ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-04-11 / 15. szám

ez esetben az emiitett törvény értelmében az állam különleges jogokat nem nyer, ámbár ez esetben is megvan a veszély, hogy a hitközség megszabadulván a 60 frtnyi tehernek viselésétől, tovább is fog menni, és a 60 frton fölül is igénybe veszi az állam segélyét, amikor már életbevágó jogairól mond le. Föltétlenül szükségesnek tartjuk azonban, hogy az ily iskolákat mint a kerületi tanfelügyelők, úgy az egyházmegyei fötanfelügyelöség is külön nyilván tartsák. Annál kevésbbé mernénk ajánlani, hogy a katholikusok a 60 frton fölül való segélyezést vegyék igénybe, mert az által már oly csapdába esnek, amelyben jogaikat elvesztik. Ha tehát nem akarjuk iskoláink jövőjét, önállóságát veszélyeztetni, nem szabad hiveinket utasitani arra, hogy e segélyt igénybe vegyék, hanem addig is, mig nem sikerül az emiitett törvénynek igazságos megváltoztatását keresztülvinni, minden lehető áldozatot meg kell hoznunk katholikus népiskoláinkért. Lám a német püspöki kar 1848-ban Würzburgban tartott tanácskozmányában elhatározta, hogy még a fölösleges egyházi szereket is el kell adni, ha a katholikus népiskolát nem lehetne máskép megmenteni. A német föpásztoroknak ez elhatározása lehetne mérvveszeje a mi áldozatkészségünknek is. Ott, ahol a templomok vagyona megbírja, azt kell igénybe venni. Ahol vagyonosabbak a hivek, külön iskolai pótadó utján kell iskoláink elállamositásának útját állani. Továbbá minden egyházmegyében kellene a meglévő iskolai alapítványokból a szegényebb községeket segiteni, ahol pedig ily alapok nincsenek, kellene az ilyenek megalkotását mielőbb tervbe venni és megvalósítani. A katholikus akció programmjába pedig föl kell vennünk a többször emiitett törvény sérelmes intézkedéseinek megváltoztatását. Nekünk jogunk van követelni, hogy iskoláinkat az állam segélyezze, ugy azonban, hogy jogainktól meg ne fosszon. Hogy a hitvallásos iskolák államellenes céloknak ne szolgáljanak, azt az állam ellenőrizheti anélkül, hogy jogainkat elkobozza. Az állam csak azt adja a hitvallásos iskolának, amit polgáraitól kapott, ezek pedig, hála Istennek, túlnyomó többségükben a hitEgyszer tudunk lelkesedni, csak egyszer szeretni, j csak egyszer meghalni. Ej inkább meghalnék. Mit ! ér az élet ő nélküle ? Rideg és sóvár. Hej Juci! nem kívánom reád az Olympus magas hegyén lakozó isteneink átkát és büntetését, csak azt, hogy te is ugy csalódjál mint én. Szegény boldogult atyám, a kinek én szeme fénye voltam, ha meglátna most, bizton ő is zokogna velem együtt. Áldott jó öreg volt a szegény. Visztrcsil Giril volt a neve. Csehországból, Krpelovicből szakadt ide, mert hisz a művész hazája a nagy világ. Az ő hazája szinte nagy világ volt, s igy megfordultunk az összes hírneves városokban. Szüleim zeneművészek voltak, édes atyám verklizett, édes anyám meg hárfázott és énekelt mellette. Én már gyermekkoromban nagy vonzalmat éreztem a művészi pálya iránt. Zenei talentumom nem igen volt, azért valahányszor szüleim hangversenyeztek vagy concertet adtak, én mindig csak tányéroztam. A zenéből többre nem vittem. Azt azonban tudtam, hogy én igen nagyra vagyok hivatva, mert éreztem magamban a tehetséget, az ihletet, a művészetek szent lángját, melyet szüleim belőlem kiölni szerettek volna. Édes atyám erőnek erejével kefekötőt akart belőlem nevelni, édes anyám meg rendkívüli tisztaság szeretetem miatt kéményseprőt. E fölött aztán addig-addig vitatkoztak, még egyszerre azon vették észre magukat, hogy kinőttem az inaskorból. Tudtam, gyanítottam, hogy csak művész lehet belőlem, és engem is, mint valami müvészcsillagot egyszerre csak fölfedeznek. És álmaim csakugyan megvalósultak. Egyszer egy vasárnap délután a dob-utcai korzón sétáltam. Láttam, hogy egy rendkívül vallásos iskolának hivei. Joguk van ennélfogva követelni, hogy saját pénzökért ne legyenek kénytelenek jogaikat cserébe adni. Ha pedig csakugyan sikerülend megalkotni a katholikus autonómiát, ennek egyik legfontosabb feladata lesz a katholikus iskoláknak hitvallásos jellegét, is biztosítani. E tekintetben bizonyosan, úgy mint Angolországban, nálunk is a hivő protestánsok is velünk lesznek. Egyetemes konventjük már is kimondotta, hogy védeni és föntartani kell a felekezeti iskolákat. — Sajtószabadság és magánbecsület. Az igazságügyminiszter által beterjesztett törvényjavaslat ellen nagy agitációt indított meg az újságírók budapesti egyesülete. Tagadhatatlan, hogy a javaslatban több a sajtószabadságra sérelmes intézkedés is foglaltatik, de ezeknek nagyobb részét már eddig is megváltoztatta az igazságügyi bizottság. Azt már azonban csakugyan sajnálnék, ha a miniszter a 16. §-t is elejtené. Ez a §. ugyanis arról intézkedik, hogy a magánbecsületet sértő hírlapi közlemények kapcsán emelt panaszok ne az esküdtszék, hanem a törvényszék elé tartozzanak. Mi csak helyeselni tudjuk a miniszternek szándékát s nagyon sajnálnók, ha ezt is visszavonná a miniszter. Mert eddig a magánbecsület ki volt szolgáltatva a sajtószabadsággal visszaélő hírlapi kalózoknak, anélkül, hogy a megtámadottak maguknak az esküdtszék előtt elégtételt szerezhettek volna. A törvényszék előtt hamarább és biztosabban szerez magának elégtételt a megtámadott fél, mint a mindenféle esélyeknek kitett esküdtszékek előtt. Mi feltétlenül helyeseljük, hogy ez ügyek az esküdszékek hatásköréből kivétessenek s csak csudálni tudjuk a katholikus sajtót, hogy felült a liberálisok lármájának és a miniszter előterjesztését e pontban nem támogatja. A tisztességes sajtó ugy sem utazik a magánbecsületre, akik pedig botrányokkal akarják érdekessé tenni lapjaikat, azok viseljék is eljárásuk következményét. — Választók figyelmébe. A törvény értelmében a jövő évi választók névjegyzékébe csak azok a különben jogosult honpolgárok vehetők fel, a kik a mult évre kivetett egyenes állami adójukat f. évi április hó 14-ikéig kiűzették. Felhívjuk tehát elvtársainkat, hogy a fent kitett határnapig adófizetési kötelezettségüknek eleget tenni el ne mulasszák, nehogy ekként a választók jövő évi névjegyzékéből kimaradjanak. j intelligens és elegáns uri ember folyton fixiroz. I Egyszerre megszólit. »Hallja maga! én vagyok Speckbajszer Mór, a dob-utcai orfeum igazgató tulajdonosa, nekem magára nagy szükségem volna. A jövő hónapban fogjuk előadni Rozenstengel ur hires öt felvonásos vig tragédiáját »A Papa és Mamakoszta, vagyis a hires kasszabetörők «-et és maga kitűnően beválnék ebbe a darabba statisztának. Elegáns megjelenése, arcvonásai, hajlékonysága erre remekül képesitik. A jövőm, szerencsém meg volt állapítva, régi vágyaim teljesülnek. Nem tudtam, vájjon álmodom-e. Tehát mégis való volna az, hogy én mint művész a főváros egyik legelőkelőbb színpadján szerepeljek? Hála nektek Olympus magas lakói! Örömmel megráztam Speckbajszer igazgató ur kezét és kész volt az alku. És lássák én boldog voltam. Boldog lennék most is, csak avval a Jucival ne találkoztam volna. A fátum, a fátum, ugy hívják ezt, a mi minket művészeket üldöz. Ez üldözött engem is. Állásomhoz mért eleganciával, reggelimet rendesen az uj vásártéren költöttem el. Itt volt ugyanis a piac kellő közepén Knikebájn Eufrozina asszonyságnak mozgó kávéháza. Egy egész sátra volt, a mely alatt kényelmesen lehetett 3 kr. dij lefizetése mellett szürcsölgetni a legpompásabb frank, kneip, maláta, csokoládé és egyébnemü kávét. Fölséges egy élvezet. Szemünk láttára forralták. Kollégáim közül többen jártak oda. Ez még nem lett volna baj, a kávé ellen sem volt kifogásom, csak oly átkozottul szép leánya ne lett volna Knikebájn asszonyságnak. Az aranyos Jucika, ő volt az. Anyjának egyedüli kincse és öröme. — Az utolsó stáción. Tarnóczy Gusztáv, a szabadelvű hírhedt választási elnök, fokról-fokra merül alá a sülyesztőn. Fecskendő gyára megbukott s az ennek romjain összehevenyészett Hunnia-részvénytársaság sem tudta Tarnóczyt a teljes tönktől megmenteni. Most meg a derék ur a vádlottak padjára is került, oly vádlevél alapján, mely Tarnóczyra a Berele Háy-féle legaljasabb uzsoráskodás bélyegét süti. Lázárovics Mihály nevü könynyelmü fiatalembernek szorult anyagi helyzetét felhasználva, kölcsönhez úgy juttatta Tarnóczy, hogy régi, már használt gazdasági gépeket 5700 frt vételárban adott el neki, miről Lázárovics a kamatok előzetes hozzászámitásával 5818 forintos váltót állított ki. A vétel megtörténte után. hogy pénzt lásson Lázárovics, el kellett adnia a vett gépeket, de azokért mindössze csak hatszáznegyven forintot kapott. Ebből a pénzből is azonban csupán 300 forint maradt az övé, a többi Lefkovics és Hartmann ügynökök javára esett, akik Tarnóczy és Lázárovics között a kölcsönügyletet közvetitették. így hát az 5818 forintos váltóért summa summárum 300 forintot kapott Lázárovics Az uzsorának ez már a netovábbja. Csakhogy ezzel nem volt vége. Következtek még magasabb váltók és még csúnyább manipulációk. A törvényszék ezért vád alá helyezte a volt nyitrai elnököt, aki ilyenformán a börtönben fogja valószínűleg közszereplését bevégezni. A liberalizmus OS ä munkásszervezés. í I Esztergom, ápril 9. [/ t Mégis csak szánalmas figura a liberalizmus a törvényhozásnak s a munkásszervezésnek terén, nemcsak nálunk, de mindenütt. Keir Hardic jelentette ezt ki ismét Angliában; a liberalizmust »holt vagy haldokló null<-nak mondotta. De hiszen ezen nincs mit csodálkozni. Nem is vezet az ellenszenv, mikor a liberalizmusnak ilyetén jellemzését adjuk, hanem a rideg, meztelen valóság fölismerése. Sőt többet mondok; nem veszszük nagyon rossz néven, hogy a liberalizmusnak feje sem káptalan, s hogy korának szülöttje lévén, a szabadság egyoldalúságába esett. Hogy pedig a liberalizmus sem ment attól a közös emberi sorstól, mely, mikor valaki nagyon lelkesül egy eszméért, egyoldalúságba s ha hatalom is van kezében, akkor zsarnokságba is sodorja, azt már csak nem fogják eltagadni. Azért foltozzák a liberalizmust s korszerű kaptákra húzzák; azért van régi és új liberalizmus ; s a fejelés abban áll, hogy mindig egy-egy darabot letörnek a liberális elvekből s álmok Én nem tagadom, hogy megtetszett nekem, és miként a jelekből láthattam én is tetszettem neki. Levett a lábamról, elrabolta szivemet, de hogy is ne, mikor oly sziréni hangon mondotta mindig: »Kedves Visztrcsil ur, parancsoljon csak kávét, magának mindig a legédesebböl adok.« És midőn bájos mosolylyal az arcán, a párolgó kávét kecses kacsóival bögrémbe öntötte, a párával egyetemben feléje szálltak szivemnek sóhajai is. Szivem erősebben forrott mint az üstben a kávé. Csak lestem az alkalmat, hogy szivem érzelmeit föltárhassam. A színpadi hatásokhoz kitűnően értettem és többször voltam már azon a ponton, hogy nyilatkozom, de midőn megláttam Jucikám epekedő szemeit, bátorságom mindig elhagyott. Sakkeszpeáréből akartam neki idézni, mint egy fehér Óteló akartam előtte megjelenni, mint egy Rómejo elzengeni szivem érzelmeit, de mire kenyértörésre került a dolog, rendesen elfelejtettem az idézetet. Jucika pedig sokszor bátorított, biztatott, sokszor mondogatta: »Visztrcsil úr, ilyen csinos fiatal embernek mint maga, illenék ám megházasodni.« Ilyenkor csak elpirultam, és nem jött ki belőlem a szó, még ha harapófogóval is húzták volna. Állapotom tűrhetetlen volt. Álmaimban sokszor fölriadtam, és mindig csak Jucikára gondoltam. Törik-szakad, végre megtöröm a jeget. Három hónappal ezelőtt, még a napra is emlékszem, pénteken volt, — nem hiába szerencsétlen nap — reggel 9 órakor bementem reggelizni. Juciék kávéházában véletlenül nem volt senki, csak Jucika maga. Alighogy leülök, Jucikám lelkem bájos mo-