ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-08-15 / 33. szám

tovább is győzték volna a harcot, végre maguk­kal a házszabályokkal lejáratták volna s még sem ért volna el semmit. Azt pedig, hogy a nemzet szellemi és anyagi érdekeit szivén viseli, a nép­párt elegendőképen megmutatta. Ezt különösen azzal mutatták meg, hogy ismét benyújtották a földadó leszállítására és a börzeadó behozatalára vonatkozó javaslatukat, melyet azonban a liberális párt hűségesen lesza­vazott. E javaslatnak leszavaztatása, a cukor­prémiumnak elfogadása, a sajtószabadságnak meg­szorítása gyászos emlékeit fogják képezni a nyaralni indult országgyűlésnek. A liberális vá­lasztók tárt karokkal fogadhatják liberális kép­viselőiket. Külföld. —cs.— Hogy mily erővel hat jelenleg a szocializmus eszméje, azt az összes nyugateurópai pártalakulások bizonyítják. Nemsokára ez lesz az egyedüli jelzés, mely a politikai törekvéseket irányítja és minden eddig divatos felfogást háttérbe szőrit. Az élet szükség­letei a népeket rohamosan kényszeritik azon kí­vánságra, hogy az államok kormányzata ne legyen elvont, elméleti jelszavak hangoztatása, hanem benyúlva a napi szükségletek talajára, egyetlen törekvése legyen a zilált társadalmi viszonyok rendezése és a megélhetés biztosítása. »Először élni és csak azután bölcselkedni,« ez a régi közmondás újult erővel követeli az érvényesülést! Egyik leghatalmasabb mozgató erő volt pl. eddig a »nemzetiségi« elv. Gyűlöletet és kérlelhetlen követeléseket támasztott, megalkuvást nem türt. És ime ! a szociáldemokraták ma bátran dicsekedhetnek, hogy még ezen ledönthetlennek látszó korlátok is összeomlottak az ő táborukban, mint ezt az ausztriai viszonyok jelenleg világosan bizonyítják. Azon égő nemzetiségi harcban, mely itt dúl, egyedül a szocializmus bir oly vonzerővel, mely a legellentétesebb álláspontu nemzetiségeket egy csoportba képes olvasztani. Es valóban itt a németek, csehek és általában valamennyi nem­zetiség, mig a »nyelvrendelet« által felkeltett hábo rúban egymás ellen támadt, addig a szocializmus eszméje őket mintegy öntudatlanul csoportosítja. Ezen eszmével szemben félreteszik a gyűlöletet és sorakoznak zászlaja alá. Statisztikailag ki lehet mutatni, hogy a nyelvháboru a szocialisták számát városokban és falukon rohamosan szapo­rította. A parlamentben ülő szociáldemokrata kép­viselők semmi súlyt sem fektetnek a nemzetiségi kérdésre, hanem németek, csehek, lengyelek teljes egyetértésben működnek együtt és e maguktartása választóikra is elhatározó befolyást gyakorol. A közgazdasági érdek minden más kérdést háttérbe szőrit és elfelejteti a nemzeti hiúságot. Bár ez irány teljes kifejlődéséhez idő kell, azonban a jelen viszonyok közt az eszmék oly gyorsan ér­lelődnek, hogy néhány év múlva már megváltoz­tatják a föld szinét. Ekkor aztán elsöprik azon elmaradt gondolkodású államférfiakat, kik nem képesek megérteni a kor szükségleteit és igy csak koloncok a haladás útjában. A felvilágosodott németországi katholikusok már a helyzet színvonalán állanak. Itt a centrum soha nem szűnő munkája a népet politikailag nevelni és megadni azon érzéket, mely őket a valódi szükségletekkel megismerteti. Jövő évben lesz Németországban az országgyűlési képviselők választása, de már most lázas tevékenységet fej­tenek ki e célból. Az életerőben virágzó Volks­verein hatalmas felhívást tett közzé, melyben tájékoztat minden irányban. Egyenesen kimondja, hogy a jelenkori törvényhozás egyetlen feladata nem lehet más, mint a szociális kérdések meg­oldása. Mindenütt elégedetlenség uralkodik és a közgazdasági viszonyok tűrhetetlenek. Az is lát­ható, hogy a liberális kormányok a nép jólétével nem törődnek, sőt annak ellenségei. Tehát ha a nép jelenlegi nyomasztó helyzeté­ből szabadulni akar, akkor a beálló képviselő­választásokra a legnagyobb gondot kell fordítania. Mivel pedig ismeretes dolog az, hogy a hatalmon levő kormány mily óriási erőlködést fejt ki a választásoknál, azért, hogy ennek ellent­állhasson a nép, a szervezésre van első sorban szükség. A helyesen szervezett választókat könnyű kioktatni, »kiiskolázni.* hogy öntudatosan és igy tántorithatlanul álljanak a csábítás és erőszak ellen. E végből sürgeti a felhívás a népgyűlések tartását, röpiratok terjesztését és általában a sajtó igénybevételét. A szociáldemokraták fáradhatlan tevékeny­sége folytán a politikai küzdelmek jelenleg majd­nem egészen a nép kezébe lettek letéve. Éz való­színűleg a helyes és természetes fejlődés ; de éppen ez hatványozott mérvben kötelességükké teszi a nép nevelőinek, hogy minden erejükkel a helyes irányításra törekedjenek. A bekövetkező választás kizárólag szociál-politikai küzdelem lesz, melyben a keresztény és pogány elvek harca fog eldőlni. Autonómia. Az erdélyi püspök az autonómiáról. Az erdélyi katholikus status e héten tartotta meg évi közgyűlését a status tagok nagyszámú és előkelő részvéte mellett. Súlyt kölcsönzött a közgyűlésnek, hogy azon gróf Majláth Gusztáv Károly püspök először elnökölt, s először volt alkalma magas állásában számottevőleg a státus ügyeiről nyilatkozni. Különös fontosságú volt azon­ban azon elnöki megnyitó, melynek keretében a püspök űr a katholikus autonómiáról oly jelentő­ségteljesen és apostoli hévvel nyilatkozott, hogy magával ragadta az egész közgyűlést. Hatásos, megvilágosító, eszme-gazdag és lelkes volt e be­széd, és méltó, hogy nagy tanúságokat vonjunk le belőle. Nemcsak a megnyitó jelentőségeért, de mert a püspök úr főmegyénk ékessége volt, azt hiszszük, mindenki örömmel fogja olvasni beszé­dét, melyet illetékes helyről véve, eredeti szöve­gében egész terjedelmében közlünk: Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus! (Mind­örökké amen !) E szentséges név erejében bizva s oltalma alá helyezkedve, megnyitom e status gyűlést. Mielőtt azonban a mai napra kitűzött tárgy­sorozatra áttérnénk, engedjék meg, hogy a kegye­letnek, a hálának, a szeretetnek adóját leróhas­sam azon férfiú iránt, a ki 15 éven át e status­gyülés elnöke volt s erdélyi egyházmegyéjét fáradtságot nem ismerő buzgalommal kormányoz­ta. Nem lehet feladatom e megnyitó beszéd szük keretébe illeszteni Istenben boldogult elődömnek életrajzát, nem annak alkotásait munkában, szen­vedésekben oly gazdag életét. Hivatottabbak erre azok, a kik hosszú munkában eltöltött életének szemtanúi, jótéteményeinek részesei, példás papi életének szemlélői voltak. Nekem csak igen rövid időre jutott a szerencse, hogy az ő közelében lehettem. Üe ezért is áldom az isteni Gondvise­lést, nemcsak azért, mert Istenben boldogult elő­döm aggkorában, legalább annak utolsó heteiben sikerült a reá nehezedő nagy terhet valamennyire megkönnyitenem, nemcsak azért, mert mint hiszem s remélem, sikerült őt életének utolsó heteiben megvigasztalnom, hanem főleg azon tanulság mi­att, melyet a vele való ezen rövid érintkezésből is merítettem. Mondhatom, sohasem távoztam tőle anélkül, hogy magamat jobbnak ne éreztem volna. Látni azt az isteni akaratban való teljes meg­nyugvást, melylyel az aggkornak súlyos törődött­ségét elviselte, látni azt a ruganyos, vidám ke­délyhangulatot, melylyel nagy és sokszoros fára­dalmai és fájdalmai közt másra nem gondolt ak­kor sem, mint egyházmegyéjének papjaira, híveire, azoknak javára, látni ezt a magáról való megfe­ledkezést a fájdalmak közt, csakhogy másokra gondolhasson — tanulság volt reám nézve. De tanulság volt reám nézve látni azt az elhagya­tottságot is, melyben Erdély püspöke végnapjait töltötte. íme, hova oszlik az emberi nagyság és méltóság, ime mily balga dolog az, ha mi papok másba helyezzük bizalmunkat, reményünket, mint egyedül az irgalmas Isten végtelen kegyelmébe. Azt hiszem, ez könnyítette és enyhítette Istenben boldogult szeretett elődömnek is utolsó napjait. Az Isten kegyelme szüntelen vele volt; erre gon­dolt, ez vigasztalta, mert egyebe sem volt. Mélyen tisztelt Statusgyülés! Azt hiszem, nincs köztünk egy is, kinek alkalma nem volt a boldogulttal érintkezni, a ki ment volna attól a varázstól, melyet az ő jó szive mindenkire gya­korolt. Mindenki át volt hatva, hogy ez egy igazán nyaralási helyemnek üdvözlő kártyáját, mely ekké­pen hangzik: »Gruss aus Gross-Maros a. d. Donau«, azaz »Üdvözlet a dunamenti Nagy-Marosról*. Ez aztán a nyaralási hely. Budapest székes­és főváros összes intelligenciája itt szokott nya­ralni s én oly otthonosan érzem itt magam akár a dohány-utcában vagy a dob-utcában. Blutegel Jacques barátom, a hires szenzál, Schindemann Khóbi a hírneves szocialista-vezér, Saugemuth Jakab, a kitűnő cubringer, Nutschludel Számi, a jártas bauernfänger, Bandwurm Makszi, országszerte ismert sipista, Schnurfusz Ábris. éj­szakai atléta, mindannyi jó barátim fölkértek, hogy az ő társaságukban töltsem a nyarat és pedig Nagy-Maroson. Ők mindannyian családjaikkal együtt nya­raltak ott, és én mindennapos vendég voltam a házaiknál. Mindnyájan a »Magyar-utcában« bérel­tünk lakásokat, mert mi Nagy-Maroson is hazafiak vagyunk. Az egész Nagy-Maros csak úgy hemzsegett a sok pesti nyaralótól és akik már ott helyben nem kaphattak lakást, azok Visegrádra vagy Zebegény­be mentek, ugy hogy Nagy-Maroson csupa hotvolé maradt. Nem szándékom az összes ott nyaraló ven­dégek teljes és kimerítő névsorát adni, de annyit mondhatok, hogy a budapesti Poel Zedek és Ghevra Kadisa tagjai mind ott voltak. Annyi tény, hogy fölségesen mulattunk. Ren­deztünk kirándulásokat a Dunaparthoz, néztük a fürdőzőket és úszókat, mi ugyanis nem fürödtünk, mert a fürdés a Dunában igen veszélyes és min­den este a Madenfresszer és Pechele leányok ablakai alatt szerenádot rendeztünk. Ezek voltak a nyaraló hölgyközönség szépségkirálynői. Olyankor egész Nagy-Maroson mélységes csend honolt és a Zolierek meg a Metzkerek — mert tetszik tudni, Nagy-Maroson minden második ember vagy Zoller vagy Metzker, — ámulva hallgatták bájos énekünket. Zenekarunk is volt, kizárólag a fuvóhang­szereket kultiváltuk, mert ez már vérünkben van. Blutegel Jacques fuvolázott, Schindemann Khóbi fütyörészett, Saugemuth Jakab furulyázott, én meg sípoltam. Igen sok darabot tudtunk elő­adni, de legremekebbül Rosenzweig Mókl hirneves zeneszerzőnk: »Der Pinkeljude« cimü operájából a nászindul ót és a »Krach«-polkát. A Pechele leányoknak a nászinduló tetszett, a Madenfresszer hölgyeknek a Krachpolka. Julius hó forró délutánjain a Dunához leve­zető bulevárdon lévő cukrászdában szoktunk volt összejönni és kedélyesen eltársalogtunk a kitűnő limonádé mellett. Fagylaltot csak ritkán ettünk, legföljebb vasárnap délután, mikor a sok marosi arra sétált, jegeskávét pedig csak szombaton. Éppen egy szombat délután ülünk a cuk­rászdában s egyszerre körülvesz egy sereg leány, s kiabál: »Holljo Jokob ór! mogok vonnok fiotol emberek ? Nhü még egy tháncmolotság sem thod­nak rendezni? Minden vilógfördőbe, minden nyo­rolósi heljen vadjon molotság, csak moguk nem thodnak rendezni!« Micsoda, én nem tudok rendezni? No hát azért is, s elkiáltom magam: »Éljen az Annabál !« Lett erre öröm. A leányok ugráltak, örömük­ben majd hogy agyon nem csókoltak: »Eljen oz Onnobál, éljen Kükürüczbaum Jokob a fürendezü!« visszhangzott egész Nagy-Maros és a visegrádi romok meg a Salamon tornya visszaverték a zúgó örömrivalgásokat. Lázas sietséggel neki estünk a készülődések­nek. Annyi volt a munka, hogy még. A leányokat alig lehetett látni, mind varrással voltak elfog­lalva, mert erre az alkalomra átvarrták ruháikat, a melyekben az utolsó purimbál alkalmával az »első hazai nagy kóser trachterben« feszitettek. A mamák csak űgy vették rőf számra a szép szalla­gokat, nekem meg a fejem főtt.

Next

/
Thumbnails
Contents