ESZTERGOM I. évfolyam 1896
1896-12-13 / 50. szám
A Berzsenyi-szobor leleplezésénél a költő emlékezete a közdelem és szenvedések közé ragadja ma is a magyart s egy sebzett szívfájdalmával, egy szemlélődő lélek kételyeivel tölti el. Azon az ünnepélyen szinte játszottak a költő szavaival, szálló igéivel, hogy : »Csak sast nemzenek a sasok", s a magyar „a koporsóból kitör és eget kér, 11 hogy n a derék nem fél az idők mohától u s rforgó viszontagságok járma, alatt nyögünk." Bizony ma is járom alatt nyögünk, a vallás, a jog, az alkotmány mai állapota nem arra mutat, hogy sasok lennénk. Csak vergődünk mint az éji madarak, s még eget se kérünk, hanem az örvény felé lefelé tartunk és ismételhetjük a költővel: »Mi a magyar most? Bút szibarita váz! . . .« — „A szabad eszmék diadala." A katholikus egyház egyik nagynevű jDibornokának, számos képviselőnek és nagyszámú újságírónak jelenlétében mondott felköszöntőt Tisza Kálmán, a vén generális >a szabad eszmék diadalára.« A szabadelvű párt atyjától nem is várhatunk egyebet, mint hogy lépten-nyomon zengjen dalt a szabadságról. Zengi pedig ő, utánozzák epigonjai s nap-nap után dicshymnusokban olvadoznak az összes szabadelvű lapok. Nem is kell őket a »közlegénynek« intenie: > fiaim csak daloljatok !« — dalolnak ők eleget maguktól is. Természetesen mindig csak szabadságról, a szabad eszmék diadaláról. Mi azonban csodálkozunk, hogy Rémi fényes termének menynyezete be nem szakadt a vén generális ajkáról elhangzott szavak ballatára. Ők veszik ajkaikra a szabadság szent igéit, a kiknek egész működésük a szabadságnak elnyomásából, lábbal való tiprásából áll. Mert ugyan kérdjük, micsoda diadal az, a melyet Magyarországon a szabad eszmék s azoknak hivatalos képviselője, a szabadelvű párt aratott? Nem sokban különbözik az a tatárok és a törökök által is képviselt »szabad eszmék« egykori diadalaitól. A tatárok és törökök idejében is volt szabadság Magyarországon, mert a tatárok és törökök mindent tehettek, nekik minden szabad volt. Úgy szabad mindent tenni a szabadelvű pártnak. Nekik a törvény, a mely hivatva volna a polgárok szabadságát biztosítani, csak addig és akkor törvény, midőn azt az ellenzék, különösen a katholikus papok ellen kell alkalmazni, egyebekben pedig túlteszik magukat a törvényen, visszaélnek vele a polgárok szabadságának elnyomására. A tatárok és törökök szabad eszméi is győztek egykor Magyarországon. Győztek tűzzel és vassal. A liberálisok szabad eszméit szintén tüz és vas segítette győzelemre. Az országgyűlési választások valódi hadjáratok voltak ; a liberálisok hadjárata az alkotmány, a nép jogai ellen. A szabadelvű választási elnökök mint a tatár khánok nagyszámú fegyveres erő fölött rendelkeztek, katonák segélyével vivták ki a szabad eszmék diadalát. Igy készült Magyarországon a szabad eszmék diadala, s ezzel dicsekszik Tisza Kálmán. — Minisztériumi feledékenység, vagy micsoda ? Igen érdekes ítéletet hozott minap a vallás és közoktatásügyi minisztérium egy elvi kérdésben. Az é—i plébániához tartozik, mint fiókegyház N . . . és K . . . község; politikailag, közigazgatásilag is együvé tartoznak. N ... in volt református iskola, de a hitközség nem birván fentartani, átadta a politikai községnek, a mely most űj iskolát építtetett, s az építési költségeket pótadó alakjában kivetette É. H. és K. lakosaira valláskülönbség nélkül. Ámde É . . -ben van róm. kath. iskola, melyet ugyancsak É. H. és K. községek katholikusai teljes 5°/ e iskolai adóval tartanak fönn. Ezért a katholikusok föllebbeztek a községi iskola építésére fizetendő pótadó ellen és pedig egészen a minisztériumig. Ezen felebbezésre 1895. február 28-ki kelettel meghagyja a minisztérium a közigazgatási bizottságnak, hogy vizsgálja át mégegyszer az ügyet, s tegyen róla jelentést, de elvileg kimondja: nem szenved kétséget, hogy úgy a (közoktatási) törvény 36. §-a, mint az utasitás 19. és a toldalék 36. és 44. §§-ai szerint is a törvény 35. §-ában érintett, tehát a létesítési költségekre is kiterjedő iskolai terhek viselésére szolgáló iskolai adóval a külön iskolát fentartó felekezetek tagjai csak akkor terhelhetők meg, ha a saját iskolájukra fizetett adó jak az állami egyenes adójuk 5°j Q-át ki nem meríti. Mi történt most ? 1896. szeptember 26. kelettel (de csak a választások után kézbesítve) új, most már végleges ministeriumi Ítéletet kaptunk, mely szerint a külön r. k. iskolát, teljes ; ~)°/ 0-al fentartó é—i, h—i és k—i katholikusok is tartoznak a községi iskola építési költségeit, »mint bárminő más közérdekű elhalaszthatatlan községi terheket« viselni, mert a jelen ügyben »a politikai községnek arról a legnemesebb kulturális föladata teljesítéséről van szó, hogy a község valamennyi tanköteles gyermeke által felekezeti különbség nélkül látogatható közös népiskolát létesít, vagyis hosszú idők használatára felépít.« Azt mondja rá az ember, ez az indokolás valeat quantum valere potest. De ha párhuzamot vonunk az 1895. és 1896. ministeriumi leiratok között, mit mondjunk akkor? 1895-ben elvileg már fölmenti a minisztérium a katholikusokat, megmagyarázván a törvény »szellemét", s citál egy rakás §-t; 1896-ban csak az 1868. 38. t.-cz. 36. §-át citálja, a mely nem is építésről, hanem fentartásról beszél, s azt mondja: a fentartást illetőleg elismerjük, hogy nem tartoztok hozzájárulni, de más ám áz építés! Fizess ! Tehát egy év leforgása alatt ugyanazon államtitkár aláírásával ugyanazon ügyben két ellenkező »elvi« kijelentés! De feledékenyek az urak! Ha ügy teljes tisztelettel megkérdezhetnők őket, mivel indokolhatják ezen kis »kontrá«-jukat, aligha úgy nem kellene felelniök, mint a szakcsi választási elnök felelt, mikor azt kérdezték tőle, mivel indokolja azon eljárását, hogy a néppárt csak 3 közlekedési jegyet kapott, a kormány-párti zsidógyerkőcök pedig vagy 60-at ?! Az mondta rá a jó úr: — »semmivel«. . . . — Az igrámi próféta felhívása. Az igrámi zárt sisakos reformátor széltében-hosszában elárasztja a plébániákat fölhívásaival. Sok mindenfélét gondol az ember, mikor ezt a fölszólítást látja. Legelőször is azt gondolja: No! ehhez is kell ám bizonyos fokú vakmerő arcátlanság ! Hisz ez épen annyi, mint fölszólítani egy jellemes papot: Gyere fráter in X-to ! megmutatom neked, hogy szabad letépni oltáraink legszebb ékességeit! Azután azt gondolja az ember: Ennek a szegénynek saját fölhívása hátlapján vissza kellene irni, hogy ne mocskitsa be a tisztességes plébániákat előfizetési felhívásaival. Azután meg azt gondolja: Juj ! be jó volna, ha valaki olyan borsot tudna törni az orra alá, a melytől iziben elmenne a kedve a nyilvánosság előtt handabandázni. De meg eszébe jut: Hagyjuk ezt' Csak makacsabbá teszszük úgy is, hanem majd gyengébb szeretettel megszabjuk őt privát levélben, hogy könyörüljön ezen a szegény, saját fiaitól elárult, meggyalázott anyaszentegyházon. Hátha megilletődik ?! No meg az Űr Isten is tehet a szivében valamit. Az volna a legrövidebb út, ha hamarosan vissza vonna mindent. Csakhogy ezek többé-kevésbbé mind hirtelen-szülött gondolatok, ideig-óráig tartó értékük van, mig az első fölhevülésben rájuk vetődnek érzelmeink izzó szinei. Mások azok az alapvető tanúságok, melyeket ez a papi házakhoz küldött papi fölhívás kelt az őrszemen álló lélek legbelsőbb oszlásaiban. Itt egy bomladozó organizmus belső romlottságának kibugygyanásáról van szó. Itt nem a kibugygyanáson kell elcsodálkozni, hanem itt a belső dissolució ekkora előrehaladottságán kell megrendülni. Itt — ha gyökeresen akarsz gyógyítani — nem az igrámi könyvet kell agyonütni, hanem itt a belső rothadást kell kitisztítani. Piszkos, nagy sebeket az orvosok ki szoktak vágni, kaparni, égetni, mosni, nem pedig betapasztani. Ez a kezdete a gyógyításnak a bomló fizikai — és tessék elhinni — az erkölcsi organizmusban is. Tehát ?! — Hagyjuk az igrámi Góliáthot feszengeni? Nem! — Vágjuk ki az egyházi organizmusból ? Nem! Hát egymást vagdossuk ? Nem ! —• Hát mit csináljunk ? Hát esengjünk, kérjük, sürgessük az operációt az illetékes faktoroknál. Mindenekelőtt és fölött elsősorban pedig azok — kik még Isten kegyelméből egészséges tagoknak érzik magukat — őrizzék papi szivük, papi lelkük, papi jelleszenteknek, szüzeknek, özvegyeknek mi volt a legkedvesebb imádságos könyvük ? A halálfej. Mikor imádkoztak, maguk elé tették azt a koponyát, elnézték soká . . . soká félelem, idegesség nélkül, olyan érzékenynyé, fogékonynyá tette szivüket, lelküket az a csontváz, s mikor eljött az idő, a halálban régi ismerősükkel találkoztak. Boldog Alacoque Margit életében ezt olvasom : »Szerelmes vagyok a halálba, hogy Krisztusé lehessek!« Hatalmas szavak ezek egy gyönge szűz ajkáról. Gondolkodom a halálról, hogy életem minden viszontagságai között erős, jellemes leszek, nem akarok ingadozni, mint a nádszál, nem soha, de soha, szerelmes leszek a halálba, hogy Krisztusé lehessek ! Ez után a szerelem, mely nem épit, hanem hiúsít, mely nem tesz bolonddá, hanem kijózanít. Tirolban, ott az óriási hegyek oldalán van egy kis kápolna, abban a kicsi-kis kápolnában oltár helyett egy rakás csont van szépen, gondosan összerakva, a csontok közepén egy kereszt emelkedik. Ha belépsz szives olvasóm, eleinte vissza borzadsz, bizonyos hidegség fut végig rajtad ; de érzed, hogy itt le kell térdelned, kezeidet önkénytelenül összekulcsolod s imádkozol buzgón, csendesen ; érzed, hogy lelked emelkedik, szived lágyul, szemeidben csakhamar megjennek a könynyek ; miért könnyezel, miért sirsz ? Édes Istenem ingó nádszál voltam eddig, nem voltam érdemes arra, hogy a jó Isten rám tekintsen. — Elnézed hosszan, némán azokat a halálfejeket ... és szerelmes lész a halálba, hogy Krisztusé lehess. Bárcsak mindnyájan ebbe a szerelemben, ebbe a sötét verembe esnénk! Lemondani, lemondani, megtagadni magunkat — az idő alkalmas : advent, előkészület, sir az ének: »Harmatozzatok« — a levegő telve van isteni kegyelemmel, csak a szivet kell kinyitni, hadd szálljon, hulljon abba a szomjas lélekbe a kegyelem, ez éltető mindene lelkünknek. —a. Koldus világ Esztergomban. íi. Kenyeres pajtások. Ki az, ki nem hallgatott gyerek korában meséket szivesen? Nekem most is sokszor eszembe jut, hogyan borzongott a hátam, mikor kukorica — vagy tollfosztáskor azokat el-elhallgattam. Rendkivül örültem, mikor a hős a kincset őrző 7, 12, és 24 fejű sárkányokát hosszú küzdelem után levágva, föloldja az átok alól a kakas — vagy más eféle bestia lábon forgó vár kisasszonyát, s boldog birtokosa lesz a kincsnek és a király leány kezének. A kik Esztergom szép vidékének, érsekei által emelt fejedelmi épüteteinek s általuk műgonddal gyűjtött kincseknek tudományos vizsgálására vagy megtekintésére felrándulnak, azoknak az eféle sárkány próbákon szintén át kell esniök. Nem laknak ezek ugyan várban, csak álldogálnak a vár alatt a Sz. István-tér egyik vagy másik 4 ontján, de mindig úgy, hogy az érkezőket szemmel tarthassák. Jöjjön az idegen akármely irányból, nem menekül meg előlük. Az idevalókat mind ismerik, s ezeket csak kalapjuk felé bökve köszöntik, de annál mélyebb kalap levevéssel üdvözlik az idegent s követik el sem eresztve, mellőle nem tágítva, mig az alamizsnát tőle be nem szedik. Lássuk hát egyenkint őket. Gyulának hibbant a dereka s így járása imbolygó, de e fogyatkozás dacára bátran ülhetne valamely mesterség mellett, hisz akárhányan nagyobb testi hibával ott izzadnak. Hanem hát a munkát az ő természete nem vette be. Minek is ! Reggelire kap cipót a káptalantól, a melyért ő ugyan föl nem megy, bár köteles volna, délben ebédel valamely háznál, kap itt vagy amott; a vacsorára valót meg itt szerzi a sarkon. Kedden kijár neki 10 kr. az osztásnál, ezen felül egyéb helyeken is biztos a kundsaft, így hát hótig megél az ember, mint mondani szokta. Mások — ezek irigyei — azt mondják, hogy megtakarított fillérei is vannak már a takarékban, s ha ez bizonyos összeggé növekszik, itt hagyja rendes állomását és a magán életbe visszavonul. Nem tudom hány éves a második. Haja őszbe csavarodott, parkója és bajusza nem külömben, járása egyenes, szeme mint a hiúzé éles. Valamikor káptalani cseléd volt mint mondja ; s méltatlanul bántak vele akkor, midőn őt továbbra
