ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-02-02 / 5. szám

a Mephisto szerepét játszó miniszterelnök megtagadta a garancia elvállalását, elföldelte, a javaslatnak törvény-eröre való emelkedését és Magyarország egy illúzióval lett gazdagabb. Mi kezdettől fogva nem biztunk a béke létrejöttén, s az egész manőver kimenetele e feltevésünket igazolta. Bármily tisztelettel viseltetünk is Apponyi béketörekvései iránt, és bármennyire is óhajtottuk volna azok megvalósulását, az egész törekvést egy oly tisztes idealizmusnak tartottuk, melynek a mai »politikai -s közéleti erkölcstan »-hwc\ nincs melegágya, még csak el sem ültethető. Hogy az ellen-felek közt béke jöhesen létre, mindenek előtt, mindkét felnek tisztes harcot keli vivni. Az egyik fél, a t. szabadelvüpárt, még csak elemeit se ismeri a tisztességes hadviselésnek, a másiknál Apponyinál meg az volt a baj, hogy leküzdötte megvetését, melyet a »politikai elvetemültséga ellen minden körülmények közt fönn kell tartanunk. A ki nem gentlemann, azzal nem szoktunk szolidaritásba lépni. A kinek megmételyezett a politikai karaktere, azzal nem szoktunk semmiféle ügyben közösséget vállalni. Ezt felejtette el Apponyi ideális optimizmusa, midőn oly féllel akart becsületes békét kötni, ki az ellene való politikai küzdelemben természet-ellenes alapon állt, s ki a békekötést is csak a politikai tisztesség ellen akarta felhasználni. Az istentelenekkel nem lehet békét kötni, mert akkor a joguralom és a becsület buknék el, s lenne ötödrangú tényező. Szép a »beata pacis visio«-ját hangoztatni sőt megvalósítani, de lehet-e az béke, mely az egyik fél lealázó kudarcával végződik ? Mig az egyenlőség és szabadság, a nemzetközi jog elvei, a társadalmi maximák és problémák nincsen a kereszténység szellemében regenerálva, a béke problémájának megoldása is fönmarad. Ha majd egyszer a magyar politikába a kufárkodó szellem helyett a keresztény felebaráti szeretet kötelesség-érzete lesz befogadva, ha a különböző érdekeket az áldozatra való léleknemesség fogja kiegyenlíteni, a béke is közeledni fog, és meglesz a magyar politikában az a párt-tényező, mely nemzetünknek létét s önállását megvédve, a békét is megszerzi. Csakis ilyen tényezővel köthet iVpponyi békét. Pártjának minapi határozata a legerősebb politikai akciót inaugurálta úgy a parlamentben, mint azon kivül, hogy megvédje az országnak a liberális önkényuralom és korrupció által veszélyeztetett jogait. Ez azt jelenti, hogy' Apponyi is magasra tartja azt a gyakorlati elvet: »qui juste bellum gernnt, pacem intena]unt.a E cél elérésében mi is szövetségesei leszünk. A liberális filiszterek. Esztergom, január 31. (p.) Nagy megdöbbenés, fölindulás, megütközés, botránkozás folyik a t. házban. Kicsap a ház falain kivül az ország újságolvasó közönségébe; folyik a tinta a tiszta erkölcsről, az önzetlen, férfias becsületről; a kultuszminiszter úr a »közéleti magasabb morál« triposzán úgy érzi magát, mint a feldőlt fazekas: a t. kormánypárt a liberalizmus sugár fényével fején izeg-mozog s tördeli a kezét: Bánffyt, Perczeit s a többi hasonszőrű matadort végelszontyorodás fenyegeti. Ugyan mi történt? Hát instálom csak annyi történt, hogy az egyik úr, Miklós Gyula, borsodi főispán, 80,000 forintot zsebre vágott. De ez még nem volna baj; mert tetszik tudni, a mai világban . . . effélét sok más vicinálista, bérlő és üzletcsináló, egyházpolitikus is meg tett már; és kikerült neki: hanem — s ez a baj, — a szegény Miklós Gyuláról kitudódott a turpisság, ami másról nem tudódott ki, legalább nem oly világosán, közjegyzői okiratok villamos világosságánál! Brr ! Mégis csak nagy pech! S a nemzet? mit csinál a nemzet? a nép, mely repeső szívvel néz bele a második évezred rózsás hajnalába? a nemzet megint öntudatára ébredt annak, hogy hogyan cserzik a bőrét, a nemzeti bőrt azok a talpig becsületes, fölvilágosodott, becsületért mindig megverekedni kész hazafiak, a liberális eszmék hősei, a nemzetállam intéző emberei; öntudatára ébredt annak, hogy mennyire nyúzzák a szegény népet, lopják a pénzét, csalják a világot. . No de ne haragudjunk egyre túlságosan! Utóvégre is mit művelt a borsodi főispán úr ? Negyvenöt szegény községgel fizettetett magának, a bankoknak, az építő vállalkozóknak 200,000 frtot! Ő természetesen azt nem tudta, hogy mi a népnek egy krajcár is; nem tudta, hogy mily nyomorúságos kis összegeeskét visz haza télre földje terméséből, melyen aztán élődik keserű gondok kőzt, örömtelen hónapokon át. No de azért Miklős Gyula főispán is ; nagy haladi ember. Kilométerként a vasútja belekerült volna 23,000 forintba: a magas kormány fölemelte 32,758 frtra; ami 58 kilométernél potom 754,000 frtot tesz ki; igy az építési tőke 1.900,000 frtra rúgott; ennek a fele a bankok, a vállalkozók s az engedményes főispán úrnak zsebébe jutott! Ilyen a liberális gazdálkodás ; a liberális divat ! Nem egyes emberekről van itt szó; itt szó van a rendszerről. 0 ti tisztességes emberek; csupa fizetett becsületes ember! Liberalizmusért lelkesülnek, hogy az erkölcsöt taposhassák; a hatalomnak szolgálatában mindent, ami szent, nevetnek, hogy a 10 parancsolatot azután következetesen szegre akaszthassák. Basákká, szolgaeszközökké válnak, hogy koncot kaphassanak s a politika áldásait bérletekben, vicinális vas utakban, igazgatósági tagságokban kivegyék. Denique jól mondta azt Marx Károly: rablógazdaság a lelkiismeretlen ember szisztémája a földön, csak a forma változik. Ázsiában rabszolgaság volt ez a szisztéma, Európában a gyáripar és a liberális politikusok pótolják a rabszolgaság hiányát, s ellátják a világot avval az áldással, mely alatt nyögnek vakon és bódultan a népek. Azonban ne maradjunk a felületen, hanem emeljük le kissé a takarót. Ne féljenek más tisztelt vicinalisták és üzletpolitikusok, hogy őket leleplezzük, honny soit, qui maly pense; de akik egy gyékényen árulnak Miklóssal, azok csak szepegjenek és bujkáljanak; tudjuk, hogy Miklós napján jár körűi a krampusz. Tekintsük meg inkább azt az iskolát, melyben fölnevekedtek s melynek elveit imádja a liberális társadalom. Igaz, hogy az ilyen Miklós Gyula bűnbakra hamar kimondja a mai társadalom az anatémát, de nem veszi észre, hogy következetlenül saját maga elveit tagadja meg, amelyekből Miklós a praktikus szobába voltam bekvártélyozva. A feleségem nézett, s csak azt mondta: tessék. Nohát nekem tetszett. De csak másnap reggelig. Mikor fölébredtem, csak akkor tudtam meg, hogy tulajdonképpen mily nagy dolog történt az éjszaka. Mert mit bizonyított e dolog ? Nem egyebet, mint hogy az éjjel rogyásig korhely állapotban érkeztem haza, s hogy nem tudtam mit teszek. Milyen okos lett volna én tőlem ezen a reggelen benyitnom a feleségem szobájába s igy szólni hozzá : »Az éjjel kissé más állapotban voltam, mint a hogy illett volna, alig merek a szemed közé nézni; hanem hát felejtsd el, s hozzuk rendbe a bekvártélyozást.« Nem tettem meg. De délfelé, a hivatalból hazajövet éreztem hogy hibás vagyok, s föltettem magamban, kiengesztelem az asszonyt. Hazaérve, majd a guta ütött meg, mikor Zsuzsi cselédünk a küszöbön azzal fogad, hogy nincs itthon a nagyságos asszony, ebédre se jő haza, vacsorára se, sőt még aludni se, mert az öreg teéns asszony nagyon beteg. A kellemetlen hir hallatára vissza akartam fordulni, de Zsuzsi azzal biztatott: hogy azért van ám ebéd itthon, ne menjek az öreg teéns asszonyhoz, mert nem hiszi, hogy várjanak. Éreztem, hogy a vér arcomba tolul, meg voltam szégyenitve saját cselédem előtt. Szerettem volna pörölni, hogy valakire kiönthessem mérgemet, de Zsuzsi oly gyorsan s ügyesen sürgött-forgott, oly jó

1 főzte meg a fekete kávét, hogy mégis lecsillapodtam. Arra gondoltam, hogy feleségemet kiengesztelem, ha haza jő, de az anyósomhoz nem megyek, ha nem hívtak meg. Zsuzsi azt is mondta, hogy a nagyságos asszony egészen vörösre sirta szemeit. Erre még erősebb lett bennem a kibékülési szándék. Alig hogy az utcára léptem, egy bizonyos » valami« megszólalt bennem : »Te megbántottad feleségedet, mikor végtelen türelmével akarta jóvá tenni előbbeni nyelveskedését; még az ő bőbeszédű korholásában is sok jó volt, mert a te könnyelműségedet ostorozta; ha te önérzetes s igazságszerető férfi vagy, elmész anyósodhoz, megbékülsz feleségeddel, ki ha kissé bőbeszédű is, de végre is jó asszonyka.« Közel voltam a pillanathoz, mikor mármár hajlani kezdtem e jó tanácsra. De a másik pillanatban már mellettem termett a rosz lélek s azt súgta csábítóan fülembe: »Ne ásd alá férji tekintélyedet; az egész betegség csak komédia s asszonyi machináció, hisz anyósod ma vásárolt a piacon spenótot, csak azt akarják, hogy porig alázd le magadat! Ne légy philister! Jer a »Patikádba! És én nem mentem az anyósomhoz hanem betértem a »Patiká«-ba. Jó napot kívántam, bort rendeltem, mindjárt egy egész litert. Lekönyököltem az asztalra, elgondolkoztam s ürítgettem a poharakat egymásután. Hogy miről gondolkoztam ? Hát sok mindenről, meg a feleségemről. Arról, hogy miért szeretik az asszonyok, hogy övéké legyen az utolsó szó. Arról, hogy mily hitvány dolog tőlem, igy a korhelységnek adnom magamat, csakis azért, mert a feleségem gyengeségem miatt uralkodik fölöttem. Annyi mindenről el tud igy borozás közt az ember gondolkodni. És ki tudja mennyit és mily eredménynyel gondolkoztam volna még, ha a cimborák meg nem érkeznek. A hogy ezek megérkeztek, vége volt a gondolkozásnak, s én csak arra emlékszem, hogy mire e korhely éjszakára föl kelle ébrednem, iszonyú volt az a főfájás, mit éreztem, oly iszonyú, amily tarka-barka volt az álom, melynek az éjen át martaléka voltam.