ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-11-29 / 48. szám

Mert, hogy az egyházpolitikai törvények által teremtett helyzetre tekintettel kell lennie az apostoli szentszéknek, azt csak az nem látja be, akinek fogalma sincs a katholikus egyházról. Nem következik ebből, hogy Róma politikus püspököket keressen, amit nem is szokott tenni: de olyanokat kell keresnie, akik a terjedő hitközöny és hitetlenséggel szemben képesek lesznek a hivek lelki üdvét megvédelmezni, a kik ájtatosságukkal, buzgóságukkal, tiszta, szeplőtelen multjokkal és életökkel, képesek lesznek a papság és hivek sziveit ugyanazon erényekre gyulasztani, jó papokat nevelni, köztük a fegyelmet föntartani, szóval akik nemcsak a magas méltóság viselői lesznek, hanem az azzal járó nehéz kötelmeknek hű, buzgó és példás teljesítői. Ilyen férfiakban pedig, a különben szegény Magyarország, nem szegény. Csak ne keressen a kormány mindig olyan középszerűségeket, akiknek elég volna bármely vidéki javadalom, ne keressen embereket, akik mint gavallérok, kitűnően megállják helyöket, de püspököknek nem valók. Boldogult Trefort, egyszer miként szokás mondani, nagyon forszírozta egy hü kormánypárti képviselőnek püspökségét. A jelölt ellen illetékes helyen annyi kifogás tétetett, hogy végre is »megbukott*. E kifogások között az is volt, hogy nem bir theologiai műveltséggel, amelyet pedig az egyházjog megkövetel. Trefort ugy akart kedves jelöltjén segíteni, hogy a hittudományi műveltség helyébe a »theologiai ismereteket« tette. » Vannak neki theologiai ismeretei« — mondotta nagy büszkén Trefort, de bizony a theologiai ismereteket sem fogadták el Bómában. mert azokkal nem egy püspöknek, hanem minden jóravaló katholikusnak kell birnia. Azt hiszszük Bóma ettől valamint egyéb nem kevésbé fontos kvalifikációktól, ma sem állhat el. A kormány egyházpolitikája követeli, hogy a püspöki székek minden tekintetben kitűnő férfiakkal töltessenek be. Ezt tudja a szentszék ; tudhatná a kormány is. A német kormány annak idején máskép tett s tesz most is. Bismarck belátta, hogy a kultúrharc nemcsak az egyháznak, de az államnak is kárára van s nem csinált nehézséget, hogy oly kitűnő férfiak, mint pl. Korúm választassanak püspökökké. A mi kormányunk eljárása, egészen hasonlít a francia kormány eljárásához. Ott is éveken át szokott húzódni a püspöki székek betöltése, mert minél inkább távolodik valamelyik állam a kereszténység elveitől, annál inkább törekszik arra, hogy magának törekvéseire nézve kevésbbé veszélyes püspöki kart szerezzen. Azért hoznak javaslatba oly férfiakat, akiket a szentszék el nem fogadhat s midőn ezek természetesen visszautasittatnak, a magyar kormánynak német félhivatalosával hangoztatják : *mi várakozhatunk.« Hogy azalatt a legfontosabb egyházi és állami érdekek kárt szenvednek, azzal édes keveset törődnek. Külföld. —cs.— Austria belügyeiről a legnagyobb rémülettel irnak a külföldi liberális lapok. Minden képzelhető aggodalmat fölkeltenek annak jövőjét illetőleg és óva intik a világot, hogy gondosan vigyázzon minden állam, nehogy az Ausztriában felgyülemlő eszmék megmételyezzék a szomszéd népeket is. És mi az a rém, melytől annyira félni kell? Hát ez nem más, mint a liberalizmus bukása Bécsben és egész Ausztriában. Véghetetlen szánalommal adja tudtára a zsidó sajtó az egész világnak, hogy Ausztria visszaesett a »clericalismus«-ba. Hullanak a »felvilágosultak« könnyei és kimondhatatlan az a szomorűfág, mely a zsidóliberális világot eltölti. »Reményed eltűnt, pusztán áll jövendőd, mondod zokogva, s én elhiszem neked.« Mint egykor Jeruzsálem romjai fölött kesergett a választott nép s aztán vándorbotot véve kezébe, elindult más hazába: ilyen most is a »clericalismus«-ba hullott Austria téréin a nemrég mindenható zsidóliberálismus sorsa. A kedélyes bécsi nép pedig megkönnyebbült lélekkel mosolyog azon rémképeken, melyet róla festenek. Nagyon jól tudja ugyanis, hogy azon küzdelem, melyet kivívott, a nép valódi jólétének, a.haza boldogulásának komoly feltételeit biztosította. Az nem ideig-óráig tartó szalmatűz volt. egy komoly érzelem eredménye, mely az állandóság minden jellegével bir. A berlini félhivatalos Nordd. Alig. Zeitung és utána a bécsi zsidólap, a N. Fr. Presse, így jellemzi a helyzetet: A jelenlegi tartományi választásoknál egészen világos lett azon tény, hogy az anti-liberális mozgalom gyökere, mely az antiszemitizmusból nőtt ki, nem más mint az igazi kereszténység érzülete. Ezen mozgalom, mely általában a keresztény-szocializmus név alatt szerepel, most már oly erös,

; hogy képes minden vele ellenkező pártot megsemmisíteni. Ezen áramlat a kereszténynyé vált Bécsből kiindulva, áthatott az összes ausztriai tartományokba, sőt a Lajtán túl átcsapva, Magyarország területén is gyökeret vert s az itt keletkezett néppárt is ugyanazon eszméknek köszöni eredetét. Amely arányban él a népesség szivében a keresztény gondolkodásmód, akként hódol a keresztény alapokon álló néppárt. Hogy Ausztriában az antiszemitizmussal kezdődött a kereszténység mozgalma, az természetes okát abban birja, hogy a kereszténység és annak érdekei legnagyobb ellenségüket a zsidóságban találták. Mihelyt valami terv fölmerült, mely a keresztény nép jólétét lett volna hivatva előmozditani. a zsidóság azt a korrupció minden eszközével üldözte. Igy keletkezett az ellenszenv a zsidóság iránt és a bécsi antiszemita mozgalom tulajdonképen nem más, mint a zsidóliberálizmus által vallásában vérig sértett és földi jólétében' tönkretett nép fölzúdulása szívtelen elnyomói ellen. Arról gondolkozik most már a liberális sajtó, hogy a keresztény-szociális párt hitelét rontsa, annak törekvéseit gyanúsítsa. Igy a Parisban megjelenő Nord néhány nap előtt a bécsiekről ezeket irja: »Lueger úr jelenleg sokkal jobban gondol arra, hogy a protestáns és igy porosz-barát Magyarország ellen küzdjön, mely most Budapesten liberális cégér alatt a hatalmat kezében tartja, minthogy a bécsi zsidókat boszantsa, kik már egészen jói érzik magukat a városházán jelenleg uralkodó antiszemita regiment kormánya alatt. < E csodálatos kijelentést még a N. Fr. Presse is átvette és hirdeti a világnak. Hogy azonban mily igaz ez állítás, fényesen bizonyitja ama jajgatás, melylyel a bécsi zsidók a világot betöltik, lázasan kutatnak a világ minden táján: hová vonulhatnának. Eme általános vágyakodásnak aztán egy naiv lelkű zsidó, dr. Herzl akként adott kifejezést, hogy nemrég egy röpiratot adott ki, melyben teljes komolysággal felszólítja az ausztriai zsidókat a kivándorlásra, és bárhol, de talán leginkább Braziliában egy zsidó állam alapítására. Tehát mégsem érzik oly jól magukat a jelenlegi »regiment« uralma alatt, különben ilyen vágyakat nem táplálnának ! És Ausztriára, nézve megbecsülhetlen szerencse, hogy a keresztény irány győzött, mert különben a liberalizmus rövid idő alatt biztosan sírba vitte volna. A Bismark-féle leleplezések közt ezeket is olvassuk : 1866. év márc. 27. Bismark a következőkép nyilatkozott Benedetti francia nagykövet előtt: »Sikerült a porosz királyt úgy hangolnom, hogy az ausztriai házzal minden benső viszonytól tartózkodjék és inkább a forradalmár Olaszország és szükség esetén egy francia császárság szövetségét ápolja. Ha esetleg a király engem elejtene is, ez nem fog változtatni a helyzeten, mert az örvényt megástam Poroszország és Ausztria között és a liberálisok, kik a kormányon lesznek, az általam kezdett művet befogják fejezni.« Kitűnik e szavakból, hogy Bismark csak az egyik eszköze volt a liberalizmusnak Európát felforgató törekvésében. És e »müvet« be is fejezték volna, még pedig főleg Ausztria romlására, ha az utolsó pillanatokban nem képződik éppen Ausztriában az a szilárd keresztény ellenállás, melyen a liberalizmus piszkos szándékai megtörnek. A keresztény magyar törvényhozás, — a melyre az egyház-jog lényeges befolyást gyakorolt — párosulva a magyar faj lovagias jellemével, a múltban a nőnek oly társadalmi állást és helyzetet teremtett, melyhez hasonlót egy nemzet sem képes felmutatni. A magyar nőt a közbecsülésnek nymbusa vette mindig körül, melyből fejlődött azon méltóságteljes női fenség, mely magára a férfinemre is fényt vet. Történetünk gazdag a kimagasló női alakokban, kiket a vallásosság s erények neveltek nagyokká, s kiknek emlékét a művelt keresztény külföld is a legnagyobb tisztelettel emliti. E fenséges történelmi alakok emlékének fénye mai nap mintha halaványulna. A modern börzezamatu korszellem azok értékét leszállítja, mert most az orfeumi ősi tekintélyeknek jár nyilvános és hivatalos köszönet. De mit is érdemel ma azon önzetlen női jellem, ki életét a könyörület és jótékonyság zajtalan gyakorlásában tölti ? Azt a magasabb közéleti erkölcstan egy szánakozó mosolylyal honorálja. * Lássuk rövid vonásokban, hogy a nő társadalmi helyzete az idők folyamán mily változásokon ment keresztül, mig végre a szeretet vallása a női nem erkölcsi méltóságát oly fokra emeli, hogy a társadalom néki bizonyos kiváltságokat biztosit, melyeket a művelt férfivilág előzékenyen respectál. Minek köszönheti a nő azon előnyöket, melyek osztályrészéül jutottak ? Schiller a német költő mondja : »Tisztelj étek a nőket, ők mennyei rózsákat fonnak és szőnek a földi életbe !« A mint a férfi az erő és munkának, úgy a nő a kellem és bájnak képviselője, melyekkel a jóságos Teremtő dúsan felruházta őket. De ezen tulajdonságok inkább külsők, melyek mulandóságnak vannak alávetve. A nőnek fokozott értékét azon benső tulajdonok szabják meg, melyeknek kiapadhatlan forrásai: a sziv, a kedély. Gróf Széchényi szerint: »Az embernek legékesebb tulajdona a szép lélek, s csak az, és nem egyéb határozza meg valódi becsét.« A sziv ápolása karöltve a vallásos szellemi műveléssel adja a legbecsesebb kincset; ezek kölcsönöznek az észnek műveltséget, a szivnek nemességet. A nőnek voltaképi varázsereje, hatalma tehát a szivben fészkel, a honnan a szeretet gyöngéd szálai fakadnak. A keresztény szeretet azon mérhetlen erő, mely a harcias férfit s a gyönge nőt felfegyverzé, mert e szeretet oly intensiv tűz. a melynek lángjában minden emberi szenvedély s indulat megolvad, minden salak s erkölcstelenség megsemmisül. A szeretet valódi hatása leginkább a családi tűzhely körül érezhető. Ott, a hol a nő éleszti a házi tűzhely melegét, az otthon enyhe légköre mágikus hatást gyakorol a férfi lényére. Az ily otthon a férfi és a családtagokra állandó vonzerővel bir, mert a férfi az erőteljes munkában és a világ zajában elfáradva, örömmel siet övéi körébe, a hol kipihenheti fáradalmait, hogy a további küzdelemre uj erőt merítsen. Ez okból a nő áldásteljes működésének súlypontja a családi körbe, az otthonra esik. Ha a nő a világ zajába vegyül, akkor otthon kialszik a házi tűzhely jótékony melege, melyet csak folytonos élesztés táplál; s ezen kihűlő melegséget a hideg csillogó külfény soha sem fogja pótolhatni. Ebből látható, hogy a nőnek nem sok ideje marad a házon kivüli foglalatosságra, a mi elég érthetően megszabja a nőemancipáció korlátait. De ahhoz, hogy a családi kör valódi boldogság tanyájává lehessen, elengedhetlen feltétel azon tényező, a melyből a keresztény szeretet származik, mely a nőt felemelé s annak méltóságot és tekintélyt biztosított, ez a vallás, a hit; mert vallás nélkül nincs igazi, benső, nemes és önzetlen szeretet, nincs lelki megnyugvás, nincs igazi boldogság. Azon férfi, a ki a nőnek eme legszentebb kincsét oktalan- és meggondolatlanul támadja, az családja boldogtalanságának sírját ássa meg. Ujabb időben sokszor halljuk, hogy a művelt embernek nincs szüksége a vallásra. Ezen műveltek, — kik bizonynyal tudják, ki volt báró Eötvös József — lesznek kegyesek megengedni, hogy e kiváló államférfi, tudós, költő és iró egyúttal müveit is volt. Hát ugyanő mondja: »Nincs nyomorultabb teremtés a világon az oly embernél, ki egy magasabb lény őrködő hatalmát elismerni nem akarja, vagy hinni nem képes.« Szegény báró Eötvös József, ha életben lehetnél, hol volnál te elmaradva a te vallásosságod és erkölcstanoddal! ! A mai kor »századvégi« műveltje, a ki a lelki szükséget, műveltséget a zsornálok hasábjairól tanulmányozza, ahhoz teljesen méltó az, hogy a kereszt evangéliumát igy tanulja, s ilymódon »jó katholikussa« qualifikálódjék. A férj védő karjai támogatják a gyönge nőt az élet viharos küzdelmeiben. A férfi erősebb