ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-11-29 / 48. szám

az árpa s ott is megvolt az 1—1 kiló hiány. — Jól van, meghozom ! —- szól erre a zsidó — majd elhozom, s azóta mindig hozza ágy, hogy a plébános felé se néz. — Vájjon mire szolgálnak, kérdem, ezek az esetek ? Talán arra, hogy ezek az urak szeretetre méltókká tegyék magukat polgártársaik előtt ? vagy arra, hogy elhitessék a falubéliekkel azt, hogy ők a nép igaz barátai? — Tessék megitélni . . . — Aranyos egyházpolitikai viselkedés. A jegyző urak, úgy látszik, nagyon örülnek a liberalizmustól megáldott hivatalaiknak; mert naponkint majd itt, majd ott, majd amott vitézkednek »borzalmat kelto« eljárásaikkal, melyeknek erőt ad a farmatring méltósága. Az udvardi jegyző is, — mint lapunknak irják — Fekete Ferenc, hűségesen megfelel a civil-papi kötelmeknek ; mert alig várja az időt, melyben az előtte megjelent párokra reá adhassa a farmatring áldását. A »tiltó« és »bontó« akadályoknak biztos elháritója. Aki neki nem puccosan jelenik meg, elbocsátja, mert az szerinte »tiltó* akadály aki pedig a hivatalos időn túl 1 perccel jön később a »polgari kötesre«, nem bocsátja; mert ismét csak akadály lehet és pedig »bontó«, ami az összekötést feloldaná. Eddigi fáradozásait két izben koszorúzta meg a mulandó boldogság öröme: egy kálvinista és egy zsidó párnak összeadása alkalmával. E párok oly fényben jelentek meg előtte, amely fényt csak oly házasságban 'lehet és szabad« kifejteni, amely Isten szolgája előtt köttetik és nem puszta ember előtt. Jó kedvében segitségül káplánt is használt, hogy meglegyen a teljes apparatus. E párok és az ő eljárását az igaz keresztények és zsidók nagy megbotránykozással vették. Hogy a méltó felháborodást lecsillapítsa és hivatalos eljárását szépítse, azon mesterkedett, hogy egy »kath. keresztény párt« is fogjon. De bizony ez nem sikerült eddig, felsült, — habár nem is teljesen. November hó 12-én volt a gazdag községi biró, Istenes Ferenc leányának egybekelése Miholics István segédjegyzővel, ki egyszersmind udvardi végrehajtó is. Várta a nagy napot, melyen harmadszor fogja bebizonyítani okosságát a farmatring áldásával. A terv már sikerülni látszott; mert a polgári kötés délután 3 órára volt kitűzve, mely után egyenesi mentek volna az Isten házába. Azonban csak tisztességes öltözetben jelentek meg — másképen a buzgó rokonok nem engedték — a községházán levő anyakönyvvezetői irodában a »segéd-anyakönyvvezető« előtt, mivel a jegyző tanuként szerepelt. Hogy a jegyző urnák, minttanúnak örömet szerezzenek, aláirtak a polgári kötésről szőlő ivet; jelezve, hogy nekik elegendő volna az ilyféle kötés is és a templomban levő kötés csak fényesebb ceremónia végett történik és nem azért, hogy Isten előtt fogadjanak örök hűséget. Ezen külső hittagadás nyilvánítása után hazamentek, hol a nőjegyes letéve a falusi öltözetet és felvéve a modern öltözetet, nagy pompával jöttek az Isten házába. Minekutána a »nem letezö« törvénynek engedelmeskedtek, az Isten dicsőségét megsértették és másoknak botrányt okoztak, a plébános távollétében Csémy Antal segédlelkész megvonta tőlük azt a tiszteletet, melyet megadni szokott az Egyház hű gyermekeinek Üdvardon a »tiszt leany« és »tiszt legény«, azaz példás erkölcsüek iránt. A nagyobb tisztelet tehát elmaradt. Persze a »jó katholikusok« indignációval fogadták ; mert ezeknél főbb a külső fény, a külmáz, mint a sziv tiszta akarata. A püspökségek betöltése. O A történelemből tudjuk, milyen nehézségekbe ütközött időszakonként az üresedésbe jövő főpapi székeknek betöltése. Különösen a magyar történelemből számos példát ismerünk, amelyek tanúságot tesznek arról, hogy majd uralkodóink támasztottak nehézségeket az apostoli szentszékkel szemben, majd ismét maga a szentszék kénytelen volt uralkodóinkkal szemben ellentétes álláspontra helyezkedni. Elég e tekintetben ráutalnunk Fraknóinak munkájára a legfőbb kegyúri jogról, mely voltaképen nem is egyéb, mint a kegyúri jog körüli nézeteltéréseknek, de sokszor éles veszekedéseknek története. Uralkodóink századokon keresztül vivtak harcot Rómával és Róma velők, amely mindig maga a jog körül forgott. A vita tárgyát majdnem kivétel nélkül az képezte, kit illet meg a kinevezési jog, mig végre a rendezettebb viszonyok beálltával maga a jog és annak alapja többé kétségbe nem vonatott, úgy hogy ma senki sincs, a ki tagadná, hogy az a jog, a mi királyainkat megilleti. Ujabb időben azonban más, bizonyos tekintetben kényesebb természetű kérdések merülnek föl e jog gyakorlása körül. Tudjuk ezt a magyar kormánynak német nyelvű félhivatalosából a V. Lloydból. Ez a lap ugyanis tudtunkra adja, hogy a pécsi, rozsnyói és lugosi püspökségek betöltése hosszabb idő óta húzódott anélkül, hogy az apostoli szentszék és a magyar kormány között a kinevezendőkre nézve megegyezés jött volna létre. A rozsnyói és a lugosi székekre nézve nagynehezen létrejött ugyan a megállapodás, de nem ugy a pécsire. A kormány ennélfogva jónak látta az országgyűlés megnyitása előtt megszólaltatni félhivatalosát, hogy az interpellációkra adandó válaszra a hangulatot előkészítse. A katholikus képviselők ugyanis aligha fogják szó nélkül hagyni a dolgot, hanem számon kérik majd a kormányt, hogy a törvénybe igtatott vallástalanság korszakában miért hagyja főpásztor nélkül a katholikus híveknek oly nagy számát. A kormány válaszát már ismerjük a félhivatalos közleményből. A kinevezendőnek személyére nézve nem tudnak megegyezni. A római szentszék ós a magyar kormány között ujabban az képezi a megegyezés akadályát, hogy a magyar kormány oly jelölteket hoz javaslatba, a kiket a szentszék el nem fogadhat, mert nem látja bennök azon tulajdonságokat, amelyek a fontos főpásztori hivatás betöltésére okvetlenül szükségesek, a miket az egyházjog és az egyházpolitikai törvények által teremtett helyzet okvetlenül megkívánnak. És hát minők azok a tulajdonságok, amiket a magyar kormány a püspöki jelöltekben keres? Azt is megmondja a félhivatalos. Mindenekelőtt »massvolle Gesinnung', a mérsékelt gondolkodás az, amit a kormány, »mint különös előnyt* tekintetbe vesz a jelöltnél. De Rómában erre most máinem adnak semmit, mert tudják mit ért a mi liberális kormányunk a mérsékelt gondolkodás alatt. Mert nem igaz az, amit a félhivatalos ráfog a római szentszékre, hogy olyan >zelotákat« akar, akik megbolygatnák az egyház és állam közti békét; hisz a római szentszék még ott is iparkodik a békét helyreállítani, ahol azt a kormányok minden ok nélkül megzavarták. Nem is akar a római szentszék veszekedő püspököket, mert az egész világra kiterjedő és századokra támaszkodó tapasztalataiból jobban tudja, hogy a fontos püspöki méltóságra nem való veszekedő természetű ember, mint a Parlamentarismus esélyeinek alárendelt s máról holnapra élősködő liberális kormányok. Hol van tehát és mi az akadály ? Semmi egyéb mint az, amelyet Boldizsár királyban találtak : Megmérettél a mérlegben és hiányosnak találtattál. A római szentszék, kötelességéhez hiven, ráteszi a mérlegre a magyar kormány jelöltjeit s már most ki az oka, ha ezek a jelöltek nem ütik meg a mértéket? Talán a szentszék, amely ki nem kereste ezeket a jelölteket ? Világos, hogy a kormány, amely olyan jelölteket akar erőszakolni a szentszékre, akik beletéve a mérleg serpenyőjébe, nem ütik meg az egyházjog és a magyar egyház szomorú helyzete által megkívánt mértéket. lásánál szinte lázas sürgölődést láthatni, s a dologban a legfurcsább s egyúttal legvisszataszitóbb jelenség az, hogy oly tényezők szorgoskodnak körüle, akiket ahhoz sem rokoni, sem baráti, de semmi ethikai kapocs nem fűz. Megindul az üzlet (mert a nősülés manap nem ritkán üzlet) olykép, hogy a Journalok apró hirdetései között ki-ki nyilvánosan olvashatja: Itt egy nagy hozománya hölgy férjet keres, amott egy férfi gazdag parthiera vadász. Nosza rajta ! lábra kel a sok házasság-közvetitő, ágens és senzal. s nyakra-főre igyekeznek a hirdetőket egymással megkedveltetni, mert hát a modern századvégi sziv azon szánalmas nyavalyában szenved, hogy szenzál-kapacitáció és ágens buzdítás nélkül nehezen talál valakit kedvesnek és szeretetreméltónak, miután a mai kor modern fia és leánya eszthetikai érzékét és szivnemességét a szenzálok segélyével fejleszti. Végre sikerül a schluss, s a házasság megcsinálődik. Előbb a zsurnál hymen-hirt fabrikál, Majd a közvetítő trafikál, S az ágens kapacitál, Végre a házasság készen áll. Pénzt lát a zsurnál, Pénzt kap a senzál, Pénz van a megvett férfinál, Ez aztán' az igazi morál 1 Szives bocsánat e börzezamatú klappantyukért, de ha a tárgyhoz méltóan alkalmazkodni óhajtottam, le kellett szállanom előadásom niveaujáról. Egykor a büszke férfi szerezte meg az eladó leányt; ma a nő vásárolja az eladó férfit. Hogy mennyire lealázó ez a férfira, azt legjobban illustrálja azon körülmény, hogy az ilykép megvásárolt férjnek — ki ekként modern jellemmé qualiíikálódik — ha nejével megférni akar, Sokratesi bölcseséggel kell magát lefegyvereznie s nem szabad szem elől tévesztenie: l'homme propose, la femme dispose. — a férfi tervez, az asszony végez. Sok, nagyon sok érdek jő mozgásba az efajta házasságoknál; de árván marad a legszentebb, a legdrágább érdek, s ez a házasulok kölcsönös rokonszenve és vonzalma, melyet a pénz tökéletesen háttérbe szőrit. Váljon mily erkölcsök, mily erények láthatnak napvilágot az ekkép összeenyvezett családi körben ? A mai modern házassági frigy veszedelmesen emlékeztet Róma második korszakára, melynek egykori hatalmas társadalma nyomorultan elpusztult, mert abban Jugurtha szerint minden, de minden megvásárolható volt. Ma is mindennek anyagi ára van, pénzen minden kapható; benső érdem nélkül állást, külső tisztességet szerezhetni, s igy nem csoda, hogy a régi keresztény alapok egymásután dőlnek le. Keresztény és nem keresztény között szabad a vásár, papra, tiszteletesre, pápára, rabbira nincs okvetlen szükség, s csupán az hiányzik még, hogy a férfit, a ki a gazdag hozománynyal megkent lépes vesszőre nem megy, s annoncirozó hölgy kezét és erszényét el nem fogadja, büntetéssel is sújtsák, mint az Ghinában a mandarinoknál divatos. Ez volna az internationalis tőke segélyével alapítandó eszményi modern állam, melynél a házassági frigyben a keresztény szeretet szent kapcsát a pénz-moloch szurtos enyve helyettesíti. A második római korszakban, mely a férfinak nősülés esetén vagyoni jutalmat biztosított, — természetszerűleg a nő állásának tekintélye is hanyatlott. A férfi korlátlan ura lett a nő hozománya és vagyonának, melyet ha elvert, (mert hisz a férfinem egy részének ebbeli erénye nem ujabb keletű) nejét is eltaszitá magától. A szegény nő jogképtelen páriává lett. Ekkor keletkezik egy uj törvény, az úgynevezett Senatus consultum Velleianum, mely elismeri a nőnek hozományára vonatkozó tulajdonjogát, s kimondja, hogy a nő sem férjeért, sem máséit kötelezettséget nem vállalhat. Mmdezen törvényes intézkedések dacára a családi tűzhely tisztelete bukás előtt áll, s az egész római társadalom rohamosan és feltartóztathatlanul sietett a megsemmisülés felé. Mikor az erkölcsi bomlás tetőpontját érte el, midőn a nő tekintélye majdnem teljesen semmivé vált, Palesztina területén oly elvek hangzottak fel, melyek az egész mindenséget gyökeresen átváltoztatni, megújítani voltak hivatva. Az elbukott női állás segélyére a Megváltónak kelle jönnie. 0 volt az, a ki a férjnek zsarnokságát megtörte; megállapította a család egységét, megnémesitette a házassági frigyet, azt isteni eredetűnek nyilvánitá, szentséggé emelte és felbonthatatlanná tette. Ennek nyomán a nő nem megalázott jogképtelen lény, hanem erős férjének egyenrangú társa, örömeiben és szenvedéseiben elhunytáig osztályosa. A családi intézmény tekintélye növekszik, annak tűzhelye körül az erények meghonosulnak, a gyermekek példás életet látnak és tanulnak, s ekkép ők is mintaszerű családoknak váltak alapitói és vezetőivé.