ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-01-03 / 1. szám

IL évfolyam. Esztergom, 1897. január 3. 1. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁKSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 10 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos : KEMÉNYFY KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Fő-út, Lencz-ház, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bólyegdij minden hirdetés után 30 krajcár. A hajnal. Esztergom, január 2. Egy éve üdvözöltük 1896-ot, ma már sfrjíKlál állunk. Egy egész élet tárult elénk, tele ellentéttel, küzdelemmel és szenvedéssel. Ki hitte volna, hogy az emberek komorabbak és zárkózottabbak lettek ? Állami életünk megfelel-e várakozásainknak? A hirdetett és behozott uj reformok életbevalóknak bizonyultak-e ? Nem vonulnak-e sokan vissza a fórumról ? A közélettől való távolmaradásban nem szállja-e meg embereinket a melankholia, az elégedetlenség tartalmatlan és fárasztó szelleme ? A tettek helyett e szellem nem nyilatkozik-e meg az obligát keserű felszólalásban vagy indokolatlan kitörésben ? A lelkesítő és felrázó szavak villanyozták-e fel a hadoszlopokat? Sőt azokon is, kik az életben járnak-kelnek, nincs-e nyoma annak a hamis enthtiziasmusnak, melyet, mint álarcot, az idők folyásában eldobnak? Ha a dolgokat lényegökben vizsgáljuk, úgy találjuk, hogy az embernek természetes uralma van azok fölött, van pedig azért, inert az Istentöl nyert észtől, szabadakarattól hasznossá teheti azokat magának — amennyiben számára teremtettek. E szabadakarat folytán választhatunk azon elvek között dolgaink kivitelére, melyek keresztény, vagy melyek ezzel ellentétes, azaz antikeresztény alapon épülnek. Az a kérdés, mai nemzeti létünk, a keresztény vagy antikeresztény alapon áll-e ? Szükségtelen magyaráznunk, hogy az utóbbin vagyunk. Állami életünk vezetői, korlátlan szabadságot követelnek még a vallási kérdések meghatározásában is, megrontva ezzel a szabadság eszményét, mert kivétel nélkül mindent szabadon cselekedni nem más, mint a szabadság, az emberiség, a társadalom tagadása — mondja még egy Jules Simon is. A kormányoknak nincs joguk engedelmességet követelni, ha Isten rendelete ellen parancsolnak valamit. Az állam rendelkezik — a polgári javakat illetőleg, a lélek üdvösségét illető dolgokban már az egyházi hatalomnak kell engedelmeskednünk. Mi nagyon természetes. Mert a hitet meghamisítani, sokkal súlyosabb valami, mint. pl. hamis pénzt veretni. Az a lélek életét satnyitja, ez pedig csak a test szükségletét károsítja. Magyarország kormányférfiai, a hatalom birtokában elfelejtik, hogy azt a hatalmat első sz. királyunk keresztény alapra fektette. Mintha érezte volna a nemzetre rázúdoló viharok szellőjét, — a keresztény eszmékre és intézményekre rakta államiságunk alapjait. A miniszterek és képviselők elfelejtik, hogy a nemzet a barbárság kö-; való megsemmisülés veszélyében, az egyháztól vette egyszerre az államalkotó elemeket, a fejlesztő és termékenyítő erőket! Elfelejtik, hogy az egyház öntötte belénk a békés munka ösztönét, a kötelesség és jogtudatát! Elfelejtik, hogy az egyház alakította át szilaj vérmérsékletünket a lángoló lelkesedés és nagy tettek forrásává ! Hogy az tett bennünket lovagokká, a jog, az igazság, az elnyomottság védőjévé! Az tanitott meg a becsület rajongó szeretetére! Az hatotta át a nemzeti intézményeket a polgárosodás szellemével, a kultúra haladási ösztönével! Elfelejtik Magyarország kormányférfiai, sőt tagadják, hogy az elszigetelten álló magyart, egyedül az egyház ölelte szivére, letörölve könnyeinket! És e tagadás a legrosszabb lelkületnek jele, a hálátlanságnak, mit látnunk, összeszorul szivünk. A nyers antikeresztény akció, csak reakcióra ösztönöz bennünket, nem az erőszak reakciójára, hanem a nemes önérzetére, a lélek küzdésére, milyet a történet küzdelmei felmutatnak. Küzdeni kell a jogos eszmék diadaláért rendületlenül, mert szenvedőnek jelentette ki Jézus Krisztus is egyházát ! Az anti-keresztény áramlattal szemben meg kell mutatniok a katholikusoknak, hogy elvégre a keresztény eszmék és rendszerek képviselői nem puszta gépek, melyek a természet és társadalom törvényeinek behatása alatt öntudatlanul mozognak, hanem öntudatos lények, kik a bennök lüktető magasabb erkölcsi erővel s akarati szabadságnál fogva, képesek visszahatni a sorvasztó események alakulására. A kathoiicismust, mint Krisztus intézményét, sohasem hagyja ugyan el az életerő, de az elmék hullámzásakor, mint az idők óriásának meg keli újra mozdulnia a XIX-ik század véghatárainál és rendbe kell szedni fegyverzetét, hogy elsöpörje a felburjánzó tévelyt, letépje a visszaélések tolakodó hajtásait és fölvesse fényszokott arculatát! Nem szabad illúzióban élni, mert a vallás hivatása ma ép oly nagy, sőt elhatározóbb, mint századok előtt. Mert hisz ma inkább, mint bármikor mellözhetlen a jogok egyensúlyának, a szeretet szelleméAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Dtolji iára! — Rajz. — Irta : Valnicsek Béla. Ugy sirt, úgy zokogott, mikor utoljára kisérte el. A koporsó mögött ballagott édes apja karján szomorúan, lehorgasztott fővel. Csak olykorolykor emelkedett fel a feje, mikor hevesebb zokogás vett rajta erőt. Ugy vélte, nrntha a hegedű siró hangjai hozzá szólnának: »Isten hozzád édes, Isten hozzád kedves.« Mintha ő mondaná nekik onnan a koporsóból: Búcsúzzatok el a nevemben tőle, az édestől, a kedvestől. És a hegedű még lágyabban, még szivhez szólóbban sir. Ezek a hangok oly kedves emléket juttatnak Ida eszébe. Elgondolkozik. Mintha csak most történt volna. Szerették, nagyon szerették egymást. Karsay Károly mindenkoron azon volt, hogy méltó legyen Fenyő Idához, ehhez a művelt, vallásos nőhöz. Igyekezete sikerült. Fenyő Ida büszke volt udvarlójára. Nem fejezte ki szavakkal a büszkeségét. Nem hirdette fönnen megelégedését, de az a boldog teki ntet, mely abból a csillogó szempárból ragyogott ki, mintha mondaná: Büszke vafevok rád. Csak egy baja volt a szegény Károlynak. Hogy a becsületes szivén, meg a szerényen jövedelmező hivatalán kivül egyebe sem volt. Pedig az Ida édes apja megkívánta, hogy a szerelmén kivül egy pár ezer forintja is legyen, a miből megélhessenek. Igaz, hogy van Károlynak szép hivatala, meg aztán kettecskén meg is élhetnének szépen. De hát meddig tart ez igy. És az öreg nem engedett. Szerezzen Karsay uram pénzmagot, ha vele beszélni akar, hogy a lányát elvegye. Az asszony, Ida anyja, hajlandóbb lett volna a fiatalok egybekeléséhez beleegyezését adni. De hát az öreg Fenyő volt az űr a háznál. Az lett, Jamit ő akart. Karsay nem tehetett egyebet, neki feküdt a munkának. A hivatalos órákon kivül mellékkereset után is nézett. így aztán eleget tett valamelysst az öreg óhajának. Pénzmaghoz jutott. De csak maghoz, mert bizony nem volt még annyija, hogy több ne kelt volna el. Az igaz megsoványitotta Karsayt a sok munka. A tüdeje is, mintha nehezebben működnék, de mit nem tett volna meg az édesért, a kedvesért, az ő bírásáért. Egybekeltek. Karsaynak naponként kora reggel hivatalba kellett mennie. A felesége nagyon, de nagyon szerette, hát elkísérte őt. Azért is, hogy együtt lehessenek, mert hiszen édeskeveset voltak együtt, az egész napon által, de meg aztán Károly beteges is volt kissé, hát örömet akart neki szerezni Ida. Ilyenkor útjuk egy szegény irnok ablaka alatt vitt el, a ki minden szabad idejét arra használta fel, hogy gyakorolja magát hegedűjén. Gyakran húzta kedves nótáját: Isten hozzád édes, Isten hozzád kedves. És csodálatos, Karsayék mindig olyankor mentek arra, mikor ezt húzta az irnok. Négy hónapig folyt ez igy, minden megszakítás nélkül. Az ötödik hónapban aztán változás történt. Karsay tüdeje felmondani kezdte a szolgálatot. Károlynak sok volt a munka. Ágyba került s vagy négy hétig sinlődött tüdösorvadásban. A negyedik hét utolsó napján megszűnt a fájdalma, de örökre. E gondolatnál Karsay Ida megrezzent. A gyászmenet az irnok ablaka alatt megállt. 0 is megállt. Azt hitte, eljutott a férjével a hivatalhoz. Mert az ő képzelete azt a megszokott utat tette meg. Nem ezt az utolsót, amelyik a halott beszentelése miatt szakadt meg. Csak akkor eszmélt fel Ida, mikor elhangzott a papnak mély, reszkető hangú »Pater noster«-je. És olyan görcsösen kapaszkodott az apja karjába. Talán azt hitte, hogy férje áll mellette. Öt akarta visszatartani ennek az életnek. Mikor aztán a beszentelésnek is vége volt, épen akkor vette elő az irnok hegedűjét. Arra a