ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-03-15 / 11. szám

I. évfolyam. Esztergom, 1896. március 15. 11. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 10 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos: KEMÉNYFY KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sz. János-utca 33. szám, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak : Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bélyegdij minden hirdetés után 30 krajcár. 0 Március tizenötödike. Ma dupla ünnep van: vasárnap s március 15-dike. Az Űr s a nemzet napja! E dupla ünnepen a vén Duna mentén a szent-györgymezei határba a magyar szabadságharc egy csendes sírjához zarándokolnak el az esztergomi hazafias polgárok! Plakátok hirdetik a zarándoklatot. » Félistenekről«, »imadott hazáról« szól az ének. Emberáradat hömpölyög a mezőn, hol az akácfás berekben a szabadságharc eszményképe, a pihenő oroszlán szobra jelzi a dicső harcok egyik pihenőhelyét. Legyetek üdvöz, önzetlen, egyszerű polgárai a hazának, elesett testvéreitek sírjánál! Jól teszitek, hogy egyenes lelketek őszinteségében néma hódolattal járjátok körül a hantot, nagy emlékek szentelt földjét, hol szabadságvágyatok ezerszeres visszhangra akad s valami titokzatos folyam ömlik át idegeiteken Jól teszitek, hogy ideseregletek, hiszen a szabadságharc névtelen s neves hősei megérdemlik, hogy hódoljatok nekik — s nagy idők nagy emberei alkalmasak arra, hogy korcskorszakok szereplő epigonjaitól elfordulva, náluk kerestek vigaszt, bátorítást, jellemességet harcaitokra! Hej, régen volt az, mikor azok a szabadságért győztek! Mit vívtak ki s mi maradt belőle ?! Két kérdés ; fájó mind a kettő; az egyiket hirböl ismerjük; a másikat sirva hajtogatjuk. A magyar szabadságharc zászlajára a nemzeti szabadságok lajstroma volt tűzve: a magyar alkotmányosság, a 'parlamentarizmus

} a szólás- és sajtószabadság, a választási és kormányzási köztisztesség s a népnek boldogulása. S mert ezek a törekvések az öntudatos nemzet eleven véréből táplálkoztak, azért tudott vért ontani értük, — s mert ezek az érdekek a nemzeti haladás elborult látóhatárán tüzoszlopul égtek, azért tudott melegedni rajtuk, melegedni s hevülni a vértanúságig. De azóta ötven év pergett le az enyészet nagy homokóráján s nézzetek jól körül, hogy hová jutottunk? Nekem úgy látszik, hogy mi manapság már nemcsak elvérzett hőseink porai felett, de kivívott s újra letiprott szabadságaink sirja fölött állunk. Síron állunk, a szabadság sírján! Mert letaposták a porba s letiporták a sárba szabadságainkat; eltemették az alkotmányos Magyarországot s a korrupció vigyorgó rémképét ültették rá sirkövül. Nézzünk körül s keressük szabadságain^ kat s miután hült helyüket találtuk, térjünk ez emlék alá, hogy azokat ott megsirathassuk. Mi lett a magyar parlamentarizmusból? Klikknek, vicinális és paralytikus figuráknak fejős tehene, ahol a Ityák nagy részének csak az a gondjuk van, hogy miképen szedhessék meg magukat. Mi lett a miniszteri felelősségből? Az, hogy a miniszter urak paradicsomi ártatlanságban semmiről sem tuduak, ami az országot lázítja és gyüge kukkóknak mutatkoznak, a kiket meglep a fészkelődő ellenzéknek minden interpellációja. Mi lett a sajtószabadságból ? Az, hogy mikor a törvény egy külön sajtóbiróság elé utasítja a féltett nagy érdeket: kortes-szolgabirák törnek be a házakba s koboznak el iratokat s muszka kancsukával intézik el a sajtószabadság sérelmeit. Mi lett a választási szabadságból? egy ázsiai bandának, vizipuskás vigéceknek és nyitrai »államférfiaknak« kiszolgáltatott bitang jószág, kik mindent mernek, mert be nem csukják őket s bár nagyon keveset tudnak, legsajnálatosabb az, hogy szégyenkezni is elfelejtettek. Mi lett a közhivatalnokokból? római szabadosok modern kiadásai, kik rabszolgákon uralkodnak: kiknek élniök kell s kenyérért mindent odaadnak; kik éhesek, tehát nem függetlenek s bárkinek, ha Bánfiy is, bármikor bizalmat szavaznak; bizalmasan négyszemközt, pedig azt mondják: Uraim, muszáj! muszáj! Mi lett még a postából? Ha úgy kell, levélföltörö intézet a magyar kormány szolgálatában. 8 mi lett a népből? Minek azt kérdezni? a nép pusztulhat; dolgozzék, fizessen, nyögjön s ha kifutja, boldoguljon. Az »urak« nyakában a kormány igája; az iparos nyakában a kolrlústarisznya, s a nép? az vághat magának a iilloxerás szőlők meggyhajtásaibo! koldusbotot. Lám, mi lett a vérrel kivívott szabadságból! s tudom, hogy gyászolnak a túlvilágon is, ha értésükre jutott eltaposott vérük, a magyar szabadság hősei! Mi is csak gyászolva vonulhatunk a nyugvó oroszlán szikla-alakjához s ha arra a magyar szabadság jelen képét akarnók odaállítani, fölkérnök a művészt, hogy vésse ki Magyarország eszményi alakját, amint befödi arcát, nemcsak azért, mert gyászol, hanem AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Egy március 15-ike ... Évekkel ezelőtt történt, mikor a »Pietati et scientiis« falai közt készültünk jövő hivatásunkhoz. Március 15-ike volt. A búcsúzó tél végharcát küzdötte a közelgő tavaszszal, ez utóbbinak sehogy sem akarva »belépti-jegyet« adni. A nap hol előkandikált, hol meg eltűnt, mintha csak buvósdit játszott volna; no de ki is törődött volna most vele, mikor az esztergomiak . ünnepre készültek. Az ünnep központja a szabadságharcban elesett honvédek temetője, a Szentgyörgymező alatt. Irigylettük mindazoktól, akiket csak láttunk ünnepi ruhában előttünk a »sötét kapun« keresztül lefelé, Szentgyörgymező felé vonulni; majd egy csoport deák-sereget, ifjú, viruló arccal; urakat, hölgyeket; posztóruhás polgárokat, mindezeket a föllobogózott félreeső temetőbe, ki a szabadba, az esztergomiaknál hűen megőrzött hazafiúi kegyelet vonzotta. Hát csak mi kékruhás leviták, mi maradjunk távol ? Már napok óta rakosgattuk krajcárjainkat össze, s megvettünk egy szerény koszorút. De hát hogyan lehet most azt a hősök sírjára juttatni és pediglen testületileg: miután a növelde házi szabályai nem engedik meg bármikor az épület falain kivül való kóborlást. Hogy tehát szándékunkat valahogy mégis tett kövesse, a többiek nevében hárman megjelentünk tanulmányi feli ügyelőnk előtt, hogy egy kis »kimenőért,« illetve útirányért könyörögjünk. Nem volt kis dolog. Tanulmányi felügyelőnk egy kisded emberke, az iskolában a bölcsészettant és a magyar történelmet adta elő. Szúró, átható szemeitől féltünk mindannyian ; élt-halt tanítványaiért, s bár a megtestesült szigor volt, mély szivéért mégis szerettük. De hát ezt csakis azért említem, hogy kitűnjék, mily nagyra vállalkoztunk, mikor előtte megjelentünk. Végighallgatta tervünket, szándékunkat, s azután egyenkint sorban levonta magához fejeinket, homlokon csókolt bennünket, csak annyit mondva, hogy ma sétálhatunk a doroghi, táti uton, vagy amerre kedvünk tartja, de arra nem, mert az ma könnyen tüntetés-számba mehetne, s ezzel a kihallgatásnak vége szakadt anélkül, hogy mi kérésünket ismételtük volna, miután ismertük jól, hogy amit egyszer kimondott, az másithatlan volt; amint azonban kifelé mentünk, láttuk amint az ablakhoz fordul, s a szeme tájékán valamit törülget. Ahá ! Gondoltuk: jele a könny a szeretetnek s talán nem fog oly szigorúan sújtani, ha esetleg tilalma ellenére teszünk. Elég az hozzá, kissé nekibátorodva indultunk délutáni sétánkra, természetesen titkon a kis koszorú is velünk volt. Addig, addig settenkedtünk Szentgyörgymezö alatt, mig egyszer csak a kegyelet helyén találtuk magunkat. Nem volt már más ott, csak egy kopottas ruhájú öreg földműves-féle ember. Elbeszélte, hogy ő az itt porladó honfiaknak bajtársa volt s még a halálban sem tud megválni tőlük, azért évente messze földről eljő, mintegy két napi járó földről, még pedig gyalog, mert úgymond: ily magamfajta embernek nem igen telik »gőzösre,« s ha az Isten még kedvez életemnek, ezt a napot mindig itt szeretném tölteni, mert ha itt vagyok mindig oda képzelem magam, ahol pajtásaimmal együtt 7 élethalál harcát vívtuk. Lassan szemei könyekkel, kezei meg a mi garasainkkal teltek meg, hogy most már a jó öreg »gozösön« mehessen haza. Ezalatt magunk közül egyet felemeltünk a magasba, aki azután a szerény koszorút odahelyezte többi társai közé az oroszlánra, mi meg kipirult arccal, lelkesülten énekeltük: Hazádnak rendületlenül . . . majd meg a magyarok imádságát: Isten áldd meg a magyart . . . Alig vette a végső sor hangjait az öreg Duna hullám-szárnyaira, egyszerre csak mint »Deus ex machina,« ott termett hátunk mögött a mi kis elöljárónk. No persze lett erre ijedés ! Tudtam fiuk, —• úgymond, hogy tilalmam ellenére is kijönnek, én csak nemes hevüket akartam némileg mérsékelni, no de ha már én is itt vagyok önök között, engedjék meg, hogy programmjukat én is egy számmal megtoldjam, s ezzel az ő szokott költői szépségű nyelvezetén, oly megkapóan beszélt a honszeretetről, hogy szemeink könybe lábadtak, s mikor szavait végezte, mi egy szívvel, egy lélekkel kiáltottuk: Fogadjuk! fogadjuk! A pór elöljárónk közelébe férkőzve illedelme-