ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-12-25 / 52. szám

hitüket sivár cynismussá zsugorította össze, az ifjakat korán blazírt öregekké tette, az emberiség háztartásából kiküszöbölte a szivet, a szeretetet, s helyükbe oktalan miskulanciákat, a kalmárkodás, üzérkedés, s az élvezet szenvedélyeit oltotta az emberekbe. Szerteszéjjel nézünk a szellem pusztaságán s látjuk, hogy elhullanak mind e fáradt zarándokok s hogy Mózeseik sem látják meg az igéret földjét; szerteszéjjel nézünk a szívnek jégmezőin, s ha könnyeink meg nem fagynának, megsiratnók azt a pusztulást, mely a családi tűzhelyen a háziasság, otthonosság melegét kioltotta, a társadalomban pedig az erőszak baljóslatú csillagzatát tűzi ki a népeknek egére. Fázunk oly világban, melyben a papák börzéznek, a mamák a házon kivül vannak, a lányok lóversenyeznek, a kamasz fiúk botrányokat csinálnak, a csepp hat éves gyerek pedig váltóhamisítást és házasságtörést játszik társaival. Utálunk egy világot, melynek vagy nincsenek eszményei, vagy az eszmények is csak eszközök a célra; eszményekkel akar az egyik olcsó dicsőséget, a másik kariert, a harmadik kenyeret, a negyedik ki tudja mit; s aki az eszményt önmagáért akarja, azt exaltáltnak vagy naivnak tartják. Sajnálkozunk egy társadalmon, melynek vezérgondolatai a keresztény oltárokról elköltöztek kenyérkereső s eladó redakciók füstös szobáiba, melynek költészetéhez a rotációs gépek zakatolása diktálja a ritmust, melynek életkedve nem táplálkozik lombsuttogással, erdözúgással, a lelkiismeret tiszta öntudatával, a családi boldogság melegével, hanem a gyárak gyilkos gőzében fürdik s egy szenzációt, botrányt hajhászó közszellem mérgétől mételyeztetik meg folyton. Csoda-e, ha e légkörben, ha e milienben nincs tavasz, nincs virág, ha e reáiis világnézettel agyunkban, korai blazirtsággal, cynikus fásultsággal szivünkben képtelenek vagyunk a nagyra, az igazra? De ha a romlás oka oly világos előttünk s maga a pusztulás is ijesztő valóságban s nem elsurranó kisértetkép környékez minket: fogjunk kezet s építsük föl romjainkat úji a szentélyekké, melyekben a hit — házakká, melyekben az erkölcs — családokká, melyekben a boldogság lakik. Igen építsünk hittel, a hová el nem jutunk tudással; ne csukjuk be boltiveinket a belátás tapintható közvetlenségével; pince lesz belőlük különben s a sötétség lakik bennünk. Éleszszük föl erkölcsi ébredésünket, de ne a hitetlenség karácsonyi ömlengéseivel, ne a tendenciózus vígjátékok vagy drámák prédikációival; hanem pozitív kereszténységgel. Ir karácsonykor mindenki a kis Jézusról, az is, ki keresztrefesziti a nagy Jézust; szeretetről penget lantot a költő, ki különben szépet, jót és nemeset az élvezet érzékiségének jármába alacsonyít le; elérzékenyül a karácsonyfák örömében a világfi is, ki a »hiusagok hiúságának« bölcsességével nevet mindent, s szent karácsony-, estét ünnepelnek ott is, hol keresztet soha nem vetnek, s hová a kisded Jézus szegénységének, világmegvetésének, önmegtagadásának, fön s égének egyetlen egy kis hulláma sem vetődik soha. Ezekkel az ömlengésekkel, morál-prédikációkkai, ezzel az elérzékenyüléssel a világon segíteni nem Jehet. Ez mind csak afféle görögtűz, melynek gyorsan tünö fénye van, de melege nincs; ez mind csak olyan erőtlen édes viz, mely gyerekeknek való, s felnőtteknek csak akkor, ha orvosságot adunk be nekik az édes vizben. Itt csak egy orvosság van, hinni egy élet odaadásával a keresztény kinyilatkoztatásban; imádkozva leborulni a bethlehemi kisded előtt s bevallani: valóban ez az Isten egyszülött fia! E hithez mint a történelem s a műveltség fénytengelyéhez ragaszkodni, s el nem szakadni tőle sehol lidérc-tüzek miatt. Ez a hit, ez a pozitiv kereszténység, ez a következetes erkölcsösség a világnak orvossága, s ezt az orvosságot öntjük bele a karácsonyi örömnek cukros vizébe! Aki ez éltető s gyógyitó vizböl iszik, életet iszik, megnyílnak szemei, fölpezsdül szive, s az alélt, beteges jelenből,' virágos életerős jövőre ébredünk ! 1 mm Két év. Két év előtt indítottuk meg lapunkat, Magyarország egyházi metropolisának, »Esztergom« neve alatt. Az egyházpolitikai törvények életbeléptetése által, a katholikus egyház számára hazánkban teremtett uj helyzet föltétlenül szükségessé tette, hogy Esztergomban, az egyház és valódi hazaszeretet érdekeinek saját orgánuma legyen, amely az egyház változhatlan elveinek szellemében, a főpásztor iránti tisztelet- és engedelmességben iparkodjék feladatát megvalósítani. E magasztos elvek szolgálatában állunk két esztendő óta anélkül, hogy ezen idő alatt csak egyszer beszéltünk volna pro domo, vagyis önmagunkról. Most sem akarunk erről szólani, mert ha említést is teszünk a lapról, ez nem a mi lapunkról, hanem a katholikus közönség lapjáról történik. Mi ugyanis a lapot sem nyerészkedésre, sem magánérdekek előmozdítására, sem a személyi kultusz istápolására nem alapítottuk; de éppen azért nem is vártunk semmi elismerést, semmi jutalmat, kivéve azt, a mely a kötelesség lelkiismeretes teljesítésének tudatában van. Nekünk ugyanis az a meggyőződésünk, hogy annak a ki egyházát őszintén szereti, kötelessége az egyház érdekeit mindenképen védeni és előmozdítani ; minthogy pedig a nagy szellemi csaták szinterén, a melyek zajától ma az egész világ visszhangzik, a legelső fegyver a sajtó s különösen a hírlapirodalom, meggyőződésünk az, hogy minden jó katholikusnak, a ki magában az iránt hivatást és tehetséget érez, szellemi és anyagi fegyvereit a küzdtérre vinni. A mi az elsőket illeti, örömmel mondhatjuk, hogy városunk és föegyházmegyénk legelőkelőbb férfiait sikerült zászlónk köré gyűjteni. Cikkeink messze, föegyházmegyénk határain túl is méltatásban részesülnek ; az egyházpolitikai kérdéseknek előnyös összeköttetéseinken és biztos információkon alapuló tárgyalása, nem egyszer vonta magára a figyelmet. Híreinket a legelső forrásból merítettük s ép azért hiábavaló találgatásokkal, alaptalan mende-mondákkal nem szoktunk törődni. Elvek szolgálatában állván, személyes vonatkozású ügyekkel nem foglalkoztunk ; egyesekkel is vajmi ritkán és csak annyiban és akkor, a mennyiben és a mikor az elv a személytől elválasztható nem volt. I A mi az anyagiakat illeti, azokkal csak annyiban törődünk, a mennyiben azok a lap fönnállásához szükségesek. Mi önzetlenül, s nem haszonért szolgáljuk az ügyet s a mellett, hogy munkatársainkkal együtt szabad időnket a lap és ezzel a katholikus közügy szolgálatának szenteljük, még anyagi áldozatoktól sem riadunk vissza, csak rát és gondolatokba mélyedve folytatta útját. Szigfrid egy-két lépésnyi távolságban követte. Az erdei út kissé tágulni kezdett; a hóban kocsi-kerekek bevágásai látszottak ; jobbrólbalról az erdő mélyébe vezető gyalogösvények nyíltak meg; lépten-nyomon az emberi kultúra jelei voltak észrevehetők. Rövid lovaglás után egyszerre kedves kép tárult fel a lovasok előtt. Az erdő hatalmasan kiszéfesedett s nagy körben, koszorú gyanánt vette körül a hótakart mezőket, földeket és egy kis házcsoportot. Fagerendákból összetákolt félemeletes házak sorakoztak magasabb épület mellett, melyet csupasz, néhány apró ablak által megszakított falairól s tetőzetet diszitő keresztjéről mindjárt kolostornak lehetett felismerni. A kolostorhoz kápolna simult, melynek törpe tornyában most is szólt még a kis harang. E házcsoport egyike volt azon telepitvényeknek, melyekből számos falu és város keletkezett, Németországban ép úgy, mint nálunk. —• Pihenjünk meg itt egy kissé, — monda Szigfrid, midőn a telepitvényhez érkeztek — és tekintsünk be a jó atyákhoz a kápolnába. — Nem bánom, tekintsünk be — mormogá gépiesen Henrik herceg. Leszálltak s lovaikra teritvén köpenyegeiket, beléptek a kápolnába. Az oltárnál épen ekkor Kezdte meg a szentmisét a bencések apátja ; komoly magatartásukkal tiszteletet parancsoló szerzetesek álltak a szentély két oldalán elnyúló padsorokban s énekeltek két állványon fekvő nagy könyvből áhítatos dallamokat. A kápolna szük hajóját egészen betöltötte a telepitvényes nép. Meglepetve állott meg a két lovag a kápolna ajtójánál. — Mi ez ? Hisz itt éjféli sz. misét mondanak — szólt halkan susogva társához Henrik herceg. — Igen ! Hiszen karácsony éjjele van. Majd hogy meg nem feledkeztünk erről. — Karácsony éjjele? — kérdé megdöbbenéssel Henrik herceg ; és sápadozó arccal vonult félre az ajtó melletti szögletbe. Az apát az oltárnál az angyali énekbe kezdett. »Gloria in excelsis Deo U »Dicsőség a mennyben az Istennek I* Ünnepélyesen folytatták a szerzetesek : »Et in terra pax hominibus bonae voluntatis.« És békesség a földön a jóakaró embereknek. Henrik előtt ugy rémlett, mintha túlvilági alakok kara lebegett volna a kápolnában s mintha e túlvilági lények mind reá tekintettek volna. Megrendítve az énektől, letérdelt és kezeibe rejtve arcát, átadá magát a lelke mélyéből hévvel előtörő gondolatoknak. Karácsony éjjele ! Békességről énekel, szól, álmodik most minden. Isten, az angyalok, az emberek, a föld. A szeretet és a békesség mézétől olvadoznak ma az egek. Egyedül sötét lelke táplál haragot, gyűlöletet, bosszúvágyat ; egyedül az ő keserű szive forgat gyilkos terveket. Vissza gondolt édes anyjára, ki anyai szivének melegével lehelte belé az Üdvözítő iránti szeretetet, és most, a Megváltónak születése napját orgyilkossággal, testvérgyilkossággal akarja megszentségteleníteni. Élesen csengett fülébe az ének: Békesség a jóakaratú embereknek. Nem lehetne-e ő is boldog, nem tölthetné-e be szivét békességgel, ha a jóakarat egy szikrája melegítené ? Mutatott-e jóakaratot ez ideig bátyja Ottó császár iránt? Sokáig tépelődött és küzködött igy lelkében, észre sem vette, hogy a mise vége felé közeledik, akkor rázkódott meg ujbói és tért magához, mi *• dőn a szerzetesek ismét békéről énekeltek. IHen báránya, ki elveszed a világ bűneit, irgalmazz minekünk ! Isten báránya, adj nekünk békességet! — igy zengett az ének. Henrik herceg felkelt; meglátszott rajta, hogy szivében változás következett be. Ah, igen — sóhajtott fel halkan — irgalom és kegyelem kell nekem. Szigfridnek figyelmét nem kerülte ki a herceg csendes tusája s megkönnyebbülten követé Őt, midőn távozásra intett. Mikor lovaikra kaptak, Henrik megszólalt: — Menjünk Frankfurtba; nem gyilkos tőrdöfésre, hanem bocsánatkérésre fogcm kezemet emelni. Ne legyen többé harc, hanem békesség. A kis Jézus akarja ezt igy. Karácsony ünnepének reggelén vigan szökdécseltek a frankfurti dómba a szines ablakok ólomhálózatán át a téli napsugarak ; átugrándoztak a román boltozatokat hordozó oszlopok széles vállaira, azután összefogózkodva levetették magukat a tempfom hajójába s szentélyébe és derült fényözönnel borítottak el mindent. De ugy látszott, hogy a karácsonyi napsugarak vidám fénye nem illett ahhoz a néma ko-