ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-02-02 / 5. szám

ki »fuser* vagy »bustya« munkával nem átallott megjelenni a vásáron. Az uj rend életbeléptetésével a céh és szabályai megszűntek. Ennek következtében az első dolog mindjárt az volt, hogy a legények, — pardon ! — segédek, megtagadták az engedelmességet. Addig biráskodott az atyamester és céhmester ; most már azok hatásköre lejárt. S a vélemény külömbség állott be a mester és segéd közt: ».Terünk a kapitány úrhoz !« szólott az újkori segéd. A régi mesterek közül akárhány jó ismerőse sokszor iskolatársa is volt talán a kapitány urnák. Mert régi mestereink sok esetben a tudományok csarnokából tértek a mesterség iskolájába Volt akárhány példa rá. De e követelő hang mégis rosszul hangzott előtte- »Ugyan miért kapitányoskodjam — feleié — mikor soha semmi nemzetségem sem pörösködött eddig a városházán.* Futni engedte hát hepciáskodni kezdő legényét, pardon! segédjét. Igen ! ? de ki adta meg ennek az árát ? 0 maga, az öreg mester. Külömben az öregnek mégis igaza volt, mert akár oda megy, akár nem ment, a rövidebbet mindig ő húzta volna. Igy alakulván dolgunk, megesett, hogy aki egy pár segéddel és csomó megrendeléssel rendelkezett, azon vette észre magát, hogy itt a munka a nyakán, de nincs aki megcsinálja. Ki volt szabva már az egész, csak össze kellene állitani. De akiknek ezt kellett volna megcselekedni, azok odább állottak. És ugyan miért? Mert beállott a szabadság ideje, mindenki ugy és olyan módon érvényesiti magát, a mint neki tetszik s reá előnyösebb; ki lesz oly balgatag, hogy holmi ósdi formákra még hallgat! II. Minden mesterember tudja, hogy akármily jól menjen is az üzlet, azért az esztendő folyamán minden mesterségnél van egy időpont, mikor az, ha nem is szünetel teljesen, de nem is hoz hasznot. Ilyenkor dolgoznak előre azon reményben, ha az üzlet megindul, akkor jön meg az, amit a szünetelés idején belefektettünk. Azért a jóravaló mester üzletpangás idején is megtartotta egyenlő fizetéssel segédeit A segéd meg látva az atyai gondoskodást, nem követelt a jórafordulásnál béremelést, egyforma fizetéssel dolgozott egész éven át: szóval, megvolt a kölcsönös belátás. A dolgok uj rendje ebben is nagy változást idézett elő. Kik az üzletpangást nem birták, vagy akkor segédet tartani nem akartak, a jóra fordulásnál nagyobb bért igérve, elcsalták a munkaerőt olyanoktól, kik azokat kiteleltették vagy a pangás idején őket szélnek nem eresztették. És a segédurak nagy része felült nekik. Elhagyták a biztos kenyeret a bizonytalan kalácsért. Többet kaptak egy időre, — a pangás idején meg tovább mehettek ! De az öreg mesterek is vakarhatták a fülük tövét! A megrendelés csak ugy dült, gondolta: no! ez ugyan jókor jött; üres volt már a tárca, de megtelik, csak dolgozni kell. Mig igy reménykedve számitja, mily pompásan lesz helyre ütve a pangás deficitje, előtte teremnek segédei e kiáltással: »bérfölemelést mester uram! vagy itt hagyjuk !« Ha valakit a kecsegtető kilátással ragadnak nyakon, hogy egyikök jobbról a másik meg balról kész kezdeni, elriszálni a nyakát, ha nem adja elő rögtön minden vagyonát: ilyen hangulatba hozhatta a »bérfölemelés« hangoztatása a mestert. Mert ha a követelést meg nem adja: segédei elhagyják ; akkor ő nem képes idejében kiállitani a megrendelt munkát erre megrendelői is ott hagyják ; ha a bért fölemeli : nem látja munkálkodásának megérdemelt hasznát, melynek már java részét a pangás idején megtartott segédei régen megemésztették. Szorult helyzetében azt gondolva, hogy a kisebb bajt választja, üzletét megakasztani nem akarta, eleget tesz hát segédei követelésének és munkadijukat fölemeli. Haszna nem lehetett ennek folytán, tovább dolgozott, de nem gyarapodott. Mit a jobb időkben félre tett, abból éldegélt. De nem annak kamataiból csupán, hanem sokszor tőkéjéből is. Ez természetesen bántotta, de meg gondolkozóvá is tette. Bántotta szivét végtelenül, hogy akikkel ő oly szépen bánt, azok bántak el vele ily csúnyán. Mert bármint nevessenek a régi mestereken a kor szellemével táplálkozott s mondjuk könyebben gondolkodó némely ifjú mesterek, azt nem fogják elvitatni sohasem ! — tagadni lehet, mert sokan a napot is letagadni szeretnék — hogy sziv, még pedig atyai sziv lakott a régi mesterek keblében. Éveken át kisérték szemmel segédeiket, támogatták őket nem tapasztalataikkal csupán, de számtalan esetben erszényükkel is. — E háládatlan elbánás akárhány mestert arra inditott, — mert csak kárát látta, élnie meg volt miből, hogy üzletét abban hagyta. Maga fölcsapott kénytelenségből magánzónak, a teret meg átengedte fiatal erőknek. Akit pedig az uj rend nem talált ily kedvező helyzetben, az folytatta mesterségét abban a reményben, hogy lesz megint jobb idő, mig egy szép napon legtöbbje arra ébredt, hogy tönkre ment. Ez persze európai eseményt nem okozott, hisz nem jött váratlanul, mert hozzá szoktak ahhoz lassankint az emberek, hogy amelyik mesterember 5—6 segéddel dolgozott, most csak 3—4-el, aztán lejebb,

; végre maga egyedül, mig meghalt vagy megbukott. Sem az egyik, sem a másik eset sem akasztotta meg a világ forgását. Tönkre ment egy család! az igaz ; dehát utóvégre is ez nem uj dolog. Termettek helyébe mások s igy nem akadt meg a világ kereke. 1 De mégis megakadt! Az uj erők jól szolgáltak ugyanis egy darabig; de azután megrekedtek. Nem győzték a várakozást — Ha az öreg mesternek nem fizettek mindjárt, győzte ; de az ifjú ugy szerette volna, hogy : itt a munka, ide a pénzt! nem volt ám még olyan a láda fiában félre téve! No még csak az kell »yarjon« ! mondták neki. Várnék én gondolta magában, csak az én hitelezőm is várna! De ezt mondani, nem merte, vagy ha megmondta, azt a megrendelőjét sem látta többé. Igy történt aztán hogy dolgozott volna, de nem volt pénze, vágy ami pénze volt, az meg nem volt a kezében. Megrekedt, mert pénz nélkül ; háború sincs, nem hogy mesterség volna. A régi időben a dolgos jóravaló mestert fölkarolta a céh, az öregek sajátjukból vagy a céh vagyonából szivesen nyújtottak neki hosszabb időre is olcsó kölcsönt. A céh megszűntével az egyes iparos társak közti szoros összetartás szét lett szakitva ; hova forduljon a kezdő most, ha megszorul, ha még oly munkaszerető is ? Sehol semmi segitség sem kínálkozik neki ilyenkor. Ez lett oka azután annak, hogy »a mesterségtől szabadulni« lett a legtöbbnek jelszava s hogy megélhessen, kénytelen volt más kereset forrás után látni. S mikor idejutott, visszaóhajtotta a céheket, visszasóvárgott az öreg mesterek után, kiket annak idején a hangzatos szólamoktól elbóditva cserben hagyott. Most legtöbbje azt mondja : »Nem kivágni kellett volna a fát, a céhet, melynek árnyékában oly jól és biztosan éreztük magunkat, hanem csak fölösleges hajtásaitól vagy esetleges száraz ágaitól kellett volna azt megtisztítanunk.« = ' -r-*—Külföld. —

es.— A francia kormány közölte a hivatalos kimutatást az ország 1894. évi népességi viszonyairól. A születések, házasságkötések száma feltűnően apad, mig a házassági elválások nagy I mérvben szaporodnak. Mióta a polgári házasságnál az elválás könnyűsége is megadatott, a kötések száma kisebbedett és az elválások mindig gyakoriabbak. És e tekintetben folytonos növekvést mutatnak a számok. E megdöbbentő jelenség főoka a polgári törvénykönyv intézkedései. Mióta a Code Napoleon életbe lépett, kezdődött e veszélyes társadalmi baj és azóta megszakítás nélkül nagyobbodik. — Franciaország törvényhozását teljes mértékben a liberális eszmék irányítják, melyek czélja a társadalom szétforgácsolása. »Az egyén felszabadítása« jelszó alatt az egyest teljes elszigeteltségbe szorítja, egyedülállóvá teszi és védtelenül dobj erősebb hatalmába. Még az atyai jogokat is megsemmisítette, vagyona fölötti rendelkezéstől megfosztotta Az ily törvények természetes hatása azután a családalapítástól való irtózás. Egyedül a vallásos vidékeken érezhető ez kevésbé, mig a »felvilágosultak« teljesen a romboló irány hatása alatt állnak. Éppen ily fényes siker koronázta a másik liberális intézményt is : az iskolák államosítását. A félhivatalos Temps legutóbbi számában egy állami tanítóképző igazgatója igy nyilatkozik: »A köztársaság felszabadította a tanítót az egyház gyámsága alól. De a »politikai függést« ugyancsak reá kötötte. Már most a tanitó tarthatlan helyzetbe jutott. Mi sem alacsonyítja le annyira egy tanitó jellemét, mint ha kényszerülve van politikai eszközzé lenni.« — Egy iskolafelügyelő pedig erre vonatkozólag igy ir: »A tanitó csak akkor lehet igazi nevelő, ha teljesen szabad. A kortes-szerep, melyet rákényszeritenek, megsemmisíti függetlenségét és erkölcsileg megrontja. Nem fölöttes hatóságait tartja szem előtt, hanem csak országos képviselőjének kegyét hajhászsza. Többet politizál, mint tanít; csak a korteskedésre gondol s a politikában a legszennyesebb elveknek hive és terjesztője. « — A félhivatalos nagyon erőlködik orvosságot lelni e bajra, de hát az lehetetlen. A franciaországi »államositás« minden irányban végrehajtva áll. Ennek következtében a megyefőnöktől egész az országúti kőtörőig mindenki csak politikai magatartása után lesz megítélve, és aki nem kormánypárti, az még »állami útkaparó* \ sem lehet. — A függetlenség egészen elenyészett: honnét szerezzenek tehát abból a tanítók részére ? A német birodalomban kezdik hangoztatni a >világpolitikát«. Nemcsak a szárazon, de a tengeren is első hatalom akar lenni II. Vilmos. Hogy ez sikerül-e? az más kérdés. A tengerészeti miniszter költségvetése elé nagy várakozással néznek a legnagyobb változások történhetnek a kormányban. Már is folyton hangoztatják a lapok a kanczellár és a tengerészeti államtitkár lemondását, kik az uj törvényt kivihetetlennek tartják. Sokat kivan népétől az ifjú császár, csakhogy a német gondolkozni is szokott, nemcsak lelkesedni. A császári jubileum ünnepélyes istentiszteletén a palota kápolnájában a prédikátor lelkesedésétől elragadtatva II. Vilmoshoz a régi gladiátorok szavát: »Caesar, a halálba menők üdvözölnek!« meghatottan kiáltotta. De az egyik képviselő haragosan közbeszólt: Csakhogy mi nem vagyunk ám gladiátorok! A németországi parlament kiváló súlyt fektet a nép érdekeire; már pedig a nép jóléte épen ellentétben áll az óriási pénzbe kerülő »világpolitika «-val. Hogy a centrumpárt milyen súlyt fektet a választók érzelmeire, mutatja a kebelében felállított panaszbizottság, melynek feladata a választók részéről nyilvánított óhajokat vagy panaszokat elintézni. Ausztriában mindig jobban sötétedik a liberalismus ege. Minden ujabb időközi választás a liberális jelölt bukásával végződik. Igy legutóbb Steyer város a birodalmi tanácsba antiliberális képviselőt küldött. Bécsben dr. Lueger a keresztény-socialista munkás-egylet ünnepén hatalmas programmbeszédet mondott. »Én. nem vagyok — úgymond — ünnepi, hanem harci szónok. Midőn ellenfeleim boszantanak, midőn minden lehető közbeszólással ingerelnek: akkor vagyok elememben, akkor birok úgy beszélni, amint óhajtom. Mi harcban állunk a liberálisokkal, jobban mondva a liberális gazdasági rendszerrel, mely a népnek sokkal nagyobb áldozatába kerül, mint akármilyen háború vagy forradalom. Itt nem harcolnak szuronynyal, ágyúval vagy nyaktilóval, hanem egyeti len fegyver van: az éhezés. Az éhezés, a hosszú éhezés tiport el ezreket és százezreket és az attól való félelem tette őket rabszolgáivá azoknak, kiknek hatalma van a rabszolgabért kiszabni. — A liberális gazdasági rendszer haldoklóban van és csak egyesült erőinkre vár, hogy véglegesen megsemmisítsük. Az nem tesz semmit, hogy rögtön másféle ellenségek is jelentkeznek: a sociáldemokraták. De amint a liberálisokat legyőztük, ép úgy ezek felett is diadalmaskodni fogunk. Mi itt Bécsben a liberálisokra kimértük a halálos csapást és ha Badeni nem siet segítségükre, akkor a csata már befejezett volna. Sehogy sem áll jól az ügyük, azért jönnek segélycsapataik, hogy megmentsék, ami még menthető. A socialdemokratia siet liberális anyja halálos ágyához, hogy örökségét átvegye. Nem tudhatom, vájjon ez sikerülni fog-e neki, de a harcot vele is épúgy átküzdjük, mint a liberalizmussal. A küzdelem az istentelen és lelkiismeretlen gazdasági politika és a keresztényelveken nyugvó rendszer közt olyan egyenetlen, hogy a siker elé mi épen nem nézhetünk aggodalommal. Éppen azért biztos örömmel nézek azon nap elé, melyen a keresztény eszmék a munkáskérdésben is érvényesülnek és igy a kereszténynép küzdelme diadalt arat elnyomói fölött«. Egy kevés agrár bors. A magyar nép szabadságszeretetéről hires; janicsár hősiességgel és vértanú áldozatkészséggel lépett ki mindannyiszor a gátra az arany-szabadság védelmében. De a szabadság-szeretet bizonyos fokú jólétet kivan. Koldusok semmiért sem lelkesülnek s a vértanukat bolondoknak tartják s e részben egy véleményen vannak sok pepita-nadrágos dandyvel, kik szintén úgy gondolkoznak. Mikor tehát a magyar gazda — a gazda pedig a magyar nép — mindinkább koldusbotra kerül; ez a koldusbot neki caudiumi iga s ugyanakkor modern akasztófa; annak az árnyékában a szabadság pálmája ki nem fakad. Azért vész a magyar népben a szabadság érzete; a nyomorúság alpes-nyomása elfojtja kedélyének lelkesebb röptét. Sötét- rezignációval túrja a földet s ha a határból