ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-04-11 / 15. szám

Az esztergomi kerület papsága a szabályszervezet VI. pontjában javasolt 500, 600 és 700 frtos nyugdij-járulékot kevesli és legalább 600, 800 és 1000 frtban véli megállapitandónak. Indokok : Havi 50 frt a legkisebb összeg, a mely megkívántatik ahhoz, hogy egy szegény elnyomorodott pap, papi jellegéhez mérten élődhessék, feltéve, hogy munkássága által még valamit keresni képes leszen, mert e nélkül még ezen összeg sem elegendő. Hogy a nyugdij második osztálya 800 frt és igy kétszáz forinttal haladja túl az elsőt, magyarázatát leli azon körülményben, hogy 10 évi szolgálat után jár, ép igy a harmadik osztályú 1000 frtnyi nyugdij a 25 évi szolgálattal nagyon ki van érdemelve akkor, midőn a 10 éven aluli szolgálat után 600 frt és a 10 éven felüli szolgálat után 800 frt adatik. A szabálytervezett VII. pontja csak a »szolgálatképtelenség « eseteiben biztosit nyugdijat, mely szolgálatképtelenség betegségből vagy előrehaladott korból származik; ezzel szemben a kerület papsága kéri, hogy 85 évi szolgálat vétessék föla szabályzatba, mint oly maximum, a mely után bárki kérhesse minden további ok nélkül 1000 frttal való nyugdíjaztatását. Indokok : a kerület véleménye szerint 35 évi szolgálat után a pap 58—60 éves és így, tekintve azon munkásságot, mely állásával jár és amely testi és szellemi összes munkaerejét igényli mindenkor, az előrehaladott kor és velejáró munkaképtelenség esetei a legtöbbször fönn fognak forogni már a 35 évi szolgálat után; másrészről a 35 szogálati évnek mint nyugdíjra jogosító maximumnak elfogadásával megadatik a lehetőség azoknak, kik a munkára ugyan még nem egészen képtelenek, de testben és lélekben már fáradtaknak érzik magukat, hogy jól megérdemelt nyugalomba vonulhassanak, mely némi jutalmul szolgál fáradságukért és amely megmenti a fáradt munkás további működéséből természetszerűleg folyó hátrányoktól magát a fontos ügyet. Azonfölül a 35 évvel biztosított jog egy meghatározott és bizonyos jogot képez a nyugdíjintézményben, melyért áldozatot hozni érdemes. Ha pedig ez is elmarad, akkor az egész intézmény csak a szomorú eshetőségek és soha egészen ki nem számitható elhatározások bizonytalanságát nyújtja a tagoknak azon áldozatokkal szemben, melyeket tőlük megkövetel. Tudja a kerület, hogy nem olyan természete van ennek a nyugdíj-intézménynek, mint másoknak : nem a justitia, hanem a Charitas és a belőle fakadó sacrificium szelleme lengik át, de kívánja, hogy a justitiának legalább ily részben hely adassék és a nyugdíj-intézmény legalább ily fokban számoljon a papok emberi természetével. Ez a legkevesebb, amit joggal elvárhat a papság épen a nyugdíj-intézmény és az egyházi szolgálat érdekében, anélkül, hogy ezzel a Főpásztor jogos hatáskörét sértené. Ezekben körvonalozza a kerület a nyugdíjintézménynyel szemben táplált igényeit; tudja a kerület azt is, hogy ezen igények kielégítésére a szabálytervezetben megjelölt források, nevezetesen az ott feltüntetett évi járulékok nem elegendők és épen azért, mint már több kerületi gyűlésében hangoztatta, újból kijelenti, hogy a legmesszebb menő áldozatokra kész, csakhogy legalább ezen igények biztosíttassanak számára. Az évi járulékok összegét kevesli a kerület; kéri, hogy azok felemeltessenek és a káplánokat, nevelöket és magánhivatalokban alkalmazottakat kivéve, a kongruabevallásnál feltüntetendő évi jövedelem bizonyos százalékában állapíttassanak meg. Ez az egyedül igazságos és a szükséges összegnek (bármily nagy legyen is az) előteremtésére mindig elegendő megadóztatási mód. Ez a mód felel meg úgy a lelkészi javadalmak, mint a jelen nyugdíj-intézmény sajátos természetének is. — A káplánokra nézve az évi járulékot 5, 10 és 15 frtban véli a kerület megállapitandónak ; a nevelőktől legalább 10 frt szedendő, mert javadalmazásuk hasonlithatlanul felülmúlja a káplánokét. Azok, kik valamelyik káptalan tagjaivá lesznek, egyszersmindenkorra kötelesek legyenek nyert javadalmuk bizonyos százalékát a nyugdíj-alapba befizetni; ezzel természetesen nem érintetik az évi adomány, melylyel a káptalan mint káptalan évenkint hozzájárul a nyugdíj-alaphoz. A IX. pontban emiitett nem fizetés nem menti föl az illetőket a nyugdíj-tagság alól, mert ily réven épen azok, kik legjobban fizethetnének, kivonnák magukat a három évi nem fizetés által a nyugdíj-intézet terhei alól, lemondván szívesen az igényről is az intézettel szemben. A XI. pontban megállapított numerus clausushoz a kerület a fentiek alapján hozzá nem járulhat, hanem kéri, hogy a nyugdíj-intézet jótékonysága a szükséghez képest terjesztessék ki mindazokra, kik arra igényt tarthatnak és vettessék ki a papságra akkora teher, amekkora a nyugdíjazottaknak ilyen szerény ellátására szükséges. Jakabunk és a kvóta. — Eredeti tudósítás. — »Jakab úr, nem kaláberezünk ?« kérdé a szerkesztő e napokban Jakabunkat, ki amióta a Cafee Hunyadiban oly szerencsétlenül kaláberezett, hallani sem akar kaláber felől. »Nem ón, — feleié Jakabunk — én csak tarokkozom és kvótázom.« Az egész szerkesztőségi személyzet kíváncsi lett a kvótázásra. Miféle új játék lehet ez? »Ejnye Jakab, magának ismét szerencséje lehetett Budapesten, hogy ennyire titkolódzik.« Jakab pedig csak ravaszul mosolygott, s egyszerre megszólal: »Szerkesztő uram, ön tudja, mennyire szeretem, de sajnos, köztünk beállott az összeférhetlenség, nem ugyan elvi nézeteltérések miatt, hisz mindketten filoszemiták vagyunk, hanem én eltávozom, elutazom.« »Hová ?« kérdi megrettenve a szerkesztő. »Párizsba!« volt Jakabunk büszke felelete. Általános hüledezés és khonsternáció. Mielőtt szóhoz jutottunk volna, Jakabunk ekkép kezdé el elbeszélését. Múltkor, midőn Pesten voltam, az Andrássy úton találkoztam Bánífyval. Amint meglát, megállít, s igy szól hozzám: »Ejnye Jakab, te reád nagy szükségünk volna, éppen most kvótázunk, tudod mit? gyere hozzám ma este vacsorára, ott lesz Falk Makszi, Széli Kálmán és az egész kvóta-bizottság.« »Kegyelmes Uram! — feleltem én — kegyes meghívásod reám nézve parancs, már azon oknál fogva is, mert talán én vagyok az egész országban egyedüli bámulód.« Estére el is mentem oda. Nagyon sokan voltunk ott, csupa képviselők és pénzügyi kapacitások, u. m. Lánczi, Neumann, Beke. Tisza Pista, Haas, Deutsch, Bobula Jankó, Falk, Papanek Dani, Spitzer stb., meg én. Igen sokat vitatkoztunk a kvóta magassága fölött. Ezek mind a magasabb kvóta mellett voltak, azt mondván, minél magasabb percenttel dolgozik az ember, annál jobb, egyedül én képeztem és képviseltem az ellenzéket és mindenben ellentmondtam nekik. Végre megunván ellenmondásaimat, fölszóllitottak, adjam elő a kvótára vonatkozó nézeteimet. Kedves barátim, igy kezdem én, ha elfogadjátok az én nézeteimet, első sorban nem is lesz kvóta. Tetszett volna látni az arcokat, amiket e szavakra vágtak, én pedig nyugodtan folytatám. Mert kérem alázattal, mi okozza a kvótát? Semmi egyéb, mint a közös pénzügy, hadügy és külügy. Ezeket az ügyeket pedig mind kvóta nélkül is meg lehet oldani. Tessék csak venni a hadügyet. Ez oly óriási költségeket okoz az államnak, a melyek nélkül megvolna. Köztudomású dolog, hogy már az ó-korban is a legvitézebb katonák mi izraeliták voltunk. Sokat hallhattak már a Makabeusok felől, azóta pedig minden zsidó egy igazi Makabeus. Én tehát indítványoznám, hogy egyedül minket sorozzanak be katonáknak, és mivel mi ingyen katonáskodnánk csupa hálából azért, mert már egy félszázadon keresztül mi vagyunk az egyedüli cs. és kir. liferánsok, az egész hadsereg föntartása nem kerülne egy krajcárba sem. Szobámba lépek és asztalomon ott fekszik egy levél. Jucikám keze írása volt Fölemelem, szivemhez szorítom és csókolgatom. Valószínűleg vigasztalni akar a nemes teremtés és hív holnap reggelre kávéra. Örömmel bontogatom a levelet, s már a számban éreztem a cukros kávénak izét. Brrr, de csakhamar keserűvé változott. Juci, te kegyetlen vagy, mit is írtál te nekem? Nem gondoltad meg, hogy ezzel megölsz engemet. A hideg rázott, midőn olvastam sorait és ha szobámban kanapé lett volna, bizonynyal el is ájultam volna. Szivem megölő betűi itt vannak és ekképen hangzanak (itt kivesz zsebéből egy levelet és olvassa): »Uram! Ön csalfa játékot űzött velem, az ártatlannal. Ablakaim alá csalta barátait, hogy kigúnyoljon és midőn az Ön rikácsoló hangja miatt Önt a második emeleten lakó és álmában megzavart Feigelstokné nagysága leöntötte. Ön ezt is rám fogta, és csak úgy szórta rám a gyalázatosnál gyalázatosabb kifejezéseket. Ne tagadjon semmit. Jó barátja, Vitrepal Nepomuk úr, kit bánatomban fölkerestem,elmondott nekem mindent. (Átkozott Nepomuk, ő éhezett a kávéra, ezért gondolta ki a szerenádot.) (Olvasva): Szemeim elé többé ne kerüljön, még látni sem akarom, nem hittem volna, hogy Ön ilyesmire képes. Háládatlan ember. Az aranygyűrűt pedig, melyet nemrég adott, nem küldöm vissza mindaddig, mig a másfél hónap alatt ingyen elfogyasztott kávé árát, vagyis 1 forint 45 krajcárt, meg nem fizeti. Ilyen emberrel, mint ön, szóba sem áll Knikebájn Juci.« Olympusz, szakadj le reám! Vége boldogságomnak. Én, szerencsétlen ember. (Leül, zokog, majd fölemelkedik.) Oh, van-e oly sziv, mely ennyi fájdalom láttára meg nem indulna? Nem elég, hogy elhagyott, hanem ehhez még más baj is hozzájárult. Múltkor, mikor szemrehányást tettem Nepomuk barátomnak huncutsága miatt, azzal vigasztalt, hogy most majd ő kieszközöl nekem Jucika anyjánál potya reggelit, mert Knikebajnné asszonyság az ő anyósa lesz. Egye meg a gonoszlelkü! Ily kegyetlenül zúzták szét jövendő boldogságom szép reményeit. Vencel, Vencel, nem iszol te többé édes kávét. Megöl a fájdalom. Oh Juci, de gyorsan változnak érzelmeid. Tessék elhinni, hogy mi művészek ily gyors változásra képtelenek vagyunk. Például én magam is, már három hét óta úgy járkálok, mint egy élő halott. Engem föl nem vidít e világon semmi. (Leül és nézi az asztalt.) De nini, valami levél van az asztalomon, biztosan, cipészem számlája lesz. A szerencsétlenség sohse jár egyedül. Két hónappal ezelőtt talpaltattam cipőmet és most az érte járó díjat vakmerően követeli. (Fölveszi a levelet és nézi.) Gyengéd női kezek irása. (Leteszi.) Nem bontom föl, többé női leveleket nem olvasok. De hátha valami gyöngéden érző kebel vigaszai! Talán vigasztalni akar? Pedig milyen jól esik ilyenkor egy feledni nem tudó művészi szívnek a vigasz. Megnézem. (Fölbontja és kezdi olvasni, a gondolatjel közti részeket a közönség felé mondja.) »Aranyos Visztrcsil Venclicsek Ur!« — Ezt már szeretem, kedves egy megszólítás. — »Ha tudná, mennyire szeretem én magát.« — Kár, hogy én már többé nem szerethetek. — »Mióta magát az orfeumban megláttam, nem tudom felejteni.* — Művészi lélek lehet ő is. — »Mindig szemeim előtt van gyönyörű alakja.« — Ebben neki van igaza. — »Hogy szeretném, ha ajkairól ezt a szép szót hallhatnám, hogy »igen.« — Nem lehet, nem lehet. — »Esedezem, könyörgöm, kérem, ha lehet, jöjjön el ma este 8 órakor hozzánk.« — Nem, nem megyek, egyszer csalódtam, többé nem szabad. — »Házi uraim nem lesznek itthon.« — Ez az ő bajuk. — »Lassa, én már három hét óta csak magára gondolok.* —• Gondolj csak ezután is. — »Éppen három hete sütöttünk friss pogácsát és én maga számára eltettem belőle.« — Az igaz, a töpörtyűs pogácsa jobb a kávénál. — »Tegnapelottröl fenmaradt egy libafertályunk.* — Az már isteni étel. — »Ne vesse meg egy szegény, forrón szerető lélek esdeklését, aki mindig magára gondol.* — Oh, angyal! te önzetlen teremtmény, neked csakugyan arany szived lehet! — »Lakunk a sziv-utcában, numero 25. alatt, második emeleten, jobbra.« — Szivutcában csak nemes szivek lakozhatnak. —»Epedve várja önt forrón szerető Sniczli Katica, szakácsné.« Katica? Szép név, és ő epekedik. Oh, ha az egész emberiségnek nincs szive, de nekünk, művészeknek van. Talán szegényke épen úgy búsakodik, mint én ? De nem, én nem leszek kegyetlen, nem leszek szívtelen. (Megnézi óráját) Fél nyolc. Hah! bosszú, bosszú! Megállj Vitrepal Nepomuk! (Fogja kalapját) Megyek, szaladok, rohanok, és bosszúm eszköze lesz a libacomb, melynek csontját holnap, diadalom jeléül neked bemutatom. Dr. Okányik Lajos.