ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-12-25 / 52. szám

Az „ESZTERGOM" karácsonyi melléklete. Az én estém. — Levél. — Kedves Hugóm! Azt kérdezte tőlem mult levélben, hogy milyen is a mi karácsony esténk, hogy mulatunk, mint töltjük el a legszebb estét? A jelent csak a jó Isten tudja még, de a mult éviről ime beszámolok. A szent estét egyik jó ismerősöm családja körében akartam tölteni és előre élvezvén az est szép, nemes örömeit, midőn hivatalos kötelességem minden késedelem nélkül útra szőlitott, a várostól mintegy három óra járásnyira fekvő erdőségben egy szegény beteget kellett meglátogatni — Nagyon beteg szegény. En is idegen vagyok, felelt a kocsis, tíyermekeim nélkülem töltik el ezt az éjjelt. Ma reggel fát vittem az erdőből, bementem hozzá, és lánya kért. Nem sok ideje van már hátra, csak életben találjuk. Gyorsan tova röpülő szánunk egy kis falun vitt keresztül, egy szegény felvidéki magyar falucskán, mely nyáron vigasz nélkül való képet tár maga elé, és most a fehér takaró alatt e kis házak szépek voltak, e kunyhók barátságosak. A kivilágított szobában együtt volt a kis család apraja-nagyja, boldog egyetértésben, édes szeretetben töltve a béke szent estéjét. Egyikmásik kis lakásban kivilágított, gyertyával megrakott, aranyos gyümö'cscsel földíszített fenyő ág volt a megterített asztalon, körötte térdelő gyermekek és boldog szülök, a másikból énekszó hallatszott : »Pásztorok . . . örvendezve . . . « Oh mint szerettem volna otthon lenni! Az egész falu azonban minden édes jelenetével, ami csak a jégvirágos ablakon elmosódott alakjaival szemembe ötlött, hirtelen futott el előttem, mint egy édes álomkép, melyre oly szivesen emlékszik vissza az ember. Sokszor néztem vissza a csöndes kis helységbe, hol az emberek feledve a nélkülözést, a küzdelmet, mindannyian boldogok, mig az egyr forma fehérség magába nem ölte a füstölgő kéményű házakat. Egy pár órai út után hirtelen fordulattal a hegyek közé értünk. Hóval borított bükkös és tölgyes között haladtunk tova. Hideg, metsző szél csapott meg azután egyszerre, a teljes fényességében pompázó téli égboltot vastag felleg-rongyok kezdték betakarni. Az erdő fái recsegve, nyikorogva rázták fehér lombú koronájukat, téli díszüket pedig szemünk közé vágta észak hatalmas szele. A hold remegve burkolta be sápadt fejét, csak olykor-olykor vetett ránk egy-egy pillantást hideg szemével, mig végre eltűnt teljesen, és a csillagos ég helyett egy sötét-szürke égbolt került fölénk, mely valóságos förgeteget zúdított reánk. Magam csöndesen tűrtem az idő változását, de kocsisom folyton jobban és jobban nógatni kezdte az anélkül is elég jól haladó lovakat, egy pár perc múlva pedig hátra fordul, és — Tisztelendő uram ! — igy szól — imádkozzék, mert ha igy tart, én nem tudom, mi lesz velünk ebben a szűk útban ? — Megsegít az Isten, — válaszol ám —• messze vagyunk-e még ? — Egy rövid fél óra alatt ott kellene lenni, de ilyen időben ... no de jó az Isten, megsegít, hisz' őt viszünk! A hó folyton sűrűbben esett, a szél pedig valóságos lavinákat öntött a hegyoldalról utunk elé. Már csak csöndesen haladbattunk, aztán lépésben, öt-hat perc múlva a két ló megállott, a meredek úton szánunk megfeneklett, se jobbra se balra nem mozdulhattunk. A folyton ömlő hóban a lovak már majdnem szügyökig állottak, mozogni se tudtak. — Mit csináljunk — kérdi a szegény ember fejét vakarva — csak legalább a másik oldalon volnánk, a lejtőn csak tudnánk haladni, de igazán azt se tudom, hol vagyunk. — Talán ki kellene fogni a lovakat, felülünk és ugy próbálunk szerencsét. Hiszen itt egy negyed óra alatt eltemet a hó. E percben a hóförgetegen át a hegyoldalról többszörös hosszú vonítás ütötte meg fülem. Megborzadtam, eszembe jutott, hogy épen aznap hallottam beszélni a leendő hajtóvadászatról, melyet a gyorsan beállott tél miatt nagyon is veszedelmessé vált farkasokra akart tartani a társaság. A lovak toporzékolni kezdtek, egész testüket reszketés fogta el, kitágult remegő orcimpáikból, mint a sűrű pára ömlik a lehelet, fejüket izgatottan rázzák és minden erejüket megfeszítve előre törnek. A nagy rázkódásra hanyatt estünk mind a ketten, a kocsis kiejté kezéből a gyeplöszárat és egy pár pillanat múlva őrült sebességgel haladunk le a hegy lejtőjén. Keblemhez szorítom az erszényt, melyben a legszentebb volt. Lelkem segítségért kiáltott, ajkaimat a rémület zárta be. A fák óriási árnyakként röpültek el mellettünk a hóval telt légben. A szán eresztékei recsegve szétválással fenyegettek, mig végre egy hatalmas ütés a hóba dobott mindkettőnket. A lovak horkolva állottak meg és mi fölszedve magunkat, az ijedtségtől dermedten szótlanul állottunk. Végre is kocsisom jött magához. A kárt okozó szikladarab megismerteté vele a helyet és a lovakat vezetve, a szétesett szán darabjait vontatva egy pár percnyi hútaposás után szemünkbe ötlött a kerülői lak világos ablaka. Megérkeztünk a beteg lakására. A kocsis lovait vezette az istálóba, elcsititva a két hatalmas házőrző ebet, én pedig egy sötét pitvaron keresztül betapogatóztam az egyetlen szobába, melyet egy halvány, alig pislogó mécsen kivül a szabad tűzhelyen égő fahasábok világítottak meg. Alacsony kis lakás volt a hegyi lakók egyszerű bútorzatával. Durva ácsolt ágy, piros csiku vászonteritővel bevont festett puhafa-asztal, egy pár vessző-szék és egy hosszú tulipánosládából állott az egész bútorozás azon a régi divatú magas pohár-széken kivül, mely biztosan az evő-eszközöket és a tányérokat rejtette kétfelé nyiló szárnyas ajtaja mögött. A falakon egy pár régi füstös szentkép, egy kétcsövű ócska fegyver és vadászkés függött egy használt vadásztarisznyával és a lőpor szaruval, aztán egy fogas, melyen a betegnek és lányának ruhái csüggtek. Különben tisztaság és rend lelt otthont e kis erdei lakásban, hová a betegség is beköltözött rosz lakótársul, megtámadva életerejét az atyának, ki lázas szemét felváltva forditá rám és mellette térdelő zokogó lányára. Köszöntem őket és ledobva felső ruhám, az asztalra helyezem el a legszentebbet, azután az ágyhoz léptem és a fájdalmában egészen elmerült lányt felemelve, kérdezősKÖdém a betegség okáról, kezdetéről, majd látva a szenvedő kinos vergődését, a lányt kiküldtem, hogy legyen a kocsissal a •pitvarban mig a sz. ténykedést végzem. Hivatásom igen sok beteg ágya mellé hivott már, többször láttam a kegyelem megnyugtató hatását, de ily példás türelmet, ily megadást eddig nem tapasztaltam sehol. Mintha betegsége is szűnt volna, mintha egy pár percre alább hagyott volna a gyilkos láz is, úgy hogy azt hittem a sz. kenet feladása után, hogy a szegény kerülő jobban lesz. Azonban ő érezte utolsó óráját közeledni, az időközben behívott lányt maga elé állíttatta és csöndes, szakadozott hangon adá utolsó tanácsait. Ez csak térdre esett és zokogás közt csókolá atyjának folyton hülő kezét, csak olykor-olykor szakadt ki ajkán egy pár kétségbeesett szó. — Ne hagyjon itt, édes atyám, lelkem! . . . vigyen magával engem is! ... Mi lesz velem? Vigasztaló szavaim nem használtak semmit, csak uj anyagot adtak fájdalmának. Félre húzódtam hát és a haldoklót nézve, először elfogta lelkem ez a szomorú kép, aztán, minden átmenet nélkül eszembe jutott az otthon, az édes szerető család, hol most egybegyűlve mindannyian a soha el nem maradó karácsonyfa körül, eddigi szeretetüket, ha lehet, megkettőzve, megsokszorozva öntik a társalgásba. Édes anyám a bőrdivánon ül, jó anyám mellette és nézik az én édes húgomat és testvéreimet. Aztán beszélnek a távollevőkről, igy rólam is. Köny gyűl a kedves öregek szemébe és kitalálva egymás gondolatát, szinte egyszerre mondják: --ha ő is itt volna.« Hatalmas szélroham rázott fel édes álmaimból. A vihar uj erővel tört ki, megingatva a kis házat alapjaiban. Mintha a pokol minden erejét elküldte volna, hogy etrontsa e szent éj békés csöndjét. A beteg folyton szakadozottabban beszélt, már nem ismerte fel lányát. Egy alakhoz intézte szavait, kit »édes«-ének nevezett. Azután suttogásba ment át hangja, majd teljesen elhallgatott, csak nyögései árulták el életét. Uj szélroham tört a házra, a kéményen egy halom havat verve le a szabad tűzre. Nyirkos gőz terjedt el a kis lakásban sűrű füsttel vegyesen, fojtóvá, nehézzé téve az anélkül sem tiszta levegőt. A haldokló melle görcsösen kezdett hullámzani, homlokát elboritá a verejték, szemei megüvegesedve meredtek a tető egyetlen pontjára, mig kezei erősen szoriták lányának kezét. Letérdeltem és amennyire a mécs pislogó világa engedte, olvasni kezdem a haldoklók imáját. A kocsis a tüzet igyekezett újra lángra éleszteni. Iszonyú éj. A viharnak egy pillanatnyi pihenése sincs. A szél hatalmas nyomására az ablak hirtelen fölpattan, kivágódik és üvegei darabokban esnek csörömpölve a földre. A besüvöltő szél fölkapta az asztal teritőjét, feldönti a mécsest és mi a sötétben remegve ugrunk talpra. A kocsis ott hagyja a tüzet és gubájával igyekszik pótolni az ablak üvegeinek hiányát. A lány a mécset szedi rendbe, mig én a kínosan hörgő beteget takargatom és nézem tehetetlenül óriási küzdelmét a testnek, amint nem engedi az útra kész lelket elszállani. Szegénynek arcán iszonyú kinok képe tükröződik vissza. Folyton gyöngülő hörgés rázza meg az egész testét és vonásai elsimulnak, keze tehetetlenül csüngenek le, szemei nyitva maradtak, ajka leesett és beállott a halál nyugalma. Meghalt. Mikor a leány megértette a csapást, mely érte, az ágy lábához jött és nyugodtan, fásultan nézte, mint zárom le a halott szemeit, mint törölöm le homlokáról a verítéket, és hogy kötöm fel állát egy kéznél levő fehér babos kék kendővel. Nem szólott egy szót se. Ajkai csak néha mozdultak meg, érthetetlen szavakat ejtve ki. Vigasztaló szavaimra közönyösen tekintett rám. Ugy állott az ágy magas szélére támaszkodva, mint egy szobor. Pihenni küldtem, nem akart menni. Kértem, feküdjék le, majd virasztok én, fejét tagadólag rázta. Mikor azután láttam, hogy minden kérésem hasztalan, és a kocsis szavaiból megértve, hogy haza mennem lehetetlen, sőt, hogy ha utánnam nem jönnek, a holnapi napot is itt kell töltenem, belenyugodva a változhatlanba, beburkoltam magam bundámba és lefeküdtem a ládára. Szegény kocsisom is követte példámat, s miután a tűzre tett egy nagy hasáb fát és gubájába burkolózva lefeküdt, sokszor, nagyon sokszor sóhajtott fel. Biztosan eszébe jutott kis családja, a feleség és az apró gyermekek, kik várják őt még most is, hogy együtt énekeljenek a sz. éjen át a leányegyház templomot helyettesítő iskolájában. Béggel fejsze csapások ébresztettek föl. Kocsisom ácsolta a pitvarba a koporsót, kimentem. A nap még a hegyek mögött járt, de világos volt az egész hegyoldal és tiszta, felhőtlen téli ég. Az elmúlt éj rettentő viharát csak a szétdúlt erdő és a hullámos felületű hó mutatta, a természet csöndes volt, pihent. A beregi hegyek egyik fával benőtt hatalmas lejtőjén volt épitve a kerülői lak, közel az úthoz. Sövény kerítése alig látszott ki az összehalmozott hóból. Puszta volt az egész erdő, sehol egyetlen nyom, sehol egyetlen madár. A halál csöndes némasága mindenütt. A meredek hegyoldal úgy emelkedett fel előttem, mintha a föld sirhalmának egyik oldala lett volna, melynek díszéül a lombjaitól megfosztott, tépett koronájú erdő szolgált, mint a teremtés kihalt virágágya. Az egyszerű koporsó hamar elkészült a durván összefaragott fenyődeszkákból. Bevitték a szobába és föltéve az asztalra, a már tiszta ruhába öltöztetett halottat belefektettük, egyszerű vászonlepedővel takarva le a keskeny szalmazsákon nyugvó, sokat szenvedett testet. Beszenteltem, azután elnémultunk, nem jött ajkunkra beszéd, a csöndet olykor-olykor szakitá meg csak a leány kitörő sóhaja. Végre is én kezdtem meg a beszédet, megkérdezve a kocsistól, hogy hová temetik az öreget, mert arra gondolni se lehetett, hogy a faluba vigyük. A kertben csinálunk neki sirt, — feleié kocsisom — ha majd jön valaki tisztelendő úrért, segit kivágni a fagyos földet, be tetszik szentelni, mi lehantoljuk és meglesz. Az idő már délre járt. Nyugtalanul néztem fel a magas útra, vártam az értem jövő alkalmatosságot, mert csak feltűnt otthon, hogy még mindig oda vagyok ? Ugy két óra tájban csakugyan megérkezett főnököm négy lovas szánja. Értem jött. A sirt csakhamar kiásták és én eltemettem, az alig három láb mély, köves sirba a volt erdő-