ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-10-22 / Rendkívüli szám

rület. Okt. 29-én: Kassa (1), Nyíregyháza (1), Szabadka (2), Szatmár város (1), Fejérmegye (5), Hevesmegye (5). Szatmármegye (8), Veszprémmegye (6), összesen 29 kerület. Okt. 30-án : Miskolcz (2), Szabolcsmegye (5), Gömörmegye (6), összesen 13 kerület. Okt. 31-én: Békés város (1), Békés-Gyula (1), Nagybecskerek (1), összesen 3 kerület. Nov. 4-én: Szarvas (1). 196 kerületben még nincs kitűzve a választás napja. Nyomor a politikában. Őseinknek véres kardját nem hordozzák már baj esetén széles-e hazában, helyettesíti azt egy nagy darab fehér papiros, nagy veres betűkkel. Nem a nemzethez, az egységes, mindig összetartó, testvéri érzülettől áthatott nemzethez, hanem a „magyar néphez" intéz óvó felhívást a nép legnagyobb „jóakarója", a kormány. A nép jóakarója !? Van-e. ki ne találna e kifejezésben nevetségeset, megalázó szolgaiasságot ? ! Nincs, nem lehet. Még a kormánynak féregtől rágott koncain élősködő proletárok is elmosolyodnak azokon a képtelen badarságokon, azokon a szégyenletes phrasisokon, amelyekkel az a „jóakaró" magához óhajtja édesgetni agyongyötört népünket. És a nép, ez a szánalomra méltó nép, a mely addig, mig reá szükség nincs, a kormány által nem tekintetik egyébnek igavonó állatnál; erről a jó magyar népről feltételezik, hogy még mindig orránál fogva vezethető, megelégelte a sarcot, a bolonditást, az örökös kínzást! A sors által meglátogatott műveletlen ember, ha Istenéhez fordul nagy bajában, lelkének szerez vigaszt, enyhülést és a végzet hatalma alatt összegörnyedve, a szükség észbontó perceiben felemelkedik emberi méltóságára s ekkor eljő részére a felvilágosulás pillanata. A sors csapásai ellen találhat és talál is vigaszt minden időben; de azon csapások súlya alatt, a melyek nem a sorstól lesznek rája mérve, hol találna vigaszt, mint ha felemelkedik azon magaslatra, ahol az ember kezdődik s önmagát megértve, megsokallva az elnyomatás borzasztó súlyát, megutalva elnyomóit: saját fajának ellensége lesz! Sokat mondtunk. Nem a szenvedő, elnyomott ember teszi ezt; mert az csak dacol, hanem azok, akik nyerészkedési vágyból, hatalomra jutás viszketegéből megtagadják saját fajukat, nemzetüket, vértestvéreiket! Beállnak egy oly párt zászlaja alá, ahol előttük a szurony és a golyó, tehát a hatalom és sérthetlenség jelvényei; amelyben magában is a pártoskodás őrlő férge rág ; s a mely önmagát meg nem értve, saját magát fogja felemészteni! Ez a párt a szabadelvüpárt; ez a kormánynak a rabszolK aj a; a Lucifernek; az ősi tagadásnak ! Sok sajgó sebeinkre ez igért gyógyító irt annyi évtizeden át! pedig azokat, — ép ugy mint a nyerészkedő orvos, — nem gyógyította, hanem egy állapotban hagyta és ha a seb magától kezdett gyógyulni: leszakgatta arról a köteléket, hogy tovább legyen hasznot hozó betegje. Sok ilyen nyilt seb tátong ma is a nemzet testén ! A kiegyezés és annak egyre szaporodó méltatlan terhei, a rengeteg adó, a békés állapotban való őrült fegyverkezés, az elosztrákositás, de egy sem oly fájdalmas, egy sem oly sajgó, mint ezeréves nemzeti fennállásunk valláson alapuló épülete ellen elkövetett merénylet! S mindezeket a saját vagyonúnkon, nemzeti szabadságunkon tartott, ápolt kormányaink vitték végbe. Utóbb az a kormány, a melyhez nem Ausztria liferált erőket, hanem mi magunk bíztuk meg annak vezetésével saját véreinket! De térjünk vissza arra a fehér papíron nyomtatott piros betűk tartalmára. A dicshimnuszt, mely a bevezetésben foglaltatik, a kormány fizetett vigécei zengik s kiérzik belőle a fokhagymaszag. Ezután áttér a nemzeti és néppárt programmjára, politikájára. Utóbbinak hatalomra jutása esetére, azt vésztjósló üstökösnek nézi. A haza veszedelmének declarálja s elmondja, hogy ez a párt fogja a nép nyakába akasztani a jármot, a robotot, a papi kilencedet. Hát szép dolog ezt állítani! — A kormány által agyon csigázott, adókkal túlterhelt, szabad gondolkodásában meggátolt népet a néppárt hajtaná igába ?! — Az a párt, amely megszabadítására törekszik s a mely nem ugy veszedelmes a népre, mint a szabadelvű fércpárt, hanem amely már is megingatta utóbbinak úgyis homokon és lúdtollakon épült hatalmas kártyavárát! Az ellenzéki pártról, Ugronról miért beszél oly megvetőn, mintha rákfenétől óvná a népet ? Azért, mert ez a vasember, vasakaratával, szívós kitartásával ma már annyira jutott a ludtollasok hatalmi körének megingatásában, hogy nem léte esetén minden zsinagógában hálaadást tartanának. Ugyanitt valósággal arculcsapják a nemzetiségeket, oláhot, szerbet, rácot, tótot, ruthént, szászt és horvátot egyaránt; mert ezen kisebb népfajok, melyekkel együtt egy ezredéven át hatalmas „nemzetet" alkotánk, — hamarább jöttek tudatára a méltatlan, minden kritikán aluli őrült hajsza következményeinek, mint a mi türelmes magyar népünk. A nemzet testébe vág fájó sebet a kormány, midőn ily eljárással idegeníti el magától a nemzetiségeket. Hiszen legyenek azok bármily népfaj gyermekei, legyenek bármely vidékén e hazának, beszéljék a mi édes nyelvünkkel együtt a sajátjukat is, vagy egyedül az utóbbit, nem baj, csak hivei legyenek annak az állameszmének, amely a közjólét, az egyetértés javára törekszik. És ez volt is mindig. Jóllehet némelykor lelketlen izgatók felforgatták a kedélyeket, de a nemzetiségek helyes vezetés mellett ismét a magyar állameszme híveivé szegődtek. Ma azonban, midőn belátják azt, hogy az utóbbi évtizedben az uralmon levő kormányok még a törzset, a magyart sem kímélik, azok is hozzászegődnek a nemzet törzsének akaratához, társulnak azzal a néppel, amely a vörös betűs fehér plakátokon oly óva intetik, de a mely e plakátoknak hátat fordit s tele torokkal, szivből-lélekből utálva a mai rendet, azt kiáltja: »le a hízelgőkkel!* Tenyészállatot igér, ha pártfogolja a nép a törekvéseit. Azt tudjuk, hogy ma legjobb és legtermékenyebb tenyészállatja Ausztriának, de mi visszautasítjuk, hogy reánk az ő megvásárolt emberei személyében „tenyészképviselőket" oktrojáljon. Ezeket óhajtottuk s-zemtől-szembe elmondani a magyar népnek, amelyhez értelmességben egy nemzet sem hasonlítható, amely eddig óriási türelmének, áldozatkészségének, jóságának mindig megadta az árát, hogy ne engedje magát a jelenlegi „vicinális" kormány fizetett bérencei által eltántorítani, mert akkor önmagát teszi nevetségesé ! Választási hangulat. A levegőben zászlók lengenek, a kalapok mellett tollak libegnek, korcsmákban kortes bort isznak; a főispánok szaladgálnak, a megyeházakban folyton gyűléseznek, hol a megye-bizottsági tagok, hol a jegyző uramék, a rozzant gépezetnek nyikorgó kerekei, szóval közelednek a választások. Igazán pompás képeket látunk a milléniumi év befejezéséül. Ablakom előtt hangok ütik meg fülemet: » Éljen Földváry«, de aztán fölhangzik a kortes nóta : Beteg szegény Földváry, Meg kell őtet kúrálni, Kúrálja meg Feiehtinger, Akkor aztán fel nem kel, Mig nem trombitál Gábriel. Kimegyek az utcára, itt is, ott is falragaszok hirdetik: »Eljen Földváry* »Eljen Frey«, s mellette a »Szabadság«-ot kínálják, hirdetve egy megöregedett kanonok korteskedését a liberalizmus mellett. Olyan furcsa gondolat jut eszembe. Bizony a liberális kormánypárt és a liberális kanonok olyan közel jutottak egymáshoz, olyan szépen megférnek egymás mellett, de vájjon a koncon, azon a nagy napon nem lesz-e hajba kapás? Ki tudja, ki tudja? Sok furcsa dolog történik a világon! Furcsa dolog az, ha valaki a libapecsenyét késsel fogja, mert azt hiszi, hogy spenót; furcsa dolog az, ha egy pap karöltve sétál a liberális újságíróval; furcsa dolog az, ha egy kanonok a liberális kormánypárt szolgálatába szegődik, ott üti a nagy dobot, mint újságíró ; furcsa dolog az, ha egy függetlenségi képviselőt főispán támogat; furcsa dolog, mikor a főispán vejét akarja képviselőnek a saját megyéjében, és zsidó kormánypárti lép föl ellene; furcsa dolog az, ha egy kerületben két zsidó kormánypárti marakodik ; furcsa dolog az, ha a kálvinisták AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. tt Őrangyal baba. Irta: Valnicsek Béla. Borkay Gyula azzal a szándékkal ült Íróasztalához, hogy megírja! Ligetynének az ünnepelt szép asszonynak történetét. Tiszta papirosa finom iró-mappán feküdt, melynek két sarkán ízléses himzés volt. Szép aranyszövésű és rózsaszínű piros szálakból voltak a levelek rajta. Borkay Gyula a szép asszonytól kapta azt emlékbe s mikor Ligetyné sajátkezűleg elkészité, a következő édes szavak kíséretében nyújtotta át a túlboldog fiatal embernek: Ezt magának csináltam Borkay. Valahányszor novellát ir, tegye a papiros lap alá és gondoljon rám. És viszontszolgálat fejében irjon rólam egy elbeszélést. Lássa én belefűztem gondolataimat a rózsaszínű, meg piros szálakkal a hímzésbe; maga most fejtse föl a szálakat és vegye ki belőlük gondolataimat; vájjon eltalálja-e őket, nem kuszálja-e össze-vissza. Borkay Gyula mosolyogva vette át az ajándékot s azt mondta, hogy megfogja próbálni. Aztán hozzá tette: — Tudja, nagys. asszonyom, ez egyszer nem téntába mártom tollamat, hanem a kegyed hímzésébe és én azt hiszem, hogy hűen fogom papírra vetni gondolataimat. És azóta Borkay Gyula számtalanszor leült a virágos keretű iró-mappa elé és számtalanszor iparkodott kivennie a szálakból a szép asszony gondolatait, de mindhiába. Azok a szálak néhol összecsavarodtak, máshol meg megszakadtak s Borkay Gyula mindannyiszor eredménytelenül kelt fel íróasztala mellől. Most is ott ült íróasztalánál s bizony már vagy harmadszor mártotta téntába tollát, de egyetlen szót sem irt le. Bolondos hangulatában a finoman hímzett szálak fölé is tartotta, hogy talán a beléjük szőtt gondolatok átszivárognak majd a pennájába, s ez sem használt. Sehogy sem tudta elkezdeni; pedig mindig Ligetyné volt az eszében s elgondolta, milyen boldog lehet a szép asszony férje, Ligety, aki különben jó barátja. Aztán arra is gondolt, hogy milyen tiszta szeretettel szereti Ligetynét, aki szintén nagyon kedves vele szemben és mentül tovább nézte a hímzésnek finom tiszta szálait, annál élénkebben látta maga előtt annak a szép asszonynak finom, makula nélkül való lelkét, ki azokat készítette s aki addig egyetlen kaczér tekintettel sem bátorította fel őt semmire, még csak kézcsókra sem. Ha Borkay Gyula olykor nem találta otthon Ligetyt s a szép asszony Arankájának bölcsője közelében ülve, visszafojtott lélekzettel hallgatta az alvó baba pihegését, a fiatal ember csupán néhány percre foglalt helyet s alig váltottak szót. Borkay Gyula sokkal boldogabbnak érezte magát, mintha valami közönséges thémáról beszélgetnének és különben is nagyon suttogóan kellett volna beszélniük, azért inkább hallgattak. A szép asszony lassan becsülni kezdte a fiatal embert tartózkodó magaviselete miatt s mivel Ligety is nagyon szerette Borkay Gyulát, azt hitette el magával, hogy neki is kell szeretnie a férje barátját. Mikor Borkay Gyula nevenapja közeledett, természetesnek találta, hogy a fiatal embernek valami meglepetést készítsenek, aki szintén kedves ajándékkal lepte meg őket. Ligetyné közölte szándékát férjével és igy készült el a hímzett virágokkal díszített iró-mappa, melyet a föntebbi szavak kíséretében nyújtott át Ligetyné olyankor, midőn férje a szomszéd szobában keresgélt szivarjai között. És azok a szavak kissé felbátorították Borkay Gyulát s fazóta melegebben, hosszasabban fogott kezet a szép asszonynyal. Egy alkalommal ismét egyedül találta Borkay a szép asszonyt s néhány másodpercnyi csönd után — mialatt hallgatagon néztek egymásra, Ligetyné azt kérdezte a fiatal embertől, hogy kitalálta-e már gondolatait ? Borkay azzal felelt, hogy megfogta a fiatal asszony kezét, mit az nem vont vissza. Borkay ezt bátorításnak vette s ajkaihoz kapva a forró kezet, megcsókolta. Később a felső karjára is forró csőkot nyomott és az ajkaira is. Ligetyné arca lángba borult s visszakapta fejét; a fiatal ember is kissé meghökkent, de mikor látta, hogy Ligetyné egyetlen szót sem szól s még csak szemrehányó tekintetet sem vett reá, újból keze után nyúlt s most már nagyobb erővel, szenvedélyesebben szorította meg. Aztán egészen közel hajolt Ligetynéhez, ugy, hogy érezte arcán