ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-01-31 / 5. szám

egyezés létesült, hogy a liberálisok számára csak Bécs belvárosainak 4 mandátumát engedik, hol ezeknek még a szocialistákkal is meg kell küzdeni. A szociáldemokraták számára az általános szavazatjoggal birok 9 mandátuma közül legfeljebb négyre van kilátás, mert a többi magasabb kúriá­ban még csak komoly jelöltet sem állithatnak. Valamennyi pártárnyalat kibocsátotta válasz­tási felhívását és ebben egymást túlszárnyalni igyekszenek az Ígéretekben. Jellemzők főleg a libe­rális pártok nyilatkozatai, kik megvetésre méltó képmutatással nem restellik a »keresztény* szót is használni, csakhogy választóikat félrevezessék. Főleg a keresztény-szocialisták programmjából sze­dik most »ígéreteiket«. biztatnak minden lehető és lehetetlen jóval, de nem mulasztják el azt sem hangoztatni, hogy a zsidókat meleg rokonszenv­vel fogják védelmezni az antiszemitizmus túlkapásai ellen. Hogy aztán ezen programm milyen lelkes követőkre fog találni, azt a közel jövő mutatja meg. Az úgynevezett »német néppárU programmja azonos a keresztény-szocialistákéival, csakhogy az utóbbiak a »keresztény« eszmét állítják előtérbe, mig a néppárt a »nemzeti« jellegre fekteti a súlyt. De e párt úgyszólván semmi jelentőséggel sem bir, mert Schönerer vezetése alatt már annyiszor lett hitelvesztetté, hogy a keresztény-szocialista érzelmű nép előtt semmi rokonszenvre sem szá­mithat. A jelenlegi keresztény szocialista képviselők közöl az általános szavazók kúriájában csak kettő lép fel: Lueger és Gessmann. E két legkimagaslóbb alakja a keresztény mozgalomnak a legnehezebb kerületeket kapja : Lueger a harmadikat, Gessmann a mannhartsbergit. A többi kerületekben iparosok lépnek fel. Tekintve azon körülményt, hogy Ausztriában csak kevéssé lehet a kormánynak a választásokat befolyásolni és csendőrről, »választási elnök«-ről ott fogalommal sem birnak, az itt nyilvánuló eredményt a nép valódi akaratának mondhatjuk, legalább megközelítőleg. Az egész harc alap-esz­méje itt a kereszténység és pogányság küzdelme lesz és azért a március végén összeülő ország­gyűlés elé a legnagyobb érdeklődéssel nézhetünk. A börze-ankét. Vannak hölgyek, kik bárhol jelenjenek meg, mindenütt tüntetnek és mutogatják, hogy ők meny­nyire szorgalmasak a munkában. Keresd fel kedves otthonukban, bizonyosan valami himzés mellett találod; vedd észre őt az ablaknál, kezé­ből valaminő apró női munka hiányozni nem fog, kisérd el sétáira, hercig s a legújabb divat szerint készült munkakosara megint csak karján lesz ; sőt ha barátnőik szalonjában találkozol velük, ott is ölükben hever valami kis munka hanyagul eldobva, mintha épen most lett volna abbanhagyva. Pedig dehogy is munkálkodnak! Sző sincs róla s csak mutogatják, mert most ez a »bon-ton« — ez a divat. Ugyanezt a benyomást tette rám a keres­kedelmi miniszter elnöklete alatt munkálkodott börze-ankét egész lefolyása. Az optimista persze bámulva olvasta azt a rengeteg sok kérdést, a melyre a báró miniszter úr feleletet kér, várt és hallott. Szinte haragra gyuladt szive azok ellen, a kik a kormány jóakaratát, munkásságát, .ügy­szeretét kétségbevonni, kicsinyíteni vagy gúnyolni merészlik. Hát ennek a börze-ankétnek az elő­készítése semmi ? Aztán nem volt-e teljes körül­tekintéssel megválasztva minden kérdés? Nem volt-e fölkarolva minden, de minden, a hol csak javításról sző lehet ? Váljon nem méltattak-e mindent apróra s nem iparkodtak-e mindenben világosságot szerezni, gyújtani? Kell-e ennél több? . . . Ámde a ki nem elégedett meg a külsőségek­kel, a kit ki nem elégítettek a meg »abc«-ézett kérdések, a ki latolgatta az igazi szükségletet s figyelembe vette a nyert válaszokat, az csakhamar tisztába jött ennek az ankétnek úgy morális, mint reális értékével. Az első morális értéke igen kevés volt. Avagy talán ez volt az első ankét, a mely a tőzsde, a börzereform ügyében ülésezett ? Mióta van már fölszinen a dolog? Hányszor hallottunk ez irány­ban induló mozgalmakról? s még sem lett belőle semmi! De kérem, eddig nem elnökölt az ilyen ankéten egy valóságos, élő m. kir. liberális keres­kedelemügyi miniszter, most pedig az vezette a tanácskozásokat! Mintha bizony az tenne vala­mit ! Hisz' ki ne tudná, hogy a magyar liberális minisztereknek épen ez a vesszőparipájuk. Wlassics a közoktatásügyi tanács élén ankétezik, Lukács a valutában, Erdélyi a kúriai bíráskodásban, Perczel a közigazgatásban, hát csak Dániel úr sem maradhat el kollégáitól ? S igy nem ugyanaz a kép-e ez, mint a melyet azok a munkakedvelő ! hölgyek mutatnak ? Ámde még jobban s még inkább kitűnik ez, ; ha szemügyre vesszük e tárgyalások reális érté­I két. Természetesen, a hol a morális érték keve­set külömbözik a semmitől, ott akarva nem akarva ; kesztyűsen kell keresni a reális értéket. Valaki j azonban ne higyje, hogy talán azért, mert túl­fmom. Ah! dehogy! —• Csak azért, hogy az ember ! be ne piszkítsa a kezét, a mikor tapogatódzik. Mert a reális értéke valamely tárgyalásnak, mindig függ azon eredményektől, melyek ezen tárgyalások alapján létre jönnek. Már most mi lesz az eredmény, a mely az elhangzott és lefolyt ankét után előáll? Javulás-e vagy esés. Ha javu­lás, a reális érték emelkedik, ha esés, akkor csökken. S melyiket találjuk itt ? . . . Tessék végigolvasni a jelen volt urak név­sorát s aztán tisztában leszünk a felvetett kér­déssel. — Vagy azt várjuk, hogy a róka Önmagát nyúzza meg? vagy hogy a denevér önmagát szögezze ki a falra? Avagy nem ilyes formát kivánnők-e, ha azon telivér bőrziáner uraktól, kik legnagyobb részét képezték az ankéten résztvevők­nek, várnók a börzereform legjobb, legméltányo­sabb keresztülvitelét ? De ne legyünk elfogultak ! Voltak ott olyanok is, a kik nem tartoznak a börze, a tőzsde köte­lékeibe. Ezek részéről hallottunk beszédeket, a melyek pengették a helyes megoldást s követelték a reform oly irányban való keresztülvitelét, hogy ne legyen az a könnyenhivő publikum kizsákmá­nyolására, kiszipolyázására. Csakhogy a vér ritkán hazudtolja meg magát! Csoda-e tehát, ha a többségben levő urak ipar­kodnak túlharsogni ezek szavát, letörni ezek sza­vainak élét s egészen más irányba vezetni az érdeklődőket. Csak az »in sich« kötések körül felmerült kérdésekre nyert válaszokat tessék át­nézni, vagy azokat, melyeket a többségtől a felügyeletre — az ellenőrzésre vonatkozólag hallottunk. Az utóbbi időkben az »in sich« kötések következtében állandó dolga jutott a törvénykezés­nek, a többség mégis a föntartás elve mellett beszélt. S nem ütöttek-e agyon minden helyes, üdvös indítványt, a mely a másodikra vonatkozott, csu­pán csak az által, mert reá fogták, hogy lehetet­len, kivihetetlen ?! Persze hogy lehetetlen, mert az ellenőrzés tönkretenné azoknak a bizonyos uraknak a tereit, a kik .... De ne menjünk tovább. Az eddigiek is eléggé mutatják a reális értéket, a mely csekély kivétellel nem más, mint további biztosítása, az ott eddig is folyt telhetet­len epekuláeiónak, mások hiszékenysége és bi­zalma kihasználásának. Vagyis más szóval az egész porhintés volt a publikum szemébe, a mely publikum az utolsó időkben tapasztaltak után kezdett visszahúzódni a nem neki való játéktól. Persze ezt meg kellett szemét mindenki. Azután hogyan is táncoltak! Hét vármegyében sem járta a csárdást senki úgy, mint e két fiatal. Amint tudjuk, a csárdást rövid ideig soha sem járják, de ha még egyszer oly sokáig tartott volna is, roppant rövidnek látszott az Pistának. Mi tagadás benne, szive, ha nem is kopogott úgy, mint a közmondásos kulacs, erősebben dobo­gott most mégis, mint máskor. Alig váltottak ugyan táncközben egy pár szót, de abból is meg­értett annyit, mi őt egészen boldoggá tette. S hogy e mulatság ntán Tercsiékhez többször is ellátoga­tott, elgondolhatjuk ; s mire beköszöntött a szüret, örök hűséget esküdtek egymásnak Isten szent oltára előtt. Ne gondoljuk azonban, hogy ők csak a tánc­hoz értettek, mert a munkában is kitettek ma­gukért s így, bár szegények voltak, nem tudták, mi fán terem a koplalás. Életük meg tükre volt a szép egyetértésben élő katholikus házaspár­nak s azért az emberek, ha jóra serkenteni akarták gyermekeiket, példa gyanánt rájuk hivat­koztak. Szorgalmas munkálkodásukon volt is Isten áldása. S midőn idővel boldog házasságukból a gyermekek sem hiányzottak, nem tudtak elég há­lát rebegni a Mindenhatónak, hogy így szemmel­láthatólag kiséri áldásával őket földi vándorlásukban. De ennyi boldogságot megirigyelt a halál; s betegágyba dönté Tercsit, a jó anyát s példás gazdasszonyt. Elképzelhetjük, mily gyötrő fájdalom kínozta ura szivét, midőn az orvos kijelentette, hogy tehetetlen a tudomány a halállal szemben. Maga csak elvergődött volna még a világban, de mit tegyen a két apró gyermekkel ? Mikor senkije sincs, kire rábízhatná őket. mig ő maga a napi kenyérért fáradozni megy! Akárhogyan vetette­forgatta is a dolgot, csakhamar kénytelen volt belátni, hogy nem marad más hátra, mint újra megházasodni. Igen, de hol vesz olyan asszonyt, ki mindjárt két gyerek gondozására adja a fejét? Hosszas tűnődés, latolgatás után végre el­határozta magát. Először sem vett el gazdagot, most is nem vagyont, hanem anyát keresett gyer­mekeinek, s így választása ismét csak szegényre esett. Igaz, hogy két gyermeke volt az özvegynek, de Pista erre azt gondolta, ha én jó atyja leszek gyerekeinek, ő is, ha van szive, jó anyja lesz az enyéimnek. »Ritka a jó mostoha*, tartja a közmondás s ha azt akarjuk, hogy szánakozzék valaki a gyermekeken, sok szóbeszéd helyett csak azt mond­juk : »mostohájuk van.« De István gyermekei el­mondhatták, hogy az ő mostohájuk igazán ritka­ság, mert olyan jó volt hozzájuk, mint a falat kenyér. Aki nem tudta róla, hogy mostoha, édes anyának tartotta, oly igazi, odaadó szeretettel gondozta őket, saját és az első asszony gyerekei között soha sem tett különbséget. Mondták is az emberek, nem értjük, de ennek az Istvánnak minden sikerül. Éveken át igy osztották meg egymással bé­kességben az élet gondjait és terheit, midőn Ist­ván súlyos betegségbe esett s minden jel arra mutatott, hogy itt kell hagynia e siralomvölgyet, Hozzá is látott, hogy jól elkészülve tehesse meg e nagy utat. Miután lelki ügyeit, szépen rendbe hozta, intézkedett földi dolgairól is. Ügygyel-baj­jal, fáradságos vesződséggel szerzett egy kis va­gyonkát s ezt most második feleségére hagyta, ki az élet küzdelmeit vele hűségesen megosztotta s betegségében is szeretettel ápolta. Ezek után nyu­godtan nézett szembe a halálnak. De biz ez István gazdát megtréfálta s nem jött érte, itt felejtette. Biz ő kelme nem bűsult. miatta, ha már a jő Isten úgy akarta, ő sem bánta. Hanem a baj sohasem jár egyedül, mert nem nagy idő múlva beteg lett az asszony s min­den ápolgatas dacára elköltözött a jobb hazába. Hogy István gazda őszintébben siratta meg felesé­gét, mint gyermekei az anyát, nemsokára kiviláglott. Említettem, hogy István súlyos betegségében vég­rendeletet csinált s az asszony halálával ez vég­zetessé lett. A háládatlan fiuk ugyanis egyszerre a helyzet magaslatára tolakodtak. Pár hétre a temetés után fölkeresték István gazdát. »Anyánk, az Isten nyugosztalja szegényt, — így szólottak — meghalt s a végrendelet szerint a vagyon az övé, tehát a mienk; ha apám uram házbért fizet, nem bánjuk, itt maradhat, de különben föl is út, meg le is út.« Ezek voltak a mostoha gyerekek szavai. — »Ha jobban szerette mostohánkat, mint saját gyerekeit, mi, lássa, nem segíthetünk kelméden, csak magunknak legyen betevő falatunk* — ezt mondták édes gyermekei. Istvánnal e szavak hallatára forogni kezdett a világ, most sajnálta még csak igazán, hogy nem jött el akkor élte a halál; esze ágában sem volt soha, hogy a háladatlanság ekkora is lehet; mikor ő úgyszólván tenyerén iparkodott hordozni min­dig gyermekeit, válogatás nélkül egytől-egyig. Végig hordozza először rajtuk szemeit, mintegy meggyő­ződni akarván, hogy azok állanak-e csakugyan

Next

/
Thumbnails
Contents