ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-09-20 / 38. szám

I. évfolyam. Esztergom, 1896. szeptember 20. 38. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 10 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos: KEMÉNYFY KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sz. János-utca 33. szám, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bélyegdij minden hirdetés után 30 krajcár. Az ipolysági szózat. Esztergom, szeptember 18. A kiegyezés után egy providenciáüs férfiú tűnik fel a magyar politika terén. Nagy érzések, nagy eszmék forrongnak benne, melyek oly magasra csapnak, hogy az emberi természettel járó fogyatkozások mellett is kiváló tulajdonságai, lángszelleme áttörik az egyéni lét szük korlátait s történeti alakká emelik. Hatalmas szelleme feltárta előtte a valót, a dolgok lényegét, rá tudott jönni a végső eredményre, hova mások egy emberöltő után is alig tudnak hatolni. És mert birta a providenciáüs hivatás intenzivitását, azon hatalmas ösztön élt benne, hogy az ö hivatása milliók vágyait és gondolatait nemcsak érezni, de ki is mondani, terjeszteni s megvalósítani. Nemzetét a meddőségből, sorvadásból feléleszteni, átalakítva, megnemesitve, megedzve, a jövő nagy eseményeinek s fordulatainak mint életre való fajt átadni, — ez volt a cél, a melyet nemcsak gazdag, fantáziája, de cselekvésre alkotott szellemi ereje lelke elé varázsolt. Nemzete beteg testében ép, nemes részt is fedezett föl, s feléled benne a remény, hogy a nagy test életereje még helyre jöhet, ha az ép rész életereje benne szétáradhat, s örömmel öleli keblére azon embereket, kikben a nemzeti és emelkedett érzés mécse világit, kik pirulnak a nemzet sülyedésén, kiknek szive nagyot dobban, ha küzdhetnek egy nép újjászületéséért. A férfiúj kiről szólunk, Apponyi Albert. Örökzöld tavasz volt az, amit szemei elé varázsolt, s a mely az ö szemeinek tükre által fényes képekké szövődött. Ebben a légkörben tekintgetett szét: smézte, mi szép van égen, földön« és bizott, hisz akkor még csak úgy duzzadt a magyar az alkotmányos erőtől. Ámde a nemzeti aspirációk iránt való korlátoltsága kormány-férfiakban, a politikusok versengő előítélete volt az első füst, a mely beborította a nyilt és derűs eget; majd a szűkkeblűség, a féltékenység köde szállta meg a verőfényes képet ; a párturalom janicsári dühe pedig feldúlta a meggyőződések legszebb harmóniáját. A politikai eszmék valószerüségében és egyszerű elevenségében elfogadott lélek előtt megjelennek a csalódás árnyai, melyek aztán végig követik Apponyit. Ez első árnyak a régi labancok felkelt halottjai, kik eljöttek unokáikat harcra buzdítani a nemzeti eszmék bajnoka ellen. Közeledtek feléje a puszták rémei is, a kik nagyon klerikálisnak tartották, ele ezeknek koncot dob, s megmenekszik tőlük. Az idill múzsája, ki vezette pályafutását, elszáll mellöle s gyász; est vérére, a tragi kai múzsára bízza kedveltjét. Amott a mult utórezgése, emitt a jövő sejtelme kiséri, A nemzet panaszának minden fájdalma visszhangzik lelkében. Ege beborul, nem értik meg honfiai, nern követik a konzervativ elemek, kiknek zászlaját Sennyei után oly szépen felemeli, s ez a csalódás bár fáj neki, de nem temeti melléje politikai ideálját. Milyen küzdelem következik ezután ?! Mennyi szervező gyűlést tart! Fárad, hevül, vérzik, harcban a hatalom- és ármánynyal, a meghasonlás kisértetével vivódva, Széchenyi, Deák árnyékait toborozva uj hadsereggé. Az eltört, szerte heverő fegyverek nem segítettek. De van még egy fegyver, a melyben jobb percei derültén bízik, a melyet felragad, s ez: az eszme szava, az ige ereje. Harcol hát vele, a biztató zászlót magasra akarja feltűzni, a hová csak ö tud emelkedni és a hol mindenek meglássák. Az erőszak nem érhet oda föl: a lángész és becsületes politika magaslata az. Legutóbb Ipolyságon göngyölte ki ezt a zászlót. Kimondta, hogy a gyanúsítások és mende-mondák dacára ellenzéki marad, és az fog maradni, a mig egész erővel a nemzeti törekvéseket győzelemre nem vitte. Igy vége van a fúziónak, mert soha az ö politikáját el nem fogadták. De nincs vége a küzdelemnek, sőt inkább a legerősebb csatákat fogja vivni. Lemond a felsőbb kegy minden sugaráról, lemond a kormányhatalom dicsőségéről, csak elveiről nem mond le és küzd, mert mindenkinek kötelessége küzdeni, a meddig teheti. Husz éve küzd már, s ezt a küzdelmet a nemzetért nem fogja abbanhagyni, a fegyvert le nem teszi, hanem teljesíti kötelességét. A sebe nem szűnik meg fájni, de idő multán legalább kevésbbé égő. És ebben a zászlóbontó beszédében nem szorítkozik egyedül a kiegyezésre, a közgazdasági életre, a vámterületre, a nemzeti bankra, az önálló hadseregre, szóval a nemzeti párt politikájának követelményeire, hanem megnyilatkozik arról is, amit legnagyobb kíváncsisággal vártak tőle, a revízióról. ÁZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Az „lír". Nemrég mondta a pesti cigány-testület egy vén tagja: »Amióta oly sok a nagyságos úr, azóta nincsenek urak.« És ez igaz, mert soha sem uralkodott a nagyzás annyira, mint ma. A sok »nagysád «, a »tens úr*, no meg a pincérek, borbélyok és boltos segédek által kreált »nagyságos úr« ma már annyi, mint a szemét. Ennek oka részben, hogy ama társadalmi korlátok, melyek az emberiséget valaha oly okosan osztályozták rang, állás, foglalkozás szerint és vele a cim szerint, az egyenlőség cime alatt ledöntettek ; magukkal hozták a cimkórt, ott, ahol kissé jobb anyagi helyzet van, mely ragyogni kivan ; nemcsak hogy nem elégszik meg az állással, hanem szégyenii, de letenni azt nem birván pénze által, cimmel takargatja. Ma azt nézi a világ, kinek mennyi a vagyona? az az úr! vagy amint a pincérek mondják, »aki fizet, az az úr!« No pedig ez nem úgy van, mert ma is az úri osztály egészen különböző a gazdag emberektől. Az úr fogalmát nem a pénz adja. Az úr fogalma a szivben ép úgy, mint az észben van, ezt pénzen megszerezni nem lehet, azt a tapasztalat eléggé bizonyitja. Hogy az »úr« nagy és magas fogalom, az onnan is kitűnik, mert az Isten is önmagát »Űr«nak nevezi, midőn az irás szerint így beszél: »én, az Cr mondom«, tehát az »Űr« egyedül az Isten. Az ember, midőn magának arrogálja az »úr« címet, bizonyos fokig túl megy a vonalon és határon, amely neki szabva van. De miután az Üdvözítő azt mondja: »Legyetek tökéletesek, mint mennyei Atyátok tökéletes«, és miután Isten képére teremtett lény az ember, lehet őt is bizonyos fokig úrnak mondani, de hogy azzá lehessen, iparkodjék is tökéletesedni és az ég-föld ura tulajdonait lehetőleg emberiségében érvényesíteni és e szempontból véve, nem oly könnyű dolog úrnak lenni, ahogy ezt sokan hiszik. Ürrá nem képesiti az embert a vagyon; ehhez több kell. Igaz, a mai egyenlőségi korban minden ember úr ; azaz vannak bizonyos jogai, melyeket respektálni kell másnak, melyeken belül bizonyos hatalommal rendelkezik, a mitől öt egyszerűen megfosztani nem lehet, bizonyos fokig minden ember úr e földön, de hogy az igaz űr az, ki erkölcsileg, műveltségileg és ha hozzá még vagyoniíag is magasabban áll, az onnan látszik, hogy az erkölcsileg bukott embert átaljában véve űrnak nem tartják. Az emberiségben az »űri osztálya volt is, lesz is mindig; de hogy régente az uri osztály alatt mást értett a világ mint most, az is igaz. Más volt régente a vagyonos ember s más az űri osztály. Ür volt mindakettő saját jogaiban és állásában, de az úri osztálytól nemcsak a vagyoni állás szülte fényt kivánta a világ, hanem nála mindig erkölcsi és pedig a finomabb erkölcsi tulajdonokat tételezte föl az emberiség. Ép a vagyon, a rang és magasabb társadalmi állás, ami őt a köznapiságon fölül emelte, megkövetelte tőle a magasztosságot és ez szülte a tiszteletet, melyet viszont kapott az emberiségtől. És ma is úgy van az; ma is az emberiség az igazi urakat igen megkülönbözteti a »lett« uraktól, akiknek pénzük által kell megvásárolni némileg azt a nimbust, hogy őket is urak számába vegyék és ha pénzük elfogyott, vele az uraság is elmúlik, és ezek között, ha az urasági alapjuk elmúlt, sokkal nagyobb erkölcsi sülyedést látunk, mint ha valamely igazi, született úr a sors csapásai által anyagilag sülyedt. de ö lelkileg megőrzi azt a, hogy úgy mondjam, úri érzését. Nem tagadom, mert ezt tagadni balgaság volna, hogy annak az »uri« osztálynak, melyet arisztokráciának nevezünk közönségesen, sokszor valóságos komisz bűnei voltak, melyek miatt sok embernek valóban szenvedni is kellett . . . megengedem, hisz ők sem voltak túlvilági lények, hanem csak emberek, de hogy ők az »úr« eszményképét jobban valósították, mint a mostani pénzarisztokraták, az bizonyos. Ránk nézve a régi »úri« osztály csak történelem már; de ép ott olvassuk gyakran ezen mondást, hogy »úr volt minden izében«, azaz oly tulajdonokkal felruházott egyén, akinek nemes tulajdonai elviselhetővé tették az ő társadalmi fölényét és szinte jól esett az embernek az a hódolat, amit neki az emberiség adott. A nagy vagyon csak eszköz volt kezükben, ami által szivük nemes érzéseit kielégítették és ha nem is szálltak le a köznapiság porondjára, az emberiséghez mégis tudtak leereszkedni. A tiszta jellem, a becsület, a megvesztegethetlen igazságérzet, az emberiség szeretete, az túlsűlylyal birt mindig szivükben. Van abban a mondásban: »úrnak született«, nagy igazság, azaz a régi úri osztály szülői átszármaztatták már nemzés által azon tulajdono-