ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-03-15 / 11. szám

fel, oly szomorúan érintett e való ! Uton-útfélen egymást kergetik a lapkihordók. Eszeveszett kiáltásukkal jelentették, hogy már az ötödik kiadást érte lapjuk, pedig csak 12 óra volt. Afrikába szomorúra fordult a szegény olaszok dolga. Barattieri felsőbb parancs folytán győzelemre akart szert tenni. Csütörtökön megakarják nyitni a parlamentet, s ahlioz győzelem kellene. Pórul jártak. 60 ágyút, 8000 embert vesztettek az olaszok s 50 kilométernyire űzte őket az ellenség. Szerencsétlen olasz nép, mennyire fáj ez annak az atyádnak, kihez hűtlen lettél! Mennyire élnek vissza jóságoddal azok, kik kormányoznak ! Mi lesz mindebből ? Azt tudja az egek Ura. kinek kezében a népek sorsa! H.-f. A szabadság.*) Van egy szó, mely bűvös hatást látszott mindenkor gyakorolni az emberiségre, mely drága eszménykép, bűvös talizmán volt mindenkor, s e szó: a szabadság. Koronás fők és alattvalók, vezérek és néptömeg, családok és községek kezet fogva emelnek ennek oltárt s ha kell szivök vérét, életöket áldozzák fel neki. E bűvös szó lángoló lelkesedést gyújt az emberi szivben ; de e szó elég arra is, hogy az erkölcsi és társadalmi rendet megrontsa; a legsiralmasabb meghasonlás, a legvérengzőbb viaskodás támadjon belőle. A szabadság nevében ragad fegyvert a lázadó, orgyilkot a nyugtalankodó, a forradalmi mozgalmat egybefűzi a kiáltás: éljen a szabadság! A szabadságot szent, égi lénynek nevezi a költő; de ezt az égi aranyalmát földi sárral szennyezi be az ember, midőn rútul visszaél vele. Mintha megittasult volna az ember a szabadság virágának illatától, oly zavart, oly tévelygő lesz gyakran s megfejthetlenné válnak cselekedetei, melyeket a szabadság nevében művel. A legkülönbözőbb hasonlatokkal kisérli meg az ember fölfoghatóvá tenni a szabadság fogalmat; de hasonlítsuk bármihez, annyit tudunk, látunk, hogy beszélnek róla, lelkesednek érte, kezdenek, végeznek ennek nevében az emberek, de tisztában ritkán vannak vele A szabadság — mondja egy szent tudós — a képességben való tevésben vagy nem tevésben áll. Az a szabad ember, ki nem külső erőszak nyomása, hanem saját elhatározása szerint cselekszik. A vágy akaratunk szerint cselekedni, megvan minden emberben, mindenkiben megvan a szabadság vágya annyira, hogy ezt tekinti a legfőbb jónak. A nemzeti szabadságért sokat küzdött lengyel nemzet költője hymnuszában méltányolja minden nemzet törekvését, hanem mindenek fölé helyezi saját nemzetének szabadság vágyát, midőn igy énekel : >A német arany és ezüst után sóhajt, A portugallus finom gyapjút óhajt, A magyar jobb létért, az olasz hitéért, Egyedül a lengyel küzd a szabadságért, c Félszázaddal ezelőtt, midőn 1848-ik év tavaszán, mintha az ébredő természet megnyilatkoznék s a fák minden fakadó rügye hangot adna, erősen zúgott végig egész Európában a szabadság kiáltása. Százával, ezrével termett a honvéd, védelmére a szabadságnak. Kötelességszerű foglalkozásom vezet gyakran ama kis temetőhöz, melynek földjében álmát aluszsza 604 magyar honvéd. Mig szemem révedez az egyszerű, de hazafias kegyeletből emelt emlék ama föliratán: »Nyugosznak ők a hősfiak, Dűlő csaták után;« az emlékezet világa gyújtja fel elmémben »mint vittanak, mint estek el, szabadság harcain« s nyugalmat kérő áldó fohász lebeg el ajkamon. Gondolatokba mélyedve kérdezem magamtól, birjuk-e ma azt, miért annyi nemes sziv vérét, életét áldozá ? ! Vaj- ; jon elhunytakat gyászoló övéik bánatos keserve ! meghozta-e már gyümölcseit? Vájjon az értök hullott könnyek nagyra nevelték-e enyhet, árnyat nyújtó lombjait az igaz szabadság fájának. Kétkedve adom reá az igenlő feleletet. Törvényeink vannak azóta, melyek szabaddá tették az ipart, de e szabadság malmára hajtá a vizet a dúsgazdagnak, keserűbbé tette kenyerét a szegény munkásnak. A szabadság fénylő, kétélű fegyverével önmagunkat sebeztük meg, elfeledvén, hogy a törvény egyrészről korlátoz, a másik oldalról azonban védelmez. Erőteljes s szomorú hangon szóló bizonysága ez annak, hogy nem korlátlan szabadságra, hanem bölcs törvényekre van szükségünk. Bölcs, igazságos törvényekre van szüksé*) Felolvasta a kath. legényegyletben Perger Lajos, 596. március 8-ikán. günk, hogy szabadok lehessünk. Nézzük a hatalmas folyamot, melynek partján erős gátat emelnek, hogy medréből ki ne lépjen, hogy kárt ne tegyen ; e gát nem akadályozza folyását, hanem inkább méltóságosabbá teszi futását, s alkalmas eszközévé a közlekedésnek. Igy szükséges a törvény gátjai közé szorítani az emberi akaratot. Könnyelmű, vagy neveletlen ifjak, durva legények egetverő lármával zavarják meg az éjnek csendjét, s úgy vélekednek, hogy ezt tenni teljes szabadságukban áll, s mig ők szabadságukat igy élvezik, megfosztanak másokat, náloknál sokkal érdemesebb polgárokat, azon csekély szabadságtól, hogy békén, nyugodtan pihenhessenek. A közszabadság kívánja, hogy tiszteljük egymás jogait. A törvények megvonják a határt, a melyet jogaink gyakorlásában átlépnünk nem szabad. Minél inkább tiszteljük a törvényeket, annál jobban biztosítjuk egymás szabadságát. Szabadon csak a törvények által jól rendezett államban élhetünk. Az igazságos törvény a szabadság éltető eleme. A hol nem volnának törvények, ott a kicsapongás lenne általánossá, a fejetlenség uralkodóvá. Ha minden ember értemileg oly fejlett volna, hogy belátná mindig mi a helyes, mi az igazságos, s szivében oly nemes, hogy az igazságot, melyet ismer, követné is, akkor alig volna szükség büntető törvényre. Mivel az emberiség a tökély e magas fokára emelkedni sohasem fog, azért szükségesek a tiltó, büntető törvények. Nem az a szolgaság, hogy törvényeknek vagyunk alávetve, hanem az van szolgaságban, akire nézve teher a törvény. Szolgává nem a törvény teszi az embert, hanem saját gyarlóságai, saját szenvedélyei, főleg az. hogy nem tud engedelmeskedni. A törvényre éppen emberi akaratunk gyengesége miatt van szükség, s igy bizonyul helyesnek az irás szava: »Nem igazakért hozatott a törvény, hanem a hamisakért.« Minél gyengébb a mi jó akaratunk, annál nagyobb teher reánk a törvény. Az igazságot követő, a tiszta erkölcs útján járó emberre nézve ékszer, aranylánc a törvény; de rabbilincs a rosszakaratú emberre. Azon emberre, ki otthon \ családja vagy barátai körében tölti estéit, arra nézve örvendetes a rendőrségnek a közcsend és nyugalom érdekében, a mulató helyeknek bizonyos időben való bezárását elrendelő intézkedése, de teher ez, sőt talán igazságtalanságnak, zsarnokságnak látszik a dorbézoló korcsma-hősök előtt. (Vége Fővárosi csevegés. Budapest, március 13. Ez a millenáris esztendő kitűnő titulus arra, hogy minden képzelhető reklámra felhasználják. Árulnak már millenáris pereceket, kínálnak millenáris cigarettákat, de sőt bajuszpedrőkről is gondoskodtak, de ezeknél sokkal szellemesebb, sokkal életrevalóbb terv az, melyet a székesfővárosi tanítók indítottak meg a millenáris gyümölcsfák érdekében. A fővárosi tanítóság ugyanis felszóllitotta az ország tanítóit, hogy a millenium emlékére legalább ezer gyümölcsfát ültessenek el és honosítsák meg a selyemtermelést. E mozgalomnak, mint minden egyéb mozgalomnak, vezető bizottsága is van, mely az érdekelteknek nemcsak útbaigazításokkal szolgál a gyümölcsmagvak beszerzésénél, nemkülönben a selyemtermelés dolgában, hanem még némi támogatást is kilátásba helyez. Hogy hogyan szerzi meg a bizottság a támogatásra szükséges tényezőt: a pénzt, nem tudjuk, de valószínűleg ők is azt a régi, de azért mindig uj expedienst használják majd, melyet legújabban dr. Hagen Laurencsics asszony is használt, a női egyetemi hallgatók érdekében: a jótékonycélu hangversenyt. Laurencsics asszony hangversenye a Redoute termeiben volt, de oly csekély számú közönség jelent meg, hogy a női egyetemi hallgatóknak az est jövedelméből aligha jut valami. Ugy látszik, a nők egyeteme kevés pártfogóra talál, s inkább egy női akadémia keltene érdeklődést. És ez utóvégre is nem olyan furcsa eszme, a minőnek látszik, mert ha az író uraknak van akadémiájuk, miért ne lehetne az iróhölgyeknek is, kiknek száma az utóbbi időkben nagy arányokban emelkedik. Minden csak attól függ, hogy ki vállalkozik Széchenyi István szerepére, azaz hogy ki lenne az a bizonyos istvánné, ki az igének testet adna. Egyébiránt ezt az eszmét hírneves akadémikusunk, Zichy Antal vetette föl, ki legutóbb egy beszélgetés alkalmával, midőn az irónők örvendetes gyarapodása került szóba, azt a tréfás megjegyzést tette, hogy tekintélyes számuknál fogva az irónők is mielőbb akadémiát alapithatnak, s hogy az uj akadémia összes osztályai közt mindenesetre legtöbb tagja lenne a nyelvtudományi osztálynak . . . Utolsó levelem óta azonban nemcsak ezeket beszélte a fáma, hanem azonkívül, hogy a miniszteri széket is azóta »nyomorult miniszteri szék*.-' nek deklarálták a t. házban, még a házmesteri állásnál is némi változás történt. A közrendészeti bizottság ugyanis — melynek tagjai nagyobbrészt bizonyára lakók és nem háziurak, annál kevésbé házmesterek — elfogadta a kapuzárásról szóló azon szabályrendeletet, mely szerint a kapukat télen-nyáron 11 órakor lehet bezárni, s csak 11 óra után szabad követelni kapupénzt, éjfélig 10, éjféltől reggelig 20 fűiért. Előnyben részesülnek azok, kik nem haza, hanem hazulról távoznak, amennyiben az éjnek bármely szakában csupán 10 fillér lefizetésére köteleztetnek. Ez a módosítás érthető lehangoltságot okozott házmesteri körökben, s valószínűleg a háziasszonyoknak is, meg a lakónők is boszankodással veszik tudomásul, mert tagadhatatlan, hogy eddig a jó férjek közül, sokan csak a kapupénz miatt siettek esténkint haza, kedves családi körükbe . .. No de vigasztalódjanak a házmesterek, mert sok közülök vagy egyúttal postás is, vagy nem. (ük tudvalevőleg ép ugy kijátszák az inkompatibilitás törvényeit, mint képviselő uraink.) Ha nem, ugy őszintén sajnálkozunk fölöttük, s ez is több a semminél. Há igen, akkor nagyban enyhíti a közrendészeti bizottság okozta fájdalmat az a felterjesztés, melyet Dürr Károly postaigazgató intézett a kereskedelmi miniszterhez. A felterjesztés értelmében levélhordóink megszabadulnak attól a pléhtáblától, mely eddig nagy fájdalmukra a mellükön díszelgett, s mely miatt a nyáron ott is hagyták a szolgálatot Pléhtábla helyett ezután vagy karszallaggal jelölik meg a postásokat, vagy pedig a sapkájukra teszik fel a számot. A székesfővárosi levélhordók öröme ilyenformán kimondhatatlanul nagy s az oly hamar népszerűségre szert tevő Dürr Károly postaigazgató remélhetőleg lelkes ovációkban fog részesülni. Emiatt — előreláthatólag — sok irigye lesz majd Dürrnek s valószínűleg már Rudnay Béla főkapitány is szeretne valamiképen népszerűvé lenni. Gondolkozhatott is sokáig, hogy mit tegyen mig végre kapta magát s rendeletet adott ki. Meghagyta, hogy a lóvasúti kocsikon a negyedik feljárónak is zárva kell lenni (eddig csak a három feljáró volt zárva), akár üres a kocsi, akár telt s a közönség, ugy mint a villamos vasúton, csak a megálló helyeken szállhat föl és le. Rudnay Bélától mindenesetre szép, hogy annyira szivén viseli a közönség érdekét, de azt hisszük, hogy sem a lóvasúti alkalmazottak, sem a t. c. közönség nem kér belőle, aminthogy tényleg nem is viszik keresztül a rendeletet. A t. közönség csak ugy ugrál fel vagy le a vén gebéktől húzott, lassú menetű kocsikon, mint eddig, a kocsivezetők meg ép oly melancholikusan fütyülnek a megállóhelyeken egyet vagy kettőt — már amint a szabályuk előírja — mint annakelőtte. Szóval minden a régiben van s egyedül az egyetemi polgárok szakítanak a közelmúlt szokásaival. Eddig ugyan csak nagy elvétve láttunk székesfővárosunk egyes utcáin egy-egy atillás, pörgekalapos, rámás csizmás magyar alakot, de minél közelebb jutunk március 15-dikéhez — mindössze két nap választ el tőle, mikor e sorokat irom — annál több magyar ruhás ifjú tűnik fel a cilinderes, pantalinos uracsok között. Érdekes, hogy az egyetemi polgárok e mozgalmát nemcsak a tanítók közül akarják sokan pártolni, hanem munkások is, s mi több, sociálista munkások, kik szintén nagy számmal rendeltek meg magyar ruhát, hogy legalább e millenáris esztendőben viseljék azt. De másrészt nem hagyhatjuk figyelmen kivül azt sem, ami az egyetemi hallgatóság egyes köreit foglalkoztatja, hogy t. i. sokan közülük csak azon esetben fognak magyar viseletben járni, ha a zsidók egyáltalán nem öltenek magyar ruhát Tervben van a kiállításra — ugy mondják — a magyar főváros teljes ünnepi pihentetése a millenáris ünnepek félesztendőjén át, vagyis az, hogy ez alatt az idő alatt a főváros nagyobb forgalmi vonalain: végig a Dunán, végig a körutakon, sugár- és átlóutjain, kapavágás ne essék, épités ne történjék, balta ne vágjon, fürész ne zakatoljon és kalapács ne suhintson. A körúton, ha jól emlékezünk, a hunutódok áskálódásai óta ásófélben levő nagy csatorna megmarad abban a helyzetben, amelyben apáinktól átvettük; a dunaparti kisajátításokat, melyek évek óta a jövő évezér regényének, a negyedik hidnak törtek utat, átviszszük a második évezerbe ; ut-, ház-, csatornaépítés szünetelni fog a nemzeti ünnepségek idején. Az eszmétől nem lehet elvitatni, hogy nagy-