ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-03-22 / 12. szám

alakjai! az előkelő világ hangadói! Magyarország sorsának intézői! Hol van az az érdes parasztkéz, melyet melegen meg ne szorítanék s meg ne csókolnék ugyanakkor, mikor e fertőzött, piszkos, bár parfümös és keztyűs kezeket ellökném ? ! Mondják, hogy a botrányoknak ezzel koránt sincs vége! Jön még több. Úgy látszik, mintha kisöpörnék most a millenáris évben egy évezred szemétjét; pedig dehogy, potom néhány évtizednek a szennyese. Mióta a liberalizmus fertőzi be »morál«-jával a nemzetet: azóta teremnek*e szerencsétlen, romlott existenciák. S ez mind becsületes, tisztességes, nagy úr ! S ha mégis az ő laksz morálisuk szerint is kifogás alá esik viselkedésük, azonnal kéznél van egy remedium s ha a verekedés nem használ, ott terem a búsuló Dániel ur háta mögött Papp (iézácska a hatodik parancs s a köztisztesség védője, a coelibátus kárhoztatója s megmenti a becsületet s a felsőbb közéleti morált mondván : lődd főbe magadat. S ily gyászmagyarkák ki nem pusztulnak a föld szinéről; nem semmisiti meg őket a közmegvetés, nem eszi meg őket a szégyen! Hát bizony ezek a szomorú tények mély bepillantást engednek a magyar közéletbe. Bepillantást engednek a kormányzó, intéző közegek kulisszái mögé. Pongyolában, a bűn pongyolájában láthatjuk hires embereinket s a közmegvetésnek, a megérdemelt közmegvetésnek engedik át ez elzüllött, jellemtelen karikatúrákat. Itt látni azt is, hogy miféle emberek mozgatják Magyarországot s hogy azután tovább menve, mi mozgatja őket'? Ez iránt tisztában lehet mindenki ez országban. Annál elementárisabb erővel fog kitörni a nemzet mélyen megszomorított szivéből a harag, mely elsöpri ezeket a velőkig romlott, hitetlen s erkölcstelen embereket; ki fog törni a meggyőződés, hogy ez a rendszer, a bitközönyös liberalizmus rendszere Magyarországra csak gyászt és szégyent hozott. A millenium hozza meg a kijózanodást. A szabadság.*) iVége.) Egy ifjúval találkoztam egykor, ki a maga sorsával, helyzetével megvolt elégedve, csupán az bántotta, hogy nem elég szabad. Rövid idő múlva helyzete változott, önállóvá lett személyes cselekedeteire nézve, emberi befolyástól teljesen függetlenné. Ez arany szabadságot alig birta néhány hónapig, már is mindenfelé kellemetlenségei támadtak, egyik bajból a másikba keveredett; majd itt, majd. amott sebezte meg magát ballépéseivel, megfontolatlan tetteivel s ő, ki hasonlóvá remélt lehetni a szabadszárnyú sashoz, mely a magasban röpköd, olyanná lett, mint az éji bogár, mely nyári estén, alant röpködve, neki-neki megy a falnak. Kit korlátok között dereknek, jelesnek Ítéltünk, önmagára hagyva gyengének, hitványnak találtuk. A gyenge akaratnak támasza a törvény. Ki magát az igazság, jog és erény szolgálatában kellemesen erezi, az a szabad ember. A törvény védi, oltalmazza; a szenvedély rabbá teszi az embert. Boros pincéjének rendezését két munkásra bizta egy gazda. Az egyik mértéket szab magának az ivásban, hűen végzi a reá bizott munkát; a másik szenvedélyes borivó, a ki nem tud magának határt szabni, rövid idő alatt úgy elázik, hogy teljesen tehetetlenné lesz, bilincsbe veri őt a szenvedély ereje. Az előbbi tisztelvén a mértékletesség törvényét, megmaradt cselekvési szabadságában, emez rabbá lett, mert a szabadsággal visszaélt. Mint leláncolt eb, úgy van lekötve a fukar pénzes ládájához. Kincsei mellett attól fél, hogy nem lesz miből élni, s egész életét elfogyasztja, annak megszerzésére, a mivel élni nem tud Hol kell ennél nagyobb rabság ? Nincs ma oly ke*) Felolvasta a kath. legényegyletben Perger Lajos 1896. március 8-án. gyetlen zsarnok, ki úgy bánnék alattvalóival, mint bánik egy bűnös szenvedély avval, kit hatalmába ejtett Vonszolja, ragadj embert s ő vakon kénytelen követni zsarnokát, bárhová viszi is őt. Ki vonhatná kétségbe azon állítást, hogy annál szabadabbak vagyunk, minél erősebb beni nünk az erkölcsi érzet. Egy nemzet szabadságának első föltétele, hogy meglegyen adva a jog önmagának törvényeket hozni, kijelölni velők haladásának, fejlődéséí nek irányát. Hol a hatalom kezelői tisztelik a törvényt, ott a kormányzás igazságos ; s hol az alattvalók engedelmeskednek a törvényes intézkedésnek, ott rend, béke és szabadság uralkodik. Az ilyen népet, szabadság-szerető, derék nemzetnek nevezzük. Ha a fensőbbség szem elől téveszti a törvényt, ott önkénynyé, zsarnoksággá fajul a kormányzás, s ennek következménye a nép engedetlensége, lázadása, ebből támad a forradalom, melyben az emberi erők s a rossz akarat, mint gátját áttört folyam rombolnak, pusztítanak, megsemmisítik a béke számos alkotásait. Mint az I egyéni, mint a közszabadság csak az igaz műveltség talaján fejlődhetik. Minden népnek olyan törvényei vannak, olyan szabadságot élvez, a milyen annak műveltségi állapota. Hol az igaz felvilágosodás fénye tündöklik, s hol nem külső simaság és udvarias szavakban, hanem a szivek megnemesedett érzéseiben rejlő műveltség virul, a népszabadság ott tenyészt legszebb virágokat. Azon műveltséget, a melynek ma örvend a világ, a kereszténység tanai hozták létre. Krisztus ama parancsában: »Szeresd felebarátodat, mint tennmagadat,« itt van letéve az emberi jogok tiszteletének s ezzel a szabadságnak alapköve. A kereszténység terjedő hatalma nemcsak a pogányság bálvány oltárait rontá le, hanem széttörte a rabszolgák bilincseit is. Minél inkább áthatoltak a keresztény eszmék az emberiségbe, annál inkább belátta, hogy mindenki tisztelni tartozik embertársa jogait. Embertársaink jogainak tisztelete azt kívánja, hogy a magunk kívánságát korlátozzuk, vagy arról gyakran le is mondjunk. Keresztény szeretetről csak másokért hozott áldozatokkal tehetünk tanúságot. Nagy és igen érzékeny áldozatot hozunk gyakran, midőn kívánságainkról lemondunk másokért. Kívánságainkról lemondani, önmagunkat korlátozni nehéz dolog, de a legnehezebbb munkának is élét veszi a gyakori as, a megszokás Akit saját emberi méltóságának tudata és élénk érzete a szenvedély hatalmától megóv; felebaráti szeretete másokért áldozatokat hoz, mi képesít, az amint önmaga szabad, úgy támasza, oszlopa a közjólétnek, a közszabadságnak. A kereszt egyik karjáról szeretet, a másikról áldozat ragyog le reánk, tövétől a szabadság éltető ereje fakadt. Azóta a kereszt, mely gyalázat fája volt, királyi koronák disze, érdemek kitüntető jele lett ; nekünk üdv jele, mely mindnyájunkat ékesit, mert keresztények vagyunk. Viszhang a szabóiparosok felszólalására. Az iparos önérzet megmozdult néhány köztiszteletben álló iparosunkban s a város elsőrendű szabói lapunk mult számában fölszólaltak egy, szabó mesterséget »visszaélés« gyanánt üző cég ellen. Ez öntudatos fölszólalás a közönségben is viszhangot kelt s ennek a viszhangnak akarok én most viszont kifejezője lenni. Az aláirt szabók az mondják, hogy a kötelességérzet hajtja őket a nyilatkozattételre. Igazuk van, még pedig dupla kötelesség szólal meg bennük. Kötelességük van önmagukkal, kötelességük van a közönséggel szemben. Az előbbi kötelesség arra hajtja őket, hogy ne vigyék vásárra a bőrüket, sem »műtermekben« ne engedjék elszabdalni iparos reputációjukat. De a másik kötelesség is fontos s még tiszteletreméltóbb, mert önzetlenebb; és a másik kötelességük abban áll, hogy óvják a közönséget. Az iparszabadság ugyanis agyonboldogit iparost és közönséget, — munkást és munkaadót. De hála Istennek, ma már az iparszabadság iránt, mely egy megbódult szabadság-láznak,az agyficamata, tisztában van mindenki, a ki látni akar. Ez a haramia-rendszer, melyet az iparszabadság inaugurált, s mely a liberalizmus dicsőségére annyi év óta agyonnyomoritja az ipart, csak úgy árt a közönségnek, mind a szolid munkásnak. Az iparszabadság olyan, mint egy megvadult, duhaj-részeg akrobata, ki agyba-fejbe veri s gázolja az utcán járó közönséget. Csalja, prédálja, kurtítja a népet. Kontárokat nevel. Hozzáértő iparosok helyett svindlereket léptet föl, kik »szakemberekének mondódnak. Polgárok helyett házalóknakjuttatja a munkát. Tű, olló helyett falragaszokkal dolgozik. Becsületes műhelyek helyett műtermeket nyit. Diszkreditálja a munkát, s jó öltések helyett reklámokkal boldogít. De mindenekfölött végleg megvesz, mikor az ipart nem a képesítéstől, hanem az engedélytől teszi függővé. Hát hallottak már ily bolondot? Én, kinek dunsztja sincs, hogy hogyan kell szabni s csak bámulni tudom ezt az ügyességet, holnapután szabóműhelyt nyithatok, ha fogok egy baleket, ki üzletvezetőmül szegődik. Ezt szabadságnak mondják s vívmányul oda tűzik a liberalizmus kalapkája mögé. Hisz ez hóbort, ez nem törvény! s ha liberálisnak kell mondani, hát mondják, de tegyék hozzá, hogy nemcsak liberális, de kriminális. Ily anarchia ellen, — értjük, — fülébred derék, művelt iparosainkban a kötelességérzet s azt mondják: Abzug iparszabadság! Abzug svindlerei ! . De uraim ! ne maradjunk a félúton ! Ne legyünk sátoros cigányok, sem ablakfélfák, hogy azt mondják rólunk, hogy »se ki se be;« hanem lépjünk csak egészen ki! Hát hogy értem én azt ? Az ipar abban a mai szervezetében ütet taplót sem ér. Az ipartestület intézménye is egy semmi. Hatalma az, ami egy mandariné kék sipkában, angol hadihajókkal szemben. Ülései, bizottságai, választmányai, minden cók-mókja a tehetetlenség pelenkái: avval a nagy semmivel szemben én azt mondom: alakítsanak mesterszövetkezeteket. Igaz, hogy mostanság csak társadalmi téren emelkedhetnek ezek föl : de felölelnek mégis sok érdeket, melyek közérdekek. Ezekbe a mesterszövetkezetekbe csak képesítő mestereket vegyenek föl ; ők tudják, hogy ki a képesített, ki nem; ők tudják, hogy ki a kalóz az iparszabadság lápos vizén, ki a becsületes matróz ; ők tudják, hogy ki a mester, ki a házaló. Tegyék közzé a mesterszövetkezetek lisztáit; a közönségnek az világos újjmutatás. Ezek a szövetkezetek a kontáriparszabadságnak társadalmi superreviziója volnának és semmit sem szólva, tudná mindenki, hogy ki micsodás! Azután meg ily szövetkezés hozná élénkebb agitáciőba az iparosok veszett ügyét Igazán az ember bámulja, hogy az iparosok oly birkatürelemmel állnak a liberális gyapjúnyirás ollói alá s még csak nem is bégetnek a jó lelkek. Ajánlom e reflekxiókat Esztergom kiváló iparosainak figyelmébe. Az ily mesterszövetkezetek szabadabb s sokszor hivatottabb szószólói az iparnak, mint az iparhatóságok, vagy plane a merkantil maszlagon nagyranevelt kereskedelmi kamarák. Uj „spanyol inkvizició". Ha a spanyol inkvizició rémmeséi nemcsak kivétve, hanem egészben is igazak volnának, még akkor is elszégyenelhetnék magokat, le vannak főzve. Lefőzte őket a XIX-dik századnak verőfényében nem valami fanatikus Maimonidesz, vagy őrjöngő bakonyi zsivány, hanem a humanizmus álarca és cégére alatt vitézkedő klakkos és frakos világvárosi társaság. Vaughau kisasszony, a megtért szabadkőműves nő-pápa a következő rémes történetet beszélte el életéből. »A párizsi kommün egyik tagja szerencsésen megszökött s Londonba ért. Itt húzta meg magát s szorult helyzetében egyik leányát nevelőnővé képeztette ki. A tehetséges nevelőnő, talán mert pártolást remélt vagy ki tudja mi okból, elég az hozzá, hogy belépett a szabadkőművesek közé s annyira vitte, hogy nemcsak a londoni Triangulum lovagnőjévé avatták, hanem 1891, — tehát öt év előtt, a »templom mesternői« magas fokra is emelték. Ez a nevelőnő Miss Vaughauhoz hasonlított, jellemes hölgy volt, de nagyon szerencsétlen lett, mint azt mindjárt látni fogjuk. Mikor ugyanis a templom mesternöi fokára emelték, azt követelték tőle, hogy szúrja át a szentelt ostyát, az Úr Jézus sz. testét, melyet ily alkalmakra hallatlan szentségtörések árán is megI szereznek maguknak a szahadkőmüvesek; de a