ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-11-22 / 47. szám

— Törvényjavaslat a marii ásóról. Már régen el kellett volna készíteni azt a törvényjavaslatot, mely a marhasót tárgyalja, s melynek üdvös célja: hogy a marhasó jutányos, olcsó áron kerüljön a forgalomba. Ezen a törvényjavaslaton már évek óta dolgoznak a pénzügyminisztériumban, de befejezni sohse tudták. Persze, mert életbeléptetésével a kis gazdák nyernek egy kicsit. Most végre valahára be van fejezve s mint halljuk, az uj év első hónapjában már az országgyűlés elé is adják tárgyalás végett. „Azok a jó emberek." Természetesen Bánffyékat, Szalavszkyékat, Tarnóczyékat s a liberalizmusnak emberszeretetben elázott hazafiait értjük *főpapi« parentálójuktól kezdve Gross Jakab krasznyáni zsidó helyettes biróig, aki most a kisuczai kerületben gazdálkodik. Mennyi erkölcs és erény, mennyi jellem és nemesség gyülemlik meg Magyarországon a »jő liberális« urak uralma alatt, kiknek »nemcsak nem gyűlölni senkit, de szeretni mindenkit, a főelvük «. Ugyancsak jó volna most körülnézni ebben a liberálisan zaklatott országban annak, aki a liberalizmust káromkodó szájjal a sz. irásból akarja eredeztetni; a mézes szavak keserű igazsággá, a kenetes frázisok undok hazugsággá, az édes mosoly savanyú borzadálylyá válnának még az ilyen elmaradt ember lelkében is. Mert ugy-e a liberálisok a jók s mi vagyunk a gonoszok; mi lázítunk, mi erőszakoskodunk, mi csalunk, mi hazudunk, mi hamisítjuk meg a választási lajstromokat; mi vagyunk a farkasok s ők a bárányok ! S ha valaki kimondja, mit minden tisztességes embernek a liberális gazságok láttára éreznie kell; ha valaki odamondja nekik, hogy »szegyenkezzetek«, akkor ő a fanatikus! Ha valaki megbélyegzi az országos csalást, hamisítást és rablást s nem akar kezet fogni az alkotmányos ököljog e gyászvitézeivel, rásütik, hogy hazaáruló, rekcionánárius. Természetes, hogy az, mert nem tartozik a liberális párthoz, amely ömlengő szeretetében kibérelte a hazaszeretetet is. Bizony jó bérletet csinált; van becsület és rebach is mellette! Nem elég ugyanis a rebach, kell hozzá becsület is, legalább úgy, mint ahogy a pecsenyéhez jól esik a saláta; azt akarják, hogy a jogaiktól megfosztott, zsarolt, meghurcolt emberek jó arcot vágjanak a liberális garázdálkodáshoz; azt akarják, hogy a választási tatárjárás után, az elkeserített emberek zsarolóikkal kezet fogjanak s ne vegyék semmibe kudarcaikat. Legalább azt mondta múltkor egy nyitrai liberális celebritás: »nem értem, hogy maguk a politikát átviszik az életbe s mert ellenfelek voltunk a választásoknál, azt akarják, hogy azok legyünk a társadalmi életben.« Választási, politikai ellenzékeskedés nem fog minket ellenségekké tenni; de ellenségeskedésbe kergeti az embereket a politikai erőszakoskodás, csalás, alávaló cynizmus, jellemtelenség, melylyel jogainkat letiporják. Ez nem politikai ellenzékeskedés, ez erkölcstelen és jellemtelen eljárás. Volt Magyarországon politikai ellenzékeskedés elég azelőtt is ; a balpárt, a jobbpárt, ha éppen összekerült, hevenyében el is döngették egymást a tisztes választók; de cynizmus, az alkotmány lábbaltaposása, az igenis nem volt; az a mai kornak, a liberalizmus uralmának van föntartva. Ezt a csapást egykedvűen nem nézhetjük; ezen ádáz munkát végző emberekkel kezet nem foghatunk; mert becsüljük a jog s a tisztesség elveit az egyénben, s mert szeretjük hazánkat. Különben azt a jóságos liberális mosolyt s azt az egykedvű cynizmust, melyben kedves liberális boldogítóink maguknak tetszelegnek, segit elkergetni már a külföldi sajtó is, és pedig pártkülönbség nélkül. Tán ezen az európai pellengéren, melyre a magyar liberálisok a »szeretet elvének«, »legfőbb princípiumuknak« nevében álltak, megtanulnak pirulni. Mi már pirulunk fülig, mikor azt olvassuk a külföldi újságokban, hogy annyi szennyet, annyi barbarizmust egyetlen egy ország sem hozott fölszinre, mint a dicsőséges magyar liberálisok. Még Grispi is, a leglelkiismeretlenebb államférfiú, valódi kontár a magyar, kivált pozsonyi, nyitrai, nógrádi liberális főispánok mellett. A szeretettől csurgó liberalizmus küldte el Erdélyt, megtömött pénzeszsákokkal mint igazságügy-minisztert képviselőjelöltnek Apponyi ellen, hogy nyiltan űzött lélek vásárlással, vesztegetéssel a gyűlölt és rettegett ellenfélt legyőzze. Nálunk egy állami hivatalnok, de még maga az igazságügy-miniszter sem teszi magát lehetetlenné az igazságügy ily cynikus megsértésével. A liberálisok, kiknek elve a »szeresd felebarátodat, mint tenmagadat«, nevetnek a markukba s azt mondják : jól tette. Így lesz a magyar parlament egy hivatalnokcselédszoba : ezzé töpörödik össze a magyar liberalizmus kezelésében a népjog s az alkotmány. — Nem lehet, nem lehet, nekem is többe van, monda az atyafi. Az árendás többet nem akart reszkirozni, s elereszté a dohányt, de annyi jóakarat és becsületérzés volt benne, hogy elutasitá őt a fináncokhoz, hogy ott biztosan megveszik. Megállj gazember, mormogá, ha nem lesz az enyém, nem lesz a tied sem. János gazda búsan ment tovább a kijelölt ház felé, búsan, mert már minden reménye elhagyta, hogy még ma eladhatja kis csomagját. Megkísértem még ennél a háznál, monda, s ha aztán itt sem sikerül, Istók ucscse haza viszem. Hej, látni kellett volna azt a kárörvendő mosolyt, mely a vén, ravasz zsidó ajkára tolult, mikor a mitsem sejtő szegény ember benyitott a fináncokhoz. A mi emberünk meg csak iparkodott befelé, de le is esett ám az álla bámulatában, na meg az ijedségtől is, midőn a verandán épen a szemlészszel találkozott. — Mi járatban van kend, mi hozta ide hozzánk, kérdé tőle a finánc nyájasan. János barátunk immel ámmal, de végre is belátta, hogy itt már úgy sem segit semmi, hát biz ő kirukkolt vele egyenesen, amúgy Isten igazában. — Hát kérem alázatossággal nemzetes uram, bizony én nem valami jóban töröm a fejem. Ezt a kis dohányt akartam eladni, de sehogysem sikerült. Most meg egyenesen az árendástól jövök, ki egyszerűen ide utasított, hogy itt biztosan megveszik az urak, az akasztófára való zsidó, mert nem adtam neki úgy, a mint kérte. — Az bizony nagy baj barátom, hogy ide tévedt hozzánk, na de talán segíthetünk a bajon. — Mennyi kára lett volna, ha eladja a dohányt az árendásnak? Bizony egész 5 frt jó uram, ez pedig nagy összeg ilyen szegény embernél. — Na hát itt van az 5 frt, s most menjen vissza és adja el neki, a mint kérte. János gazda kezet akart csókolni a fináncnak nagy örömében, s ugyancsak vitte kifelé az irháját. Hát uram fia, milyet nézett a zsidó, mikor ismét meglátta az atyafit a batyuval, majd kifúrta oldalát a kíváncsiság. — Hát nem vették meg odaát ? — Nem biz azt, hisz otthon sem voltak. De most már vegye csak meg, oda adom, a hogy kérte, nincs sok időm, s sietős az utam. A zsidó szörnyen örült, hogy ily potom áron megkapta, s azonnal ki is fizette. János gazda pedig tele szivvel sietett hazafelé, s szivében talán most érzett először hálát a fináncok iránt. A szemlész pedig, mihelyt észrevette, hogy az atyafi üresen távozik a zsidó árendástól, felkiáltott : — Na fiuk, most menjünk a zsidóhoz. Vig-Csenk. Hogy a tömérdek, ide-oda citált hivatalnok képviselővé lehessen, annyi gyalázatosságot és undorító gaztettet kellett elkövetni a mézes szavú és irós-vajas cikkeket firkáló liberálisoknak, hogy vastag kötetű rémregényeket írhatnánk össze a vitéz stiklikből. Tudják a »jó liberális< urak, hogy a magyar liberalizmus viselt dolgainak benyomása alatt már a »magyar faj erkölcsi sülyedtségéről és politikai elvadultságáról« irnak a lapok? aki köztünk él, e szép címeket csak a liberális, uralkodó pártról értheti. Tegyék ki az ablakukba! Semmi más nem hiányzott a milléniumi év megbélyegzéséhez, mint ez a kettő: óriási krach és politikai elv aduitság! De azért a liberálisok »jó emberek«. Hogyne ? omnis pinquis bonus, mondja a latin, minden hízodalmas ember jóságos férfiú; hízhatnak is, ott a húsos fazekak mellett, a becsület sugárfényében ; de mi ebből a jóságból nem kérünk. Külföld. —

es.— Bismarck herceg leleplezései által keltett hullámok lecsendesedtek a napokban az által, hogy a birodalmi gyűlésben Hohenlohe kancellár kíméletlen határozottsággal nyilatkozott. Okot e nyilatkozatra a centrum részéről benyújtott interpelláció szolgáltatott. Mindenki feszült várakozással tekintett a centrum ezen magatartása elé főleg azért, mert Bismarck mindenkor és jelenleg is engesztelhetlen gyűlölettel viseltetik a centrum iránt és róla minden alkalommal gyalázólag nyilatkozik. Most alkalma lett volna annak boszút állani a számtalan sértésért és a gőgös üldözőt porig alázni. De nem tette ezt és az egész parlamenti vitában előkelő nemességgel viselkedett. Szigorúan tartózkodott minden személyeskedéstől annyira, hogy még Bismarck nevének kimondását is megtiltotta tagjainak. Tisztán csak annak felderítésére irányult interpellációja, hogy a birodalom külügyi viszonyaira milyen befolyást gyakoroltak azon közlemények, melyek az exkancellár hamburgi lapjában napvilágot láttak ? Az ügy fontossága követelte, hogy e tekintetben a legilletékesebb válasz következzék és ezért a jelenlegi birodalmi kancellár nem is vonakodott határozott föllépéssel világosságot árasztani. És Hohenlohe herceg válasza megsemmisítő ítélet Bismarck felett. Megbélyegezte őt, mint az államtitkok árulóját, ki hivatalos kötelességeit megszegte és büntetése nem lehet más, mint a megvetés. Hohenlohe egyenesen kimondta, hogy az 1884. évtől húzódó és jelenleg is tartó tárgyalások Orosz- és Németország között föltétlen titoktartás kötelezettségével folytak és igy semmiféle körülmény sem jogosította fel Bismarckot elárulni azt. Minden közlemény tehát, melyet tett, nemcsak az államtitkok elárulása, hanem egyszersmind Oroszország megsértése. Ismeretes dolog, hogy Bismarck leleplezései nem egyedül hivatali utódjai ellen irányulnak, hanem az ok éle főleg a »magasabb helyek« iránt érzett boszúját mutatja. Nem annyira a kormányost bántja, mint inkább a parancsoló kapitányt. Bismarck szenvedélyesen ragaszkodott a hatalomhoz és határtalan keserűséggel vált meg attól. Égő boszúvágygyal hagyta el a császári udvart és mindig haraggal emlegette azon »külföldi befolyásokat*, melyek őt távozni kényszeritették. Ezt mutatja azon nyilatkozata is, melyet a mult héten a bécsi Tageblatt közölt: »1890. év elején jött hozzám Schuwaloíf gróf és elhozta az uj szerződést. Arra kértem a császárt, hogy legalább addig hagyjon külügyminiszteri állásomban, mig e szerződés bevégzett lesz. Féltem ugyanis, hogy az angol befolyás győzni fog és midőn a lemondásra kényszeritettek, elbocsátási kérvényemben felemiitettem az Oroszországgal való semlegességi szerződést. — A cárnak személyes bizalma irányomban fontos tényező volt. Ha Caprivi gróf az ő miniszteri felelősségét szem előtt tartja, talán ö is megújította volna a szerződést. De ő e felelősségének nem volt élénk tudatában akkor, midőn magas befolyású egyének a szerződés meghosszabbítása ellen működtek.« E »magas befolyás* alatt Bismarck a külföldi hatalmakat, főleg az angolt érti, melylyel most Hohenlohe határozottan kijelenti, hogy azon állitások valótlanok. S azután a részletekre is kiterjedő védelmet fejt ki a birodalmi kancellár Caprivi politikáját illetőleg. E védelem súlyos el-