ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-03-01 / 9. szám

klubbokból intézi az ország sorsát, Bánffy és becses kormánya revindikálta. Befeketitése mindennek, ami keresztény, lázadássá bélyegzése mindennek ami alkotmányos küzdelem, meggyanusitása az önérzetnek, nyilt meggyőződésnek, ellentétet szitni a király és ellenzék között, sárral dobálni be minden tisztes sikert és erőt, ez a spicli korszak politikája. Csakhogy mindennek van büntetése. Annak az 1848-nak egyik tavaszi estéjén, egy sima ábrázatú úr menekült Bécs városából. Váljon nem fog-e a szerep nálunk fölcserélődni ? A sima képű Metternich helyett a lelógó bajuszú Bánffy, Bécs helyett Budapest. — Milléniumi katholikus kongresszus. A budapesti katholikus-kör helyiségében szerdán a katholikus egyesületek képviselői előértekezletet tartottak, hogy megvitassák a millenium alatt tartandó katholikus kongresszus . tárgysorozatát. Több mint 120-an jöttek össze. Eszterházy Miklós Móric gróf elnöki megnyitója után tárgyalás alá vették az elnökség javaslatának egyes pontjait. A százas előkészitő bizottság elnökévé Eszterházy M. Móric grófot, alelnökökké Pintér Kálmánt, Kisfaludy A. Bélát, Schiffer Ferencet, Hortoványi Józsefet, Major Ferencet és Vay Kázmért választották. Eddig 122 kör és egyesület jelentette be a kongresszusban való részvételét, mely augusztus 21 —22-én lesz megtartva a kiállítás kongresszusi termeiben. Az első napon a szakosztályok üléseznek, másnap lesz az ünnepélyes közgyűlés. Lakásról, ellátásról és kedvezményjegyekröl az előkészitő bizottság gondoskodik. Részvételi tagdíj 2 írtban lett megállapítva. Négy szakosztálya lesz a kongresszusnak: 1. hitbuzgalmi és jótékonysági, 2. kath. társadalmi egyesületek osztálya, 3. kath. sajtó és irodalmi osztály, 4. kath legény- és munkás-egyesületek szakosztálya. Miután a 100-asbizottságot nehéz minden egyes alkalomra összehívni dr. Walter Gyula indítványára egy szűkebb körű végrehajtó-bizottság küldetett ki, mely az alkalmas időben összehívandó 100-as bizottság elé kész tervezettel lépne. E végrehajtó bizottság tagjai lettek az elnökségen kivül: Szapáry István gróf, dr. Csillag Gyula, dr. Kiss János, dr. Walter Gyula, gr. Zichy Vladimir. Kanter Károly, dr. Csapody István, dr. Csávolszky József, ifj. gr. Zichy Nep. János, Molnár János, Kanócz István, Chobot Ferenc, Pokorny Emánuel. — Kedvezmény a vidéki építkezésnek. A képviselőházhoz a pénzügyminiszter törvényjavaslatot terjesztett be, melyben a vidéki városokban épülő házaknak az eddiginél nagyobb adókedvezményt biztosit, igy akarván előmozdítani ott az építkezési kedvet. Ugy értesülünk azonban, hogy a törvényjavaslatban előirt kedvezmények a vidéki városok nagy részét nem elégítették ki, miért is mozgalmat indítottak, hogy a törvényjavaslatot akár maga a kormány, akár a képviselőház pénzügyi bizottsága módosítsa. A mozgalomban részt vesznek a kereskedelmi és iparkamarák is : mert a törvényjavaslatban előirt kedvezmény a kitűzött cél elérésére nagyon kevés. Ónálló vagy közös vámteriilet? £\ ,. 2 , I j Esztergom, február 29. (O) Eddig az volt a szokás, hogy ha az ember például Esztergomból Münchenbe utazott, Szalzburgban az indóháznak bajor részében elővették a bajor fináncok s megvizsgálták a podgyászát. Ha a^ utasnak arca nem tünt fel gyanúsnak, hát nagyon kegyesen bántak el vele, ellenkező esetben keresztül-kasul túrták mindenét, nem visz-e ki olyas valamit, ami vámilleték alá esik. Igy volt ez eddig. Most a kereskedelmi tárca tárgyalásánál, mielőtt még folytatnák Ausztriával a közös tárgyalásokat, máris egész vita indult meg a fölött, vájjon ez ezentúl is igy legyen vagy hogy prédánk mellett maradjunk. Vájjon ezentúl az esztergomi utast már Marcheggnél vegyék elő az osztrák fináncok, s azok is megvizitálják, utóbb pedig Szalzburgban a bajorok újra tartsanak-e szemlét az utas dolgai fölött. Egyszóval legyen-e ezentúl is közös vámterület, vagy pedig legyen-e Magyarországnak külön önálló vámterülete? A kormány és az ő pártja az eddigi közös vámterületet óhajtja, a függetlenségi pártok a külön vámterület mellett vannak. Apponyi és az ő pártja pedig egyelőre nem foglalt határozott állást az önálló vámterület mellett, hanem benyújtott határozati javaslatával inkább ehez közeledik, nyomást akarván gyakorolni Ausztriára, hogy azon esetben, ha minket a közös vámjövedelemböl igényeinknek megfelelőleg ki nem elegit, Magyarország inkább saját önálló vámot állit föl. A három különböző nézet közül melyik a legjobb, azt ugyan bajos volna egészen biztosan meghatározni. Annyi bizonyos, hogy minél több valamely területen a vámsorompó, ez a közönségre meg a kereskedőkre annál kellemetlenebb, annál boszantóbb. Hogy megint egy lokális példával éljünk, hát bizony az senkinek semj:etszik, hogy ha például Párkányból Esztergomba jön és a nagy hidon a vámot lefizette, a kisdunai híd mellett elhelyezett ronda fabódéból ismét előszalad egy cerberus és éktelen hangon az előbbinél még talán nagyobb vámot követel, a mitsem sejtő utastól. Mert eltekintve a dupla kiadástól, már maga az a zaklatás is emlékezetessé teszi az utasnak az utat, melyre ha csak okvetlen nem szükséges, nem könnyen fogja magát rászánni. Kereskedőink jő nagy része a szomszéd Bécsben szerzi be cikkeit. Ezt nemcsak a vidékről mondjuk, hanem hazánk fővárosáról is, mely kereskedelmi szempontból nagyon függ Bécstől. Mert biz dicsekedhetünk mi honi iparunkkal! Nagyot haladtunk, az tagadhatatlan, de még sincs oly iparunk, a mely ki tudná elégíteni a mi szükségleteinket. Különösen az az ága az iparnak, a mely a »nürnbergi áruk« név alatt ismeretes, annyira fejletlen, hogy kereskedőink kénytelenek a külföldet fölkeresni. Igaz ugyan, hogy a kereskedőre végre is mindegy, ha akár mekkora vámot is kell fizetnie, mert ő amúgy is megveszi a vevőn, de a vásárló publikum

1 nagyon megérzi, ha majd többszörös, s igy nagyobb vámot kell fizetnie. Vájjon a mi gazdasági terményeinkre előnyösebb-e a külöű vámterület, azt is nagyon nehéz megállapítani. Mert hogy Ausztria végre is nem nagyon szorul a mi gazdasági terményeinkre, az is igaz, manap midőn oly fejlettek a közlekedési eszközök, s mellette aránylag még olcsók is, Ausztria is könnyen ellátja magát a szükségesekkel, még Amerikából is, hisz Triesztben nagyszerű kikötője van s tudjuk, hogy már most is olcsóbban szállítják a hust Bécsbe Ausztráliából, mint Magyarországból. De viszont az is bizonyos, hogy a közös vámterületből minket nagyobb jövedelem illet meg mint Ausztriát, s ép ezért a tárgyalások Ausztriával és e kérdések talán a legnehezebbek lesznek. A honatyák itt is, meg amott is nagyon élesre fenik kardjaikat; nekünk azonban ugy látszik, hogy ha megjön az elhatározó pillanat, szépen hüvelyökbe dugják majd azokat. Azt a benyomást teszi ránk a két hadakozó fél, mint azok a párbajozok, a kiknek pisztolyaiba papirgolyót tesznek, s a kik a vitézül megvívott párbaj után kibékülnek ; és a lovagiasság, a becsület megvan mentve. Így lesz az majd itt is, a lövések eldördülnek, s mindkét fél megtette kötelességét. Ha közös lesz a vámterület, fizetünk ugy mint eddig; ha pedig, amit különben nem hiszünk, külön vámterületet kapunk, lesznek uj hivatalok, uj hivatalnokok, uj exisztenciák. Egy csomó kereset nélkül álló ember fog kapni hivatalt; hivatalos kenyeret, a kormány pedig egy sereg uj hálás kortest. Az ellenzék hozzásegíti a kormányt uj befolyásos kortesekhez, maga alatt pedig ismét vágja a fát, mint azt mindeddig tette, valahányszor az ő sürgetésére valami reformok hozattak be, melyek csak a kormány korteseinek számát szaporították. , — Hová való ? Mi neve jó idegen ? Kérdem tőle a részvét szeretetteljes hangján. Mintha jól esett volna neki érdeklődésem, felénk forditá arcát, egyszerre közlékeny lett. — Hogy hová való vagyok —• kezdé, teljes bizonyossággal magam sem tudom. Csak annyit hallottam szüleimtől, hogy Magyarországban, egy útszéli csárda kocsi szinje alatt születtem, hol éjjeli szállásra meghúzták magukat. Szüleim olaszok voltak, atyám hárfás, ide-oda kóborolva ezzel kereste meg kis családja számára a mindennapi kenyeret. Engem korán megtanított művészetére, úgy hogy már nyolc éves koromban jól tudtam hárfáján játszani, s igy ketten meglehetős pénzösszeget gyűjtögettünk már össze. Az volt számitásunk, hogy majd vissza térünk szüleink hazájába, s ott valamicskét szerzünk rajta. De a sors könyvében más volt irva jövőnkről. Egy éjjel amint utaztunk, rablók támadtak reánk — úgy emlékszem kóborcigányok voltak — valószínűleg megsejdítették kis pénzünket, szegény jó szüleimet a szó szoros értelmében összevagdalták. A szívtelen hiénák, hogy föl ne ismerhessem őket — szemeimet kitolták, hat éves kis nővérem homlokára pedig egy halálos csapást mérve, mindenünkből kifosztva, az út szélén hagytak. Két nap múlva találtak meg bennünket. A jó emberek szüleinket eltemettették. Nővéremet egy áldott lelkű özvegy asszony vette magához, én pedig falu koldusa lettem. A jó asszony azonban pár évre meghalt, s igy kis húgomnak szolgálatba kellett állania. Én is megunva a sok panaszos kenyeret, nyakamba vettem a nagy világot, már tizenöt esztendeje — njou^ja — hogy igy járom a nyomorúság országútját-. szenvedve hideget, meleget, nélkülözést s nyomort. Még csak egy vágya volna szivemnek, hogy nővéremmel még egyszer -ez' életben találkozhassam, hiszen rá ismernék, ha máskép nem hangjáról, s a homlokán levő mély sebbarázdáról. Már kétszer ís kerestem ideiglenes falunkba, de ott nem tudnak róla, hová távozott. Mi boldog lennék, ha szivemre szoríthatnám, azután ha meghalnék is, legalább vége szakadna e nyomorult életnek, melynek terhét már úgyis halálos kin hurcolni. Elhallgatott. Ugy látszik, mintha üres szemgödreiben könnyűit keresné mint néma tanúit szive fájdalmának. Majd az égre veti szemeit, pedig hiába, mert az ég csillagainak vigasztaló fénye úgy sem képes áttörni szemeinek öröksötét éjszakáját. Pár perc múlva újra kérdezem. — Mi a neve szegény sors-üldözött ? — József. — Hát a nővéréé ? — Marianna. Mi összenézünk s fölkiáltunk a csodálkozás hangján: Marianna? ! Én a konyhába rohanok, de ugyan e percben jő ki cselédünk egy tányér levessel a folyosó ajtón, hogy a szegény vak hárfásnak oda nyújtsa. De amint rátekint, egy pillanatra visszaretten, majd egyszerre leteszi a tányérát, a másik pillanatban öröm sikoltással dül a vak hárfás kebelére. — Te vagy tán József az én bátyám ? ugy-e ? oh mond »Igen« ... — Te pedig hát Marianna? -Igen, igen, *melismerlek;szavadról, egyre simogatván nővére homlokát. Igen te vagy az én árva kis nővérem, tehát mégis föltaláltalak. Oh, mily boldog vagyok ! némán szorítja szivére. Tán tiz percig tarthatott a szép jelenet, mely alatt könnyekkel teltek meg szemeik. Midőn egyszerre a vak hárfás lehanyatlik Mariannának ölelő kebeléről, mind lassabban ismételgeti elhaló hangon : »Boldog vagyok«, »Boldog vagyok« . . . Marianna fölsikolt, keserű sirás között mondja »Elájult.« Majd fölöleli, a szobájába viszi, keltegeti. De ő már nem ébred föl, nem ájult el, hanem . . . meghalt • A boldogság érzete életébe került. Temetőnk csöndes magányában egy szomorú fűzfa árnyában új hantolt sir domborul, a szegény boldog hárfásé. Keresztje mellé oda van támasztva hárfája is, mint elválhatlan kísérője életében, leghűbb barátja a halálban. Ugy tetszik, mintha az esti szellő szárnyai hallanánk a hárfa titokzatos hangját, melyen ismeretlen kezek játszák a meghalt nevében : »Szomorúfűz hervadt lombja Ráhajlik a sirhalmomra. Édes lesz ott megpihenni Ide lenn már nem fáj semmi Oda lenn már nem fáj semmi, Nem fáj semmi . . . .« Nemes Antal.