ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-12-06 / 49. szám

pénzügyminiszter, Holló Lajos és Marsovszky Endre kérvénye. — A IX. biráló bizottságba jutott Apponyi Albert gróf és (íajári Ödön ellen beadott kérvény. — Alispánválasztás Harsban. Nem kis mozgolódást szül Barsban az alispáni szék betöltése, a melyet Ruffi Pál az országgyűlési képviselőségért oly hamar odahagyott. Bár csak 17-ikére van kitűzve a választó-gyülés, a választandó je"löltek kombinálása megindult már régebben. A komolyan számbavehető jelöltek : Somogyi Béla tiszti főügyész, Kosztolányi Aurél ar.-maróthi ügyvéd és Ordódy Endre lévai járási szolgabiró. Érdekesen ir erről a »Barsi Ellenőr« november 29-iki számában: »Ha a kérdés megoldásával — (az alispánválasztással) — nem hozatnék kapcsolatba az ide-oda kavargó napi politika, mely oly megfoghatatlanul, bár napjainkban már nem szokatlanul, ma ide, holnap amoda fordul, megelégednénk annak puszta megemlítésével, hogy eddig ezeket — s itt elsorolja a fenti urakat — emlegetik jelöltekként; de mivel úgy látjuk, hogy a hullámzó politikai kérdések belevegyülnek a törvényhatósági életbe is, rá kell mutatnunk arra, hogy az ily irányzat elhibázott és nem illik belé az önkormányzati testület keretébe.* — Ezt más szavakkal igy kell érteni: A barsi ellenzék vezérféríiai olyan jellemes férfit akarnak csak beültetni az alispáni székbe, a ki nem csak addig ellenzéki, a mig az ellenzék beülteti őt, hanem a ki megőrzi meggyőződését továbbra is és a ki nem fordit hátat mihelyt alkalom jő, azoknak a kik bizalmukat belé helyezték. Persze ez fáj Ruffy úr lapjának a »Barsi Ellenőr»-nek, mert ebben Ruffyra való célzást lát, a ki megejtve az ellenzéket azzal, hogy a polgári házasság ellen szavazott, most meg beállt a liberális tragacs egyik tolójának. Ez az a »napi politika« a mit a »Barsi Ellenor« emleget s a mely »ma ide

; holnap amoda fordul.« Ezt szeretné ő elhallgattatni s azért irja tovább: »A fenforgó vitális kérdés megoldásánál tisztán kell látnunk és a tények helyes fölismerése mellett elfogulatlanul kell Ítélnünk s mindenek felett a közszolgálati viszonyokat és az állások betöltésénél irányadó főelveket nem szabad szem elől tévesztenünk.« Mintha bizony az ellenzék mindezt nem tartaná szem előtt akkor, a mikor a jellemességet is megköveteli a jelöltektől! Szépen volnánk, ha ma már nem lehetne keresni a jellemességet. az elvhűséget! Hanem persze úgy van az, hogy ha az ember fázik s más nincs, rongydarabokba is beburkolódzik ! — Az idők jele. Mikor a kath. sajtó fölemelte tiltakozó szavát a jő erkölcs nevében azon sok ledérség ellen, mely a főváros szórakozó j helyein oly feltűnő módon lábra kapott és uralomra jutott, jól emlékezünk nem csak a fővárosi, de a vidéki liberális sajtó is kórusban zengedezte, hogy aki Budapesten szórakozni akar, az nem zárdából jön ki s nem is azért megy, hogy imádságot hallgasson ! Sértőnek és bántónak találták, hogy akadtak lapok, a melyek az erkölcstelenség ezen uralkodását kárhoztatták s visszaszorítani akarták. Azóta pedig sok viz elfolyt a Dunán, kialudtak a milléniumi túllelkesülés mámorát s most már kezdik belátni, hogy még sem volt az úgy jó, s másképen is lehetett volna. A fővárosi nagy lapok persze hallgatnak, mert félnek egymástól, de kinn a vidéken bizony hamarább »kibújik a szeg a zsákból«. Olvassa csak valaki el a »Barsi Ellenőr< november 29-iki számában az »Irányok* cimű cikket, — s aztán feleljen: nincs-e igazam ? — Nem régen tárcáiban dicshymnuszokat zengett az ünneplő Budapestről, megrovó szava nem volt az erkölcstelenségekre, pedig már akkor látta a bajt. Vagy ha nem igy lett volna, irhatná-e most, hogy: »A kiállítás alatt a kiállítás erkölcsi és anyagi sikere érdekében jóakarattal szemet hunytunk azon hangzatos reklam-morajra, melyet a nemzeti kiállítás közvetlen közelében, a vidékiek izgatására, magtagadva az Ízlést, elkövettek. & E sorok elolvasása után ugyan kérdést intézhetnénk a tisztelt cikkíróhoz, váljon hogy lehet az »erkölcsi siker« érdekében erkölcstelen eszközökkel dolgozni ? de nem tesszük, csupán konstatáljuk a tényt, hogy hallgatott akkor, a mikor szólnia kellett volna. De szép, hogy ezt bevalja és legalább most pótolja azt. — Halljuk csak : »Mikor az első műintézet Prevost »Századvégi leányai«-t adatja a miilenaris esztendőben a vidékiek okulására, mikor egyik színháznak reportoár darabja »Mi történt az éjjel ?'*, mikor a Vígszínházról már csak mint a pikáns Múzsa szolgálójáról beszélnek. — nem szabad-e föllépni a váddal, hogy Magyarország szellemi fokusában, honnan az irodalmi izlés szétárad a vidékre — csak az a kapós, ami ledér, a mi céda. Vagy tán különbül állunk az irodalommal. A könyves boltok kirakataira ne engedjétek lányos anyák gyermekeiteket tekinteni, a hitvány kirakat az imraoralitásnak oltára. Csak a könyv cimét elolvasni —- nem is szólok a chantant énekesek kuriózus fényképeiről, a melyek gyakorta a legobseenebb helyzettel izgatnak, — kész orca pirulás és olyan gondolatok lerakodása a leány kedélyére, melytől megóvni kellene őt mindvégig egész életén át. Ezek a kirívó tünetek. És feltétlenül a fővárosi rendőrség beleavatkozását igényelnék, ha a közszellem éber módon pezsegne, mikor morálról van szó : ha ezt a fővárosi rendőrség nem találná felettébb természetesnek.* Szól még a cikk tovább is. s panaszkodik, hogy a francia léhaság szertelen utánzása mindi ez, mely azonban aláássa kis nemzetünk létének j igazi fenmaradási alapját, az erkölcsöt. — Utal : az erkölcsös angol irodalom, követésére, mely müI veit s magas fokon áll s hibáztatja a sajtót, hogy j nem hadakozik minden erővel az erkölcstelenség ellen. S kérem ezt egy nem kath. újság teszi. — Mindezt egy liberális újság irja, a mely újság, ha vidéki is, de azért a szabadelvű irányban halad. Ime tehát nincs szükség arra, hogy zárdából jöjjünk, arra sem, hogy imádságokat menjünk hallgatni, jöhet valaki a liberális táborból, mehet fel szórakozás céljából is, azért a komolyan gondolkodó meg fog ütközni a tapasztalt léha cédaságokon s előbb-utóbb fölemeli tiltakozó szavát, sokszor tán akarata ellen is. Mi a teendőnk? Esztergom, december 5. A csata elmúlt. A kiontott vért beitta a föld ; az ocsmány lélekvásárlás, a lelketlen jogfosztás és az alávaló alkotmánytiprás mind elfelejtve vannak már, — az előtérben a liberalizmus apotheosise áll csupán! Diadalmi éneket zeng minden liberális újság s az »üdvözítő liberalizmus« fényes győzelméről beszél a liberális szónok. Hiszen a nemzet nyilatkozott, s a liberalizmus már-már aláhanyatló zászlaja mellé csoportosult a választók zöme és felemelte a zászlót magasra. Hogy pedig az elnyomottak és eltiportak itt-ott felhangzó jajkiáltása meg ne zavarja ezt a diadalmas hangulatot, gondoskodtak arról is. Ime hangosan cseng a pohár, bőven folyik a pezsgő a liberális honatyák ismerkedési estélyen, a mely előtt mohón szívták be azokat az oktatásokat, a melyeket zárt ajtók mögött Bánffy tartott nekik a »szabadelvűek «-hez illő parlamenti viselkedésről. S mi ? Álljunk meg talán kipihenni a közelmúlt harcokat s tétlenül nézzük a diadalmasok ez orgiáit? — Nem ! A tétlenség kárhozatot rejt, ne tétlenkedjünk hát! Ne bizzuk a jövő egész terhét arra a 18 képviselőre, a kiket az erőszak és hamisság ellen meg tudott menteni az igazság. Elég dolog vár azokra odabent a parlamentben, elég dolgot ad nekik ott megvédelmezni a néppárt elveit. Ne várják azt sem, hogy mindenhova Budapestről, a központból küldjenek embereket a szervezésre, hiszen ez nagyon soká tartana! Hanem igen is, mi tegyünk, mi dolgozzunk vállvetve, egymást támogatva. Értsük meg az idők jelét s tanuljunk a mostani példából. Miért is buktak el az ellenzék jelöltjei? — Azért is. mert nem volt szervezett táboruk, mert azt gondolták, hogy a hol egyszer s a hol külövárja, hanem megkapta máris a legilletékesebb helyről. Hiszen tudományos előkelőségek, kiállítási zsűrik, termelők, gyógyszertárosok, hírlapok s a magyar minisztérium tüntették ki Agnellit elismerésükkel. Az emiitett francia lap gondviselésszerűférfiúnak hivja őt, dicséri kiváló tehetségét, találékonyságát, szívós munkásságát, fáradhatlan szorgalmát, finom észrevevését. Miben tüntette tehát ki magát Agnelli? Művészileg ért a növények s virágok termeléséhez s próbálgat, kísérletez velük, hogy a természet titkos méhének kincseit napfényre hozza. Sok változatot, varietást sikerült neki ez űton előállítani gabonában, kukoricában, dinnyében s kivált a krumpliban, mely áldott, különös növénynek kétszáz változatát hivta létbe. E változatok jól elkelnek, de kiváltkép kitűnik a sok közül kettő: a »Bauernfreund« és a »Magyar kincs«. Ez utóbbi a krumplik királya: jobb izű, bőségesebb táperejű; megterem minden talajban s még szegényes földben is meghozza a kilós, sőt másfél kilós bütyköket; töve egy, sőt másfél méter magas szárba nő s jó kitartós a telelésben. Keresik is a »Magyar kincset* már mindenütt, kivált Francia-, Német- s Angolországban : áthajózott már a »Magyar kincs* Amerikába, ahonnan sovány krumpli alakjában jött hozzánk háromszáz év előtt. Meg is mutathatja magát ilyen megtermett, tekintélyes alakban a yankeeknek ! De az élelmi növények termelésén kivül Agnelli nagy hirre tett szert a gyógynövények termelésében is. 1887-ben fogott hozzá fontos és pontos kísérletezések után. A specialisták kezdet óta nagy érdeklődéssel kisérték Agnelli úttörő próbálgatásait s most is minden oldalról buzdítják munkájában. Agnelli gyógynövényeit ismertették a »Neue Freie Presse«, a »Pharmaceutische Post«, »Magyar gazdák lapja«, »Landwirthschaftliche Zeitung«, »Journal pharmaceutique de NewYork«; mindezek a lapok Agnelliben kitűnő s érdemdús embert tisztelnek. Legyen szabad a francia lapnak egy passzusát szó szerint idéznem; a hatodik hasáb közepén ezt olvassuk : »a csárii ültetvények jelenleg a világnak e nemben legkiválóbb s legcélszerűbben berendezett telepei. Kiterjedésük néhány katasztrális hold ; a termelés egy milliónál több palánta, melyeket a tisztelendő úr keze gondoz. A telep nincs egy helyen, hanem több, egymástól távol fekvő darab földön.« Agnellinek ezen sikerei a kezelés legpontosabb metódusaira s legválogatottabb gép-technikára vihető vissza. Látni nála mindenféle szemenszedett készüléket ültetésre, vetésre, gondozás- és szárításra. Igy érte el sikereit, melyek a botanikus tudományos világ osztatlan elismerését vívták ki s egyes kiállításokon, pl. Bécsben, Haagában, Budapesten s legújabban Prágában, neki az első helyet biztosították. Megjegyezzük, hogy Agnelli a tudománynak szolid munkása s az emberiség boldogulásának igaz napszámosa, azért nem üti nagy dobra sikereit s nem lőt-fut kitüntetések után; a kiállításokra is a rendezőségek hivják meg őt, saját iniciativajából nem is nézne oda nekik. Több szaklapba ir s a szerkesztőségek versenyeznek, hogy munkatársnak megnyerhessék. Mivel egészen tudományának él s másrészt ez a tudomány a növények, virágok titkait kutatja, ne csodálkozzunk, hogy nem száraz szobatudós, hanem jó, lelkes szónok is. Megemlítjük e részben azt a konferenciát, melyet néhány év előtt Bécsben tartott s ahol hallgatóit magával ragadta. Nézete szerint az ember ott keresse gyógyírját, ahonnan veszi táplálékát, t. i. a növényországban. S úgy látszik, a modern gyógytan hajlandó elhagyni eddigi forrásait, az ásvány-gyógyszereket, s a növényországban kivan kizárólag új életforrásokat nyitni. De ahhoz még tüzetes megfigyelés, hatványozott munka és kiválasztás szükséges. Agnelli a hivatott ember, hogy e nézeteket dűlőre segítse. A prágai kiállításon nyert kitüntetés csak folytatása Agnelli sikereinek s mi szívből gratulálunk ez új diadalhoz. A francia iró szavaival zárjuk be cikkünket: »

Agnelli megteremtette az emberi tevékenységnek egy új ágát s kitűnő sikerei fáklyaként világítanak azon theoriák éjében, melyek félreismerik a természetben a gondviselés törvényeit.« Agnelli arcképén a gazdának gömbölyded vonásai visszatükröztetik a megfigyelő kísérletezőnek nyugalmát s oly nagy sikerek után méltán a diadalnak is önérzetét; de van is ok rá; hisz többet ér az egy, sőt másfél kilós krumpli-bütyköknek előteremtése a sedáni győzelemnél. Már pedig ilyen a »magyar kincs«; másfél kilós krumpli. Emberek, örüljetek! Ez idén ülik Angliában a krumpli 300 éves jubileumát; de ez a jubileum örömünneppé voltakép Csáriban lett, hol a krumpliáldás világraszóló vivmánynyá lett.