ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-04-18 / 16. szám

II. évfolyam. Esztergom, 1897. április 18. 16, szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 8 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos: KEMÉNYFY KÁLllÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PHOHÁSZKi OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Fő-út, Lencz-ház, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bélyegdij minden hirdetés után 30 krajcár. A magyarok feltámadása. Esztergom, április 17. Az utolsó harminc évnek nagy tanúsága, hogy olyan nemzetet mint a magyar, nem szabad semmiféle kormányrendszernek ideálok nélkül hagyni. Olyan nemzetet mint a magyart, még a reális politikára sem szabad sivár materializmussal vagy pláne vallás-erkölcsileg sem kifogástalan hatalmi eszközökkel kényszeríteni. Harminc év óta ugyanegy az uralkodó többség, ugyanazon egy párthoz tartozik, mert az 1875-ben létrejött szabadelvüpárt se más, mint a Deák-párt megfejelése. Először a Deák-pártnak csináltak szabadelvű fejet, azután a szabadelvű fejhez ragasztották az opportunitás és a »bihari pontok « szegreakasztásának .... csizmaszárát. Később a szabadelvű fej radikális, a sárkány fogakra emlékeztető állkapcát kapott, a csizrnaszárt pedig megfoltozták a vicinalizmussal s a provízióval. És ezen fejelés és foltozás nyomán jelent meg Magyarország közéletében az az új tipusz, mely addig ismeretlen volt, s a mely vezérszerephez jutván,az ellenszenvet maga iránt egész az averzióig tudta fokozni. Mikor ez az uj tipusz, a »streber-tipusz« megjelent, a közvélemény azt látta, hogy egészen ifjú emberek, hazafias érdem, szellemi képesség nélkül egyszerre mind a kormányhatalom körébe tódulnak és lenéző fölénynyel gúnyolódnak a nemzeti érzelemvilág minden ideális lendülete fölött. A kormányhatalom szolgai támogatásán kivül elfojtanak lelkükben minden akaratot a becsületes meggyőződések alkotására és más jutalmat nem várnak, mint az üres zsebek betömését. És mikor ez a stréber-tipusz ellepi nemcsak a parlamenti majoritást, hanem a közigazgatást sőt még a szentélyt is, akkor nem csoda, hogy erre a legtöbb magyar ember, akiben lobog még az önérzet lángja, csömört kapott, s nem akarván e tip úsznak szekerét tolni, nem a politikai raizonra, hanem a fellázadt lelkiismeret szavára hallgatott, midőn odament, ahol ezen rendszer embereivel nem kell együtt politikát csinálni. Hogyan is lehetne olyan emberekkel együtt működni, kik a szerencsétlen egyházpolitikával s a Kossuth-párttal való fegyverbarátsággal magát a koronát az olajfák hegyére kényszeritették s kezébe adták a keserű poharat"? Arra kényszeritették, hogy sankcionálja azt, ami minden más országban csak forradalmi erőszakkal történhetett meg, támogassa azt a politikát, mely a Kossuth Lajos politikája, ki maga adta ki a jelszót, hogy az egyházpolitika támogatására »az ördöggel is szövetkezni kell«. Abba-i a fegyverben, melyet a szabadelvü-párt Wekeiie első bukása után a horvát bán elutasításával, a koronának szögezett, Kossuth Lajos szavának ércéből volt a golyó megöntve. Hogyan is lehetne olyan politikusokkal a haza sorsát együtt intézni, akik Kirke hangjától elbűvölve, a keresztény alapról a szabadelvüség búja örvényébe rohannak: akik életerejüket elfecsérelték, a hősi hit, a nemzeti enthuziasmus, a nagy remények, az élet mindezen kincseinek forrása kiapadt lelkükben? Hogyan szövetkezzünk azokkal, akik azt kívánják tőlünk, hogy mint magyar ne érezzük azt, a mit bennünk a katholikus szenved; hogy az ősi hitet a természeti és históriai jog piedesztáljáról lerántsuk és kiszolgáltassuk a liberális politikai szenvedély háborgó óceánjának és a melytől maga az egyház is »in capitibus et in visceribus« megrontatott? A stréberség e komor fellegei csaknem az egész látóhatárt elborították. Az uralkodó áramlat és személyek nyomása alatt az elvek alig lőtávolságra változnak, az atyák hagyományai megszakadtak, s bár az állam felekezetek fölött álló, az egyházban mégis oly jogokat gyakorol, a milyeneket az egyházzal barátságban levő állam gyakorolhat. Vigasztaló azonban mindezen látvány dacára az, hogy maga a nemzet zöme e szellemtől távol áll. A hányan vannak, megszámlálhatják egymást. Egyének tévedhetnek, de egy egész nép nem. Politikai embereknek lehetnek esztelen vágyai, idegenszerű álmai, de egy egész nemzetnél ez nem lehetséges. Vigasztaló, hogy a nemzet nagy többsége osztja és elérkezettnek látja azon elvek megvalósítását, melyet a keresztény elvek ez idöszerint egyedüli pártja, a néppárt zászlajára irt. Az a félreértés, az az előítélet, az a tartózkodás, mely e párt megalakulását, parlamenti szereplését kisérte, folyton lohad, s helyét a méltánylás, a tisztelet, az őserő feltámadása váltja fel. És csak lássa a nép, hogy a püspökök vele tartsanak, mint Gruscha, Angerer Bécsben, nincs földi hatalom, mely a kereszténység elveit valló párt elöhaladásait feltartóztassa. Kiábrándult az ország a többi ellenzéki pártok 30 éves meddő és chameleon szerepléséből, odaAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A húsvéti pirostojások. A b—i zárdában vége van a délutáni litániának. a növendékek örümrepesve vonulnak be a nagy ebéd!ő-terembe

; bol jóságos arccal s mosolygó szemekkel várja őket Fabiola nővér, a növendékek legkedvesebb nénikéje. Mindig tud ez nekik valami jót és szépet mondani, hát ma hogy ne szeretnék, hisz ma osztja ki a sok húsvéti ajándékot, a szebbnél-szebb pirostojásokat, hozzá a papák és mamák jelenlétében, kik ma különösen eljöttek, nemcsak, hogy lássák az általános örömet, de hogy leánykáikat egy pár órára kikérjék a jó nénikétől, egy kis ozsonnára a szülői házhoz. -— No kis Margitkám — mondja a jó nénike egy eperajku szőke, alig tiz éves kis leánynak, megsimogatván ennek selyem haját, magácska is kap ajándékot, kezébe dugván két pirostojást, ezt a papának adja, ezt pedig a mamának. De el ne feledje ám, mert megharagusznak, ha figyelmetlen lesz irányukban, nézze csak, minő szépek ezek . . , A kedves ártatlan, gyermeki örömmel nézegeti az ajándékot. — De kedves nővér — mondja a kis Margitka, egyet gondolkodva, okos szemeivel Fabiola nővérre tekintve, hogyan adjam én ezt oda kedves atyámnak, hisz én nem ismerem, az meghalt régen, én nem is emlékezem reá! — Nem halt meg az kedvesem, csak maga igy tudja, ime itt van, —• Fabiola nővér egy szép férfiura mutat a többi vendégek között, ez a kis Margitka édes atyja, csakhogy ő dolgai miatt eddig nem ért rá megnézni kedves kis leányát, ügy-e kérem ugy van ? — Igen —• válaszolá az ismeretlen. — Akkor neki adom a szép pirostojást, kedves Fabiola nővér. — Igen helyesen teszi édes gyermekem. Margitka mosolyogva adja át atyjának a neki szánt pirostojást. — De szeretném megcsókolni kedves atyámat, — súgja szemérmesen esdeklő hangon Margitka, szemeit az idegen férfiura függesztvén, kit még nem látott, s kihez mégis oly hamar vonzódott, kimagyarázhatlan gyermeki rokonszenvénél fogva. Mielőtt azonban ezt Margitka megtehette volna, az idegen ölébe kapta a kedves gyermeket, szivéhez szoritá, majd megfojtotta atyai csókjaival, mi alatt örömkönnyiii mint harmatgyöngyök hullottak a kis leány üde arcára. Néhány percig tartott a szeretet nyilvánulásának eme szép jelenete. Az atya ismét letevé gyermekét, s mintha megbánta volna gyengeségét, fölkapta sétabotját s kalapját, elrohant. Az utcára érve, megtörölte könyes szemeit, mindkét kezét görcsösen szoritá szivére, alig volt képes ennek dobogását elnyomni. Egy hosszú mult zivataros felhői vonultak el szemei előtt, melyeket leginkább ö kergetett boldogsága egére. Mily szép e gyermek, mily okos, minő kedves, mily kin tőle távol lenni, mily boldogság volna őt ismét sziyemen tartani! Ő nem ismer engemet, mert még bölcsőjénél elhagytam az ártatlant, pedig mily szépen mosolygott egykor felém, mint nyujtá ölelésre ártatlan kezecskéit, s én azokat visszautasítani. Reá nézve meghaltam, ezt oltá szivébe édes anyja, az e nemű halál keserűbb és kínzóbb a valódi halálnál, de ki ugy tett mint én, annak jobb is meghalni gyermeke számára, mint tudva atyja erkölcsi halálát, e halál bélyegét egész életében homlokán viselni. Nem emlékezik rám. Nem csoda, nem érezte szivem melegét soha, szeretetem nem volt iránta az apai szeretet, nem ápoltam, nem gondoztam, olyan volt reám nézve, mint a vadrózsa, melyet csak a természet anyai keble ápol, de amúgy el van hagyatva, s ki van téve a pusztító kezeknek s a romboló szeleknek. Mi boldog volnék, ha fiatalkori tévedéseimre fátyolt vethetnék, ha azon boldogságot elérhetném, mit egykor ellöktem magamtól, ha szeretetét megnyerhetném; ha . . . ha . . . A bűnbánó már félórát jár a zárda falai körül, a szőkefürtü kis leányka csókja mindig ég ajakán, zsebébe nyul s előveszi ajándékát, a pirostojást, csak most tűnik fel neki a pirostojásra karcolt eme versezet: »Csak akkor szerethetsz igazán, Ha visszatérsz ismét jó atyám.» A könnyelmű apa még mindig tépelődik magában a járda kövezetén, az atyai kötelesség elhanyagolása marja lelkét, eddigi ledér élete szégyenpirt hajt arcába, mintha égetné azt, mert