ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-09-19 / 38. szám

javaslatot szentesítés végett fölterjesztette. A püspöki kar tehát azt hitte, hogy memorandumjukra a választ, az alkotmány-javaslatra adandó legfelsőbb leiratban fogják megkapni. A leirat azonban pozitiv választ nem adott a kissé elkésve érkezett memorandumra, annyi azonban kivehető volt belőle, hogy a felség főkegyúri jogait személyének föntartva, a bécsi udvari kancellária útján kivánja gyakorolni. Az udvari kancellária azonban a legnagyobb szálka volt a rendek előtt, s fennállását a parlamentáris miniszteri felelőséggel összeegyeztethetőnek nem tartván, a leirat ily rendelkezését el nem fogadták. Egy következő leirat azután megszüntette a kancelláriát, s annak ügyköre a minisztérium hatáskörébe ment át, s igy a püspöki kar memoranduma eredménytelen maradt. A memorandum sikeretlensége után a püspökök összegyűjtötték az országgyűlésen jelenvolt katholikus világi előkelőségeket, és e tanácskozmányok eredménye az országgyűléshez intézett »petitio« volt, melyet számosan, úgy egyháziak mint világiak aláírtak, Deák Ferenc zalai követ indítványára fontosságánál fogva konferenciai tárgyalásra utasíttatott, hol azután Kossuth felszólalására mint »elkésett(( mellőztetett. Egy legnagyobbszámú vallás híveinek kérelme »elkesetUnek mondatott ki akkor, midőn az országgyűlés napjai nem tartattak rövideknek arra, hogy a görög nem egyesültek petíciója, Kossuth meleg szószólására megnyugtatónak elintéztessék. A mellöztetés, e mesterkélt áskádólás azonban nem engedte a püspöki kart pihenni. A petitio visszautasítását követő napon Scitovszky pécsi püspöknek, mint senor-püspöknek lakásán, összegyűltek a püspökök, káptalani követek, s mindkét ház hithű világi tagjai közül számosan, hogy tanácskozzanak azon módozatokról, melyek alapján a petitió érvényre jusson, a nép pedig a katholikusok érdekeiről s jogairól felvilágosittassék. Felhívást intézett e bizottság az országösszes katholikusaihoz, hogy igazságos kérelmüket sajtó utján terjesszék, s előmozdítására propagandát csináljanak és hogy a jövő országgyűlés elé a katholikusok egyetemesen járuljanak, kérve a petitio érvényre való emelését. Sajnos azonban, még e kezdetleges mozgalom se volt a kormány ínyére. Kortes emissáriusokat küldött szét az országba, kik azzal bolondították a népet, hogy a petitio aláírási ivei által a papság az elveszett dézsmát és robotot akarja visszaszerezni. Hol pedig e kibúvás, e botor rágalom nem fogott, ott azzal félemlítették meg az embereket, hogy az aláírás, bizalmatlanságot fejez ki a kormány iránt, mely azután e miatt erőtlen lesz Bécstől alkotmányos szabadságunkat kivívni. Világos volt, hogy a »felelős« kormány, valamint először az országgyűlésen »elkesett«nek jelentette ki a petitiót, ugy most is szövetkezett minden oly nemtelen eszközzel, melylyel a kath. egyház ügyét megbuktassa. Maga akarta az autonómiát megcsinálni, azért volt hiába a püspöki kar és hivek fáradozása. Horváth Mihály kultuszminiszter 1849. aug. 20-ára, katholikus konvent gyűlést hívott össze, s 1849. július 15-én keltezett összehívó levelében hangsúlyozza, hogy a mult kormányok alatt az egyház lealacsonyított (?) helyzetben volt, ezen segíteni kell oly formán hogy a kath. egyház is önkormányzati jogot nyerjen, s az egyháznak az állam irányában szabályozandó viszonyai, törvény által is biztosíttassanak. Mondhatjuk, szerencséje volt a katholikus egyháznak, hogy az augusztus 20-iki konventgyülés abba maradt. Nyilt titok volt, hogy e gyűlés a kath. egyházat nemcsak az államhozi viszonyában, de belső ügyeiben, hitágazati kérdéseiben is reformálta volna, hogy előkészítse igy egy magyar nemzeti egyház megalakulását, s annak Rómától való függetlenitését. Hogy felelt volna meg e gyűlés az egyház és katholikusok jól felfogott érdekének, mikor a törvényhozás és a kormány a szerzetesrendek és a papi nötlenség eltörlését vallotta s a gyűlés céljai iránt a püspöki kart meg se kérdezte ? A 48—49-iki kormány, az állam színleges indokainál fogva túltette magát a másik társadalom, t. i. az egyház létérdekei tiszteletben tartásán. Majd egy, majd más oldalról megtámadván azt saját- intézményeiben, nem az egymásnak segédkezet nyújtó és mindkettőnek javát szivénhordó barátot, hanem az ellenséaet tüntette fel. Éppen azért mi, bármennyire tiszteljük különben a 48-iki alkotmányos vívmányokat, örülünk s hálát adunk a jó Istennek, hogy a szabadságharcos kormány keze az autonómia, ily magas létérdekü intézmény létrehozatalában meg lett kötve. A szellemek higgadtsága, az állam nyugodt hangulata, a társadalmi béke szükséges arra, hogy egy 800 százados jogszokás fölé új falak épüljenek. Nálunk pedig a szabadságharc az egyházi életben abnormis helyzetet teremtett. A 48-as törvényhozás nem hozott mást a kath. egyháznak, mint egy tőrrel átdöfött szivet, melylyel megsiratta a küzdelemben elesett fiait, és sóhajával a templomokba menekült, könnyeivel az oltárok mögé rejtőzött, hogy imáival táplálja a jobb jövőbe vetett isteni réméi — Püspöki konferencia. Mint értesülünk, a f. hó 17-ére tervezett püspöki konferencia e hó 28-ára halasztatott. — A német császár Magyarországon. A hatalmas német birodalomnak hőslelkü fejedelme, mint uralkodónknak vendége és szövetségese, Magyarországon időzik. A magyar nemzet a tisztelet különféle nyilvánításaival fogadja uralkodójának szövetségesét. A német sajtó örömmel vesz tudomást a nagy birodalom hatalmas fejedelmének e fényes fogadtatásáról, de a magyar kormány siet ezt a maga számára kihasználni. Sajtóirodája utján ebből is reklámot csinál, midőn oly cikkeket irat megvásárolt újságíróival a német lapoknak, amelyek a fényes fogadtatás érdemét a nálunk most uralkodó liberalizmusnak tulajdonítják. Hát az egyszerűen szemfényvesztés, a minőhöz mi már régen hozzászoktunk. Nagyon rosz lábon állana ugyanis a hármasszövetség, ha annak Magyarországon a liberalizmusra kellene támaszkodnia. Mert a liberalizmus nálunk is, mint egyebütt, egy ideig-óráig tartó átmeneti állapot, a melyet ha a hatalom az erőszak minden eszközeivel fönn nem tartana, az már régen elpusztult volna. Ha nálunk csak század része megvolna annak a választási szabadságnak, amely megvan Ausztriában vagy Belgiumban, mi is csak rombolásaiból ismernők már a liberalizmust. Magyarországnak a hármasszövetséghez való ragaszkodása, az uralkodó iránti hűségben, a szövetséges államok érdekeinek azonosságában birja alapját, és ez az alap sokkal erősebb a liberalizmus agyaglábu rendszerénél. Egyébkint a német császár előtt, a ki tüntetőleg AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A Nachtigall affaire (játfalván. Egyik nyári napnak reggeli óráiban megjelent Gátfalván t. c. Nachtigall Severin, újdonsült diák, komputusra. Uradalmi hajdú vitte utánna a rovásokat és a nyaláb iratokat a faluháza felé, hol is az utca közepén lett elhelyezve a deres*), melynek fáját — a gátfalviak szerint — az ördög növeszti a pokol országában. — Nem lészen reá szükség, ifiuram, szólalt fel a biró: ugy gondolom, mindenki elégséget tett vala. — Az az én gondom lesz. kiabál Nachtigall ur, erős német hanglejtéssel — maga akkor szóljon, ha kérdezik, Ezzel hosszúszárú pipára gyújtott; Szűcs Ker. János hajdú pedig állást foglalt a deres mellett ; a hagyományos mogyorópálcával kezében. — Görbe Dani; kiáltja az irnok. — Itt vagyok. — Három napi robottal restálsz. — Nem volt időm leszolgálni; mert azóta nem parancsoHak. — Az a te dolgod: hajdú, adja kend ki neki, a tizenkettőt, — Megtisztelem, rimánkodott a megijedt Dani, biró uram mentett fel a robottól; mert anyámasszony épen halva feküdt a teritőn. *) A jobbágyság vadparipájának nevezték. — Igaz, ugy van, vág közbe Dobos ; ki járjon el a szülőnek temetése ügyében, ha saját gyermeke nem ? Én egészen magamra veszem a felelősséget, és elintézem a dolgot tiszttartó úrral. — Ha magára vette a felelősséget, hát viselje is — kiabál Szeverin — mert maga kapja ki a tizenkettőt. Hajdú, mérje kend ki neki. — Bírákat nem szokás megbotolni, dörmögé bajusza alatt Szűcs János. * — Ha eddig nem volt szokás; azzá lesz ezután. Rajta ! — Én megteszem, ha parancsolva vagyon ; csak fektesse le ifiuram ; mer az nem az én dolgom. — Tedd le magadat, paraszt; mert rosz vége lesz az egésznek ; rivallt Dobosra az irnok. Az emberek összenéztek és fejeiket hajtogatták. Ily hangon a gátfalusi bíróval még nem beszélt senki . . . Rosz világ kezdődik : lesz itt hadd el hadd . . . — Én is az mondó vagyok, szóla a biró erős hangnyomattal — hogy rosz vége lesz az egésznek. Mint a falunak feje, és az uraságnak, e helyen első jobbágya, kettőre figyelmeztetem ifjú uramat; azután tegyen a mint jobbnak látja. Először is, mi embertelen bánásmódhoz nem vagyunk szokva; a mi uraink parancsolnak, de emberségesen ; mert a jobbágy is ember. (Ugy van ! zúgott a néptömeg, nem vagyunk marhák! Ha kend ember, más se kutya. Mi sem származtunk bogaraktól.) Másodszor figyelmeztetem, hogy maga nem nemes ember, tehát egy törvény alá esik a jobbágygyal. Ismertem öreg anyját; az országház kapuja mellett árult tökmagot és pattogatott kukoricát; vettem is tőle. Apja részeges kőműves; maga pedig kellner volt a Betekincs csárdában ; elégszer láttam. Tudjuk, micsoda tehén alatt szopott ; azért ha tovább is gorombáskodik és pipáz a falu közepén, ne legyek egy óráig biró, ha kalodába nem tétetem ! De ez már több volt, mint a mennyit egy Nachtigall, ki hozzá még Severin is, elviselhetett volna. Felugrott, és mint bőszült tigris prédájára, ugy rohanta meg a bírót. De alig mozdult helyéből, szalmakalapját leütötték fejéről, a pipát pedig szájából; száz ököl emelkedett ellene és egy perc alatt darabokra tépik, ha Dobos testével el nem fedi. A nagy lárma és szitkozódásra az asszony népség sivítva szétfutott; a gyermekek jajgattak; a nótárius pedig, ki csak most értesült a lélekben járó ügyről, fedetlen fővel, vonalzóval a kezében, futott a küzdtérre, hogy komáját védelmezze az ellenség ellen. Egybázfi a harangokat kongatta, mint nagy veszedelem idején szokta ; mire a pásztorok is haza szaladtak, csordáikkal együtt. E percben a helység bejárata elől nyitott hintó közeledett; a grófné mint máskor, ma is fürödni rándult ki. Alig pillanták meg őt az aszszonyok, csoportosan körülrajongták a kocsit, kiabálva : Megölik a birót; az ifjú ur agyon akarja szegényt veretni. Eddig meg is halt stb. A magas urnő csodálkozva nézett körül és azon hiszemben, hogy vérontást akadályozhat meg, sietve a tömeg közé rohant, mely azon percben akarta porcikáira szétszedni a mérgében fuldokló Szeverin urat.