ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-12-13 / 50. szám

I. évfolyam. Esztergom, 1896. december 13. 50. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 10 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos: KEMÉNYFY KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Fő-út, Lencz-báz, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bélyegdij minden hirdetés után 30 krajcár. Bomlásnak indult. . . Esztergom, december 12. Aki az ég fényszikráiból a nemzet könynyeinek fátyolán át egy sugarat lövelt az elborult Magyarország felé, annak sirhantján a késő idők kegyelete ércszobrot állitott. Lélekben ott volt minden jó magyar Szombathelyen, és a sziv dobbanása éreztette, hogy e szobor lelkiismeretünk furdal ója. Elég rá egy pillantás s eszünkbe jut a nagy költő keserves feljajdulása : Romlásnak indult hajdan erős magyar! Ha támadna egy uj Berzsenyi, s betekintene a nemzet életébe, újra azt látná, hogy Árpád vére elfajult, s a bosszús egek ostorai sújtják a magyart. De mig Berzsenyi idejében még csak a haza indult romlásnak, a fölött kesergett a hazafias lélek, ma már a vallásosság elborulása is az a vészt jósló felhő, a mely pusztít Árpád földjén. Szent István államában. Mint éji árnyak, üldözi Magyarországot egy sivár szellem, és ha a régi hősök daliái hadat toborzanának, a költök pedig dobogó szivvel kezdenék el újra a dalt, oly tábort j látnánk felgyülekezni, a mely testvérüdvözletet intene a Berzsenyi által felkorbácsolt nemzeti közszellemnek. Ma siralmasabb a helyzet, mint a nagy költő idejében, ma fokozatosabb, bánalosabb a feljajdulás, mint az elnemzetlenedés korában volt. A nemzeti tespedést felrázza egy pár költő lángszava, egy pár hazafi buzogányos erejű ihlete, a dekrisztianizáció megállítására azonban kevés a költő, üres a szép beszéd, oda hitvalló lelkület, a munka, az erély, a lángbuzgalom, a szapora tettek, a fáradhatlan tevékenység, a kitartás lankadatlan ereje kell, s csak akkor kész a revindikáció. Tele van a levegő, hogy re vindikáljuk Magyarországot a kereszténységnek, elhangzanak az akadémikus beszédek, s a cselekvés tizedrészben sincs arányban a nagyhangú várakozással s ígéretekkel. Alakult egy párt, mely mint valami keresztes vitéz, felajánlotta magát küzdeni a keresztény újjászületésért, s ugyan támogatják-e oly hatványban azok az illetékes tényezők, a kik első sorban hivatottak s kötelesek ily irányt istápolni ? Nem látjuk-e, hogy fáznak tőle, félnek vele sokan olyanok is szint vallani, akiknek tulajdonképpen ez lenne a missziójuk'? Nem rakott-e fészket a katholikus egyház számos vezetőinek szivében a bizantinizmus, mely a hatalom kegyeiért, ámító bizalmaskodásáért, azért a javadalomért kész elfojtani hitvalló megnyilatkozását és opportunista váz lesz, ha talpra kell állnia a keresztény érdekekért'?! Egyet szenvedélyei ragadnak el, másikat elnyomja flegmatikus világnézete ; egyik örömök közé sülyed, másik lemond a nyilvánosságról is. Halljuk a kongruát kérő papság jajszavát, kérjük az autonómia rendezését, s végre is azt látjuk, hogy a liberális kormány veszi kezébe az ügyet, s a katholikusoknak megint egy keserű almába kell harapniok. Halljuk minduntalan az esdeklő szózatot a katholikus sajtó cherubszerü támogatására, az iskola, a népoktatás gyámolitására. Az esdeklés elhangzik, s a sajtó és a népoktatás maradi módon tengődik. A kik felkarolhatnák, lendületre juttatnák, azok begombolkoznak, s mindent az öreg időre biznak, hogy annak vasfoga emészsze meg azt, amit, évtizedek óta megcsinálhattunk volna. A katholikus lapok szerkesztői és szerény mennyiségű előfizetői szkepszisbe esnek, s azt mondják: minek törjük mi magunkat miért tartsak én katholikus lapot, mikor ez nem népszerű théma sok pásztorok előtt se? És miért ne foglalna tért az iskolák államosításának eszméje, mikor mindenre van pénz, csak az iskola ügyben prolongáljuk a váltókat'? Augusztus kiterjeszti pártoló kezét, s a római költészet arany százada kezdődik; a Mediciek megnyitják házaikat, s az olasz művészet tetőpontjára hág: XIV. Lajos trónja mellé nagy elméket kivan, s azok, mintha a hatalmasnak minden hódolna, feltámadnak. És a fejedelmi magyar katholikus egyház, kezében a hatalom tényezőjével, a vagyonnal és országos tekintélyivel, megrokkanva nézi, mint csavarják ki kezéből azon fegyvereket, melyekkel a jövőt biztosithatná? A kié az iskola, azé a jövő, aki. a sajtó efejét s hatalmát felismeré, az preparálja a közszellem talaját. Ez az a két elemi tényező, a melyet mindenki szivéhez növeszt, rajta csüng, aki a társadalmat eszméinek megakarja nyerni. Ezért harcol a liberalizmus, sajnos ezt adja fel a magyarországi katholicizmus a türelem és opportunitás banális és túlhajtott leple alatt. Romlásnak indultunk úgy nemzetileg mint vallásilag, s a romlás oly kiáltó, hogy az maga hirdeti önmagát mint Memnon szobra, melynek csak a nap világító sugara kellett, hogy megszólaljon. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Adventi gondolatok. Mikor elkezdtem irni, ősz volt, mire befejeztem, tél lett. Az idő az oka, hogy az őszi gondolatokból téliek lettek. Mindegy. Azt hiszem, bogy a Szerkesztő úr szőrit azért egy kis helyet. Úgyis advent van, nem szabad mulatni, gondolkozzunk egy kissé komolyan. Önmegtagadás, lemondás, halál, szokatlan szavak ezek, ki vannak törülve a mai kor szótárából : az emberek bámulnak, néznek: »nem értjük e beszédet !« A fül csak zenét szeret hallgatni s éneket, melynek ismétlő sora: »Igyunk, élvezzünk, rövid az élet, örök a sir!« A társalgás tele van szóvirággal, felületességgel, megszólással; fél napig elbeszélnek az emberek s nem mondanak egy komoly gondolatot ébresztő szót, üresség, laposság minden felé. Vizenyős a talaj, a hol pedig csak ingadozó nádszálak bajlonganak, mozognak, a hogy a. szél fúj. Az újságok hoznak tárcákat az élet örömeiről, szerelemről szól a vers, jövendölnek évekre, mintha az élet olyan tartós voln a , a haláleseteket csak a végén hozzák apró betűkkel, hogy valamikép az olvasó el ne komolyodjék, valami jó gondolat ne rázza föl abból, hogy itt élned, halnod kell. Pedig hát a harangok kongnak-bongnak, miért szólnak, kire szólnak ? Temetésre szól a harang, temetésre szól az ének. Kit temetnek ? A ki azt hitte, hogy itt örökké él. Csontokon járunk, csontokon sétálunk. Hazánkban lakunk, melyeknek lakói rég elköltöztek messzire . . . messzire . . . haza mentek — meghaltak. Az emberek szellőztetnek, festetnek, elfelednek mindent, de mindent. Ily körülmények között? mit talál mindenfelé ? — nádszálat, ingadozó nádszálat, ingadozó jellemeket, félszeg embereket, századvégi lelkeket. Mikor az a kis fácska elszakad a karótól, hogyan hajlong, hogyan rázza, tépi a vihar, hogy tördeli kis hajtásait ! Istenem, miért vagyunk mi ingadozó nádszálak, miért tépi le a baj, a csapás, lelkünk gyenge hajtásait, szivünk dédelgetett reményeit? Miért ... miért? mert elszakadunk, eltávolodunk életünk támaszától a kereszttől, Krisztustól. Azt hisszük lesz szabadság, lesz függetlenség . . . pedig hát tép a vihar, zakatol a lelkiismeret nyugtalan szava . . . nem jól van ez* igy! Mit tegyen az a zaklatott, megtépett lélek, mely segítségért sóhajt ? Vissza, vissza Krisztus hitéhez, ott szélcsend van mindig, nincs vihar; ott egyenesek a jellemek, nincs talaja az ingadozó nádszálaknak . . . vissza, vissza Krisztushoz ! ! De hát az a kérdés hogyan? Sokszor a lőlek egészen elmerül a világba, nagyon nehéz a kibontakozás, a szakítás, a lemondás ! Jó tanácsot adok szives olvasóm! csak a haragos őszi napok, a lehulló zörgő levelek, az égfelé meredő száraz ágak jutottak eszembe. Nem akarsz ingó nádszál lenni, hanem egyenes szikla, erős jellem ? Ugy emlékezz a halálra. Brr! talán mondjuk eldobva a lapot »ugyan kérem, mit firkál ilyenekről! most, mikor műkedvelői előadásokra készülünk, téli ruhákat próbálgatunk a tükör előtt ? ! Hja kérem, ki kell ábrándítani azt a szivet, mely azt hiszi, hogy örökké fog itt a földön dobogni! Hadd borzongjon, hadd idegeskedjék, jó ez neki! A kis fának is fáj a kötés, mely őt a karóhoz szorítja, de jó ez neki a szélvész idején ! Mikor a sornál állunk, önkénytelenül azt kérdezzük magunktól : »Hat én is ide jutok? Engem is leeresztenek oda, abba a borzongós mélységbe? Lehetséges-e ez?« »Messze van az még, erős vagy, fiatal vagy, ereidben piros tüzes vér bugyog; hagyd azt a gondolatot legutoljára!« — mondja a világ, »Elpusztulsz, meghalsz talán ma, talán holnap« — ezt kiáltja feléd a természet pusztulása, az őszi nap borongása, a harangok kongása, a sirdombok szaporodása. Az embert meglepi a komolyság, hiába akar menekülni, jellemét erősitik a jó föltételek, szive kész mindenre. Készülni, készülni mire? a bálra? nem kérem, a halálra! Ugy oda simul a lélek ahhoz a kereszthez. Ha!ál és kereszt ! Minden kereszt tövében ott a halál fej ; s nekünk, ha nem akarunk lenni széltől hányatott nádszál, meg kell barátkoznunk azzal a kivájt szemű csontos kezű alakkal. Mikor a gazda a földjén madárijesztőt állit föl, a verebek eleinte még közelbe sem mernek menni. Múlnak a napok, a madarak csak nézik folyton — folyvást, majd az egyik, majd a másik megy közelebb s végre egészen megbarátkozva az ijesztő alakkal, rá repülnek ; szóval elmúlik a félelem s ez a madarak javára szolgál. Mikor az ember komolyan kezd gondolkodni a halálról, bizony rettenetes dolog az, de aztán megbarátkozunk azzal a koponyával s olyan jó gondolatokat ébreszt a lélekben, annyira megy aztán a barátság, hogy sokszor szeretnénk meghalni. Édes Istenem azoknak a