benfentességü támadásával, sok olyan dolgot kellene mondanom, a mi megfelel az igazságnak, de nem válik dicsőségére Komlóssynak. Elég kimélettel volt a régi tantestület az ő személye iránt, és nem vitte ügyét a nyilvánosság elé csupán azért, hogy alkalmat ne adjon azoknak, a kik kapva kapnak minden olyasmin, amivel a kath. tanügynek kárt okozhatnak. Ezt a magatartást nem tudta a fötanfelügyelő ur megérteni és méltányolni, azért félni lehet, hogy eddig hiven megőrzött higgadtságát és önuralmát elveszti annak a legnagyobb kárára, a kinek a kíméletlen őszinteségtől leginkább van oka tartani.. Scipio. Külföld. —cs.— Muravieff orosz külügyminiszter bevégezte körútját és az összes diplomaták kíváncsian találgatják, hogy milyen meggyőződéssel térhetett vissza Pétervárra? Az nagyon természetes, hogy a nyilvánosság elé nem jöhetnek azon magánbeszélgetések, melyeket az országok sorsának intézői egymás közt folytatnak, de azért a politikai helyzet megfigyelői a külső körülményekből nem alap nélkül következtetnek. Az egészen bizonyos, hogy Muravieff kizárólag orosz politikát fog ápolni, vagyis egyedül csak Oroszország érdekeit tartja szem előtt, tekintet nélkül minden másra. Oroszországnak terjeszkednie kell, majdnem az egész világon ápolja igényeit a legfontosabb kikötőkre és kereskedelmi állomásokra. Úgy látszik, mintha fönállásának föltétele az volna, hogy szüntelen elnyeléssel fenyegesse a gyengébb országokat és hatalmi körébe vonja a világforgalom minden útját. Ezen terveiben aztán nem akadályozza semmiféle eszményi felfogás. 0, a föltétlen kényúr, benső barátságra lép a legszélsőbb köztársaságiakkal, nem létezik előtte semmiféle történelmi fejlődés ; nemzetiség és vallás: mind csak eszköz világuralma érdekében. Az orosz politika jelenleg három pont körül csoportosul'. Németország, Balkán és az indiai út. Németországgal szemben főtörekvése volt eddig a jó viszony ápolása, mert ellenkező esetben keleti politikájában megbénítva működhetnék ; Emil pedig ezernyi gyermekkérdéssel tudakozódott China, Japán, Tonking s mindazon messze országok felől, a honnan e levelek jöttek. — Anyám, ugy-e rosszak azok az emberek? — Vannak köztük, fiam, jók is; a kik a hithirdetőket megölik, azok rosszak. — Mit tesznek a hithirdetők? — A jó Istent hirdetik a pogányoknak, a kik az ördögöt imádják. — Hiszen akkor a pogányok örülhetnének. Én is örülök, ha a jó Istenről beszélsz nekem. — Sok pogány örül is és megtér, hogy okos legyen, mint te. Ezek az égbe mennek. — S a többiek? — A pokolba az ördöghöz, a kit nem akartak odahagyni. — Ó a szegények ! . . . Anyám, láttál már hithirdetőt ? — Igen, láttam, elmentek messze, messze, nagyon messze. Ismertem egyet, a kit megöltek a khinaiak. — Láttad? Mondd csak, milyen volt? — Fiatal pap volt. Régen a mi plébániánkban volt énekesfiu. Egyszer csak elhagyta családját, elment Ghinába; a plébános úr pedig egy időre rá elmondta nekünk, hogy lefejezték, nagy ünnep volt akkor a templomban . . . — S édes anyja ? — Édes anyja sirt, de belenyugodott, hogy fia vértanú lett. * * * Ezek a kis társalgások gyakran ismétlődtek. Emil kérdései pedig egyre szaporodtak. Kis pajtásainak azután elmondogatta a történetkéket s anyja fölvilágositásait. Egy napon az anya kéthárom napra a szomszéd városkába utazott, hogy meglátogassa gyermekkori barátnőjét, Emil pedig elhítta magához két pajtását, a kik ugyanabban a házban laktak. Édes atyja munkája után látott; nem volt más otthon kivülök mint az Öreg szolgáló. Mivel pedig ez szakácsné is volt, Emilt és apró vendégeit magokra hagyta s a vacsorafőzéshez látott. A három gyermek körülbelül egyidős volt. A kis ozsonna után, Emil leült anyja karosszékébe s kis vendégeinek elkezdett beszélni a vadakról s a hithirdetőkről, a kik a jó Istent hirdetni mennek közéjök. — Én, vágott közbe az egyik szöszke és bábú módjára fésült kis mókus, én tudom, hol vannak vadak. — Ghinában, szólt Emil. — Nem oly messze. — Japánban. — Nem oly messze. — Tonkingban. — Mondom, nem oly messze. — Hát akkor? — Menpenti-ban. — Menpenti-ban ? — Igen, édes apám mondta. — Mit csinálnak ott a vadak ? — Csúnyán beszélnek, azt modják, hogy nincs Isten, némelyik közülök lop vagy megakarja ölni az okosokat. Emil lélekzeni sem tudott. Menpenti a városnak egy félmértföldre eső végső negyede volt. Hogy ott vadak vannak, ez a hir fejébe szöktette a vért. — Azután igazi vadak azok? kérdezte fölindulástól reszketve. —• Igen, igen, apám mondta, hogy gonoszabbak a chinaiaknál. — Ó, de jó, hiszen akkor megölnek minket. Erre azután a kis apostol elmondta kenyeres pajtásainak, hogy a vadak megölik azokat, a kik nekik Istenről beszélnek s hogy az ilyen hithirdetők egyenesen és rögtön égbe szállanak. Végül arra buzdította őket, hogy menjenek el együtt prédikálni azokhoz a közeli vadakhoz. — S édes anyánk? szólt közbe a legfiatalabb. — Anyám azt mondta, hogy szép az ilyen halál; hogy egy kicsit sirni fog, de mégis öröme lesz neki is, a plébános úrnak is. * * A három barát hamar elkészült tervével. Csöndben kimentek mind a hárman, zsebkendőjükbe kötözve vittek egy darab kenyeret és néhány diót. Emil magával vitte a feszületet is, a mely előtt imádkozni szokott s a csapat útnak eredt. Közel egy óráig tartott, mig elértek a kérdéses előváros első házaihoz. Az éj beállott. A három apostol keskeny utcácskába jutott, a melyet alig világított meg egy kormos mécses. Egy teremből, mely az utcára nyilt, kiáltozás és ének hangzott feléjök. Csapszék előtt állottak, mely tanyája volt ezen hírhedt negyed söpredék népének. A gyermekek a mint meglátták az embereket, kik