ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-01-05 / 1. szám

dünk a mindent romboló álszabadelvüség áramlata ellen, mely szeretett hazánkat, vallásunkat a megsemmisítéssel fenyegeti. Nem fogjuk összetett kézzel nézni, hogy a köz- és magánügy terén, a nyilvános és magán társaságban, miként győzi le a tolakodás a szerénységet, az élelmesség a jogot, a vakmerő az önérzetest, a henye a munkálkodót, a kérkedő a cselekvőt, az ügyes furfang, az elismert igazságot, a közélet silányságai a valódi jellemeket.... Tettre szólit, versenyre késztet bennünket a már is túlságosan kifejlett modern szabadelvüség, és ha tovább is csak az eddigi mitsem tevésnél maradunk: nem lesz okunk panaszra, ha jogaink megvédésének elhanyagolása után, önmagunk mulasztásai folytán, mindenütt és mindenben, csak veszteségünket, vereségünket fogjuk tapasztalni. Fájdalommal, sírva születik a gyermek e világra, de bölcsőjénél uj, szép remények hevítik a szerető sziveket. Midőn Melanchton egy apró pólyás gyermek atyjának azt mondotta nagy prófétai ihlettel: »Meglasd, ebből a gyermekből egykor hires tudós férfiú lészen«, az apa csak azt válaszolta : »Domine Fülöp! hiszen csak leány ne volna.' Ne ilyen reményű, hanem igaz örömünk, jogos vágyaink megvalósulása legyen az uj év. Az a mindenható Gondviselés, amely nemzetünket, népünket, fajunkat, vallásunkat, soha el nem hagyta; s megengedte, hogy a nemzetek életében oly ritka honalapitásának ezredéves évfordulóját megünnepelhessük, mely a nagy megpróbáltatások között is mindig megmutatta, hogy velünk van ; hogy a benne bizókat megvédi, oltalmába fogadja : hogy a mikor legnagyobb szorongattatások között vagyunk, akkor van hozzánk legközelebb, az az imádandó áldott Gondviselés, a mindenható Isten, hozzánk való végtelen szeretete, irgalma: országunk, nemzetünk védő aszszonya, a boldogságos Szűz, érettünk soha meg nem szűnő könyörgésére, fel fogja deríteni a mi szegény hazánk, megbomlott társadalmunk, megtámadott családi életünk, szebb, jobb, vidámabb napját: el fogja hozni nekünk, igazunk győzedelmet, a szent Kereszt felmagasztaltatását; amely alatt küzdöttek és győztek őseink, és teljes reménynyel küzdünk mi, mert bizonyos, hogy csak is igy várhatjuk vágyaink teljesülését. Megvallom mélyen tisztelt Uraim! hogy nekem ezen alkalommal, midőn először van szerencsém ily módon szives béketürésüket fárasztani, az volt szándékom, hogy valamelyes mulattató dolgot adjak elő, hanem a kivitel nagyon messze esett a szándéktól, mert: van ugyan nevetni jogunk ; de sirni, annál több az okunk. Azért most, midőn unalmas előadásom végig hallgatásáért köszönetet mondok, és merészségemért ujolag bocsánatért esedezek: még szivemnek mélyében fakadó két nagy kérésem van: a Mindenhatóhoz, hogy adja meg önöknek, mélyen tisztelt Uraim, a jövő évben minden lelki üdvük, és testi jólétükre irányuló kívánságuk teljesülését ; és Önökhöz! hogy tartsanak meg engem — habár méltatlant — szives jóindulatukban, szeretetükben, barátságukban. -— Boldog uj évet kívánok! Fővárosi levél. Budapest, 18%. január 2. Egyetlen Szilveszter-este sem volt annyira alkalmas a reflexiókra, mint ez az utolsó, melyet alig egy-két napja, hogy megültünk. Minden igazán buzgólelkü, az egyház és haza javát egyaránt szivén viselő keresztény szomorú pillantást vethetett a lefolyt esztendőre, mely komor, sötét felhőként vonult el a kereszténység fölött. De Isten utjai kifürkészhetetlenek, s ha meggondoljuk, mily közel volt már a magyar katholicizmus a tespedéshez, nem csodálkozhatunk a Gondviselésnek e ránk mért megpróbáltatásain, sőt nagyon is átérezzük, megértjük, hogy szükség volt viharra, mely meg tisztítsa a fülledt, romlott levegőt. Az egyházpolitika — el lehet mondani — bevált a kereszténység viharának, s ha nem fejezte is még be felfrissitő, tisztító hatását a kereszténység szellemében, már megkezdte és csupán a kezdet nehéz, mely ha megvan, fölér fél cselekvéssel. A ki figyelemmel kisérte a karácsonyi szent ünnepekben székesfővárosunk lakosságát, örömmel tapasztalhatta, mily nagy számmal, látogatták tem! plomainkat, s mikor azt a nagy, nyüzgő, imádsá! gos ajkú tömeget néztük, eszünkbe jutottak a föntebb mondottak és eszünkbe jutott az is, hogy ez uj esztendő a millenáris év, mely a kereszténység szellemének is milléniuma, sokkal boldogabb leend majd lefolyásában a tavalyinál, ha az a tömeg nem vészit nagyságában, de gyarapszik ; nem lankad tevékenységében, hanem szivveí-lélekkel munkálkodik és nem szűnik meg imádkozni: ellenkezőleg imádság lesz minden szava, gondolata, cselekedete. Igen a kereszténység szellemét kellene bele vinni mindenbe, akkor nem állna annyi ember hadi lábon a társadalommal és nem fordulna elő oly sok szenzációt keltő gyilkosság, öngyilkosság, sikkasztás s más egyéb, melyek mind megannyi fekélyek a társadalom beteg testén. íme, a kettős karácsonyi ünnepeken semmiféle bűnesetet sem jelentettek be a rendőrségnek, mintha e magasztos ünnep szelleme visszatartotta volna a tolvajt a lopástól, a gyilkost gonosz tervétől, s a rendőrség már-már komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy kitüzeti a fehér zászlót a főkapitányság épületének homlokzatára: mert mindössze a szocialisták gyűlése okozott egy kis gondot, de itt is csak a felügyeletet illetőleg, mert a gyülésezők nem zavarták meg a rendet. S ami két napon át visszatartotta a társadalommal hadilábon állókat a bűnténytől, ugyanaz: a kereszténység szelleme az év többi napjaiban is vissza tudna tartani —ha nem is valamennyit — sokakat, s ez is javára volna az emberiségnek. Nem frázisokat akarunk e sorainkban kifejezésre juttatni; létező reményeket, vágyakat, melyeknek megvalósítására az egész magyar kafholicismusnak egy szívvel, egy lélekkel kellene törekednie, s melyek nagyon is érthetően fogják el az \ amúgy is vágyódó, reménykedő sziveinket épen most, a millenáris esztendő kezdetén. Ilyen milléniumi hangulattól indíttatva forI dult gróf Apponyi Albert, a nemzeti párt vezére is hatalmas szózatával az ellenzékhez és kormánypárthoz egyaránt és szózatában megrezdülnek a hazafias érzelmek, melyeket a magyarban a millénium közeledése kelt, csakúgy, mint bennünk j katholikusokban azonkivül a vallásos érzelmek. Apponyi gróf formális béke-ajánlatot tett a nemzetnek karácsonyi cikkében s a többi között ezeket irja : Nem látja-e mindenki mennyire enyhülne a pártviszály, mennyire kibékülnének a kedélyek, ha a köztudatba átmenne minden politikai tényező, akaratnyilvánításában és intézményeinkben is kifejezést nyerne az a gondolat: »ezentúl csak lojális fegyverekkel fogunk küzdeni.* Nem érzi-e mindenki, mennyivel őszintébb, áldásosabb jelleget nyerne ezzel a nagy nemzeti ünnep? Szép cikkét igy fejezi be: Ez tehát az én karácsonyi béke-ajánlatom, nemzeti létünk ezredik évének küszöbén. Mit kivánok ? A törvény és jog, az emberi és polgári szabadság tiszteletét; egyebet semmit. Lehet-e ezt visszautasítani? És ez a békéltető szózat, mely valóban a nemzet szivében fakad, a kormánypárti sajtó részéről rideg elutasításra talál, mely nem alkuszik, nem egyezkedik és nem békül, hanem ellenkezőleg a nemzet békéjének megrontásán dolgozik. Nem tudjuk, vájjon a kormánypárti lapok a szabadelvű párt igazi hangulatát fejezik-e ki, s épen azért nem is szándékunk e parton nyargalni, j mert ez már jóformán'sablonossá kezd lenni; de azt konstatálnunk kell, hogy mindenfelé erősen tartja magát a hir a képviselőház feloszlatását illetőleg, mely tény — ha bekövetkeznék, — furcsa válasz volna Apponyi gróf béke-ajánlataira, s azonfelül Ránffy személyében összeütközésbe hozná a ! miniszterelnököt a gentlemannal, ki ugyanis az indemnitás tárgyalása alkalmávai a pénzügyi bizottságban oda nyilatkozott, hogy a kormány az országgyűlést idő előtt, különösen pedig a millenáris i évben feloszlatni nem fogja. Ez a nyilatkozat és e nyilatkozatnak különI böző lapokban történő birálása volt a lefolyt esztendő utolsó, nyilvános politikai ténye, mely után legördült a függöny és uj szin tárult fel szemeink előtt, elrejtve egyelőre a folytatások különböző alakulásait. És hogy szerencsés kimenetelűek legyenek i az alakulások egyház és hazára egyaránt, máris fohászkodtunk érte, s e hő* fohászunknak voltak előhírnökei a harangok, melyek ez uj év első reggelén öt órától fél hatig az összes fővárosi templomokban zúgtak, fönnen hirdetvén a millenáris év hajnalát. Vajha meghallgatásra találna a magyarok Istenéhez intézett buzgó imánk, könyörgésünk, és vajha mély gyökeret verne sziveinkben a hit, melyet ez év első napján a nagymise alatt közösen megvallottunk Szentpéljery. Népoktatás. A gondolatok labyrintjában odavetőleg tán semmi sem látszik oly könnyűnek, mint a népoktatásról, de különösen annak bázisáról, a népnevelésről irni. Pedig hát ha jól megfontoljuk a dolgot be kell ismernünk, ha minden téren az úgy nevezett stréber szellem mint élősködő táplálkozhatik s fentarthatja magát, a népoktatásnak tere az egyedüli, mely nem soká tűri a felületességgel telitett agyat s hamar kiábrándítja a tolakodót, kinek a tér egyébként sem más mint lépcső, hogy gravitálhasson oly pontra, hova különben sohasem ért volna el. Ebből magyarázhatjuk azt a feltűnő szelemeskedést, hogy újdonsült képviselőink szüzbeszédjeiket többnyire a népoktatásügy köréből, vagy az ezzel sok tekintetben rokonságban levő s különösen az agrár politikával összefüggő ügyekből merítik, — máglyaként összehordva a rengeteg eszmét, persze szalma eszmét, melyet egy kis szikrával lángra lehet lobbantani, hogy pillanatnyilag lángjával villágosságot, no meg egy kis füstöt is terjesszen. Ha kérdenők mi az eredmény? biz az csak értéktelen hamu, intő például, hogy miből és mivé lettél! A népoktatás, a népnevelésügy kipróbált s minden izében megedzett, a tapasztalatokból dúsan felruházott, az éles megfigyelés által szerzett s a logikai gondolkodásban ingathatlan következeteségü mestereket kér magának. Már pedig tagadom én azt, hogy e mesteri czimet bárki s bármi polezon magának vindikálhassa mindaddig, mig a népoktatás, a népnevelésügy életiskoláján át nem ment. Korunk az eszmék kora. Ha kissé körültekintőbbek vagyunk azt találjuk, hogy az eszmék felvetői, ha a rideg bölcseletből levont consequential! termő talajt keresnek, akkor azt már 8

/

8 részben mindenkor a népoktatás, a népnevelésügy akár ugarolt, akár ugarolatlan terén találják meg. Ma majdnem minden eszmének kiviteli produktumot nyújtó talaja a népoktatás, a népnevelés, természetesen a nélkül, hogy valamint magába a társadalomba, ugy abban is behoznák a válaszfonalat. Pedig ha valaha, ugy napjainkban, midőn az eszmék kivitelére annyi tér kinálkozik, kellene válaszfal arra, hogy az egyes eszméket ok szerint termékenyítsük. Mi a népoktatás, mi a népnevelés? Szerintem a nemzetet alkotó elemek oktatásának öszszesége. Igen is az, de nem ám az, mit számosan hisznek, hogy a nemzet, vagy mondjuk állam társadalmának legalsóbb rétegének oktatása, nevelése, melyet boldog és boldogtalan, hivatott (?) és hívatlan corifeus akar nevelni, nem látván be, hogy ép az a nép az, mely legkevésbé sem szorul olyan oktatásra, olyan nevelésre, minőt a sovinizmussal telitett honboldogitó akar. Az a nép, az az istenadta nép a maga természetes eszével is honboldogitóbb, mint a bölcselettel csiszolt kísérletező. Mert mi is lehetne egyéb a korunkban minduntalan fel-feltünő »népoktatásügynek előkelő, vagy magasan kiváló harezosa«, mint kisérletező. Biz az ám s innen van, hogy a pusztán kísérletezés öli meg az igazi népoktatásügyet, a .népnevelést, melyet kísérletezés alá venni a bonárulásnál is nagyobb bűn. Az igazi népnevelőnek, a népnevelés-ügy igazi bajnokának, nem lehet a kísérletezés czélja s nem is szabad, hogy az legyen, hanem mint a mesterére valló pomologusnak, a törzsnek nemes galylyal való ojtása, a fiatal csemetének folytonos ápolgatása, hogy minél szebb s minél jobb gyümölcsöt termeljen. Ennek a népoktatásnak, ennek a népnevelésnek legnagyobb mestere Jézus, kit ha megkiséri tettek is, de Ő soha senkit. S kit ha kísérletezés