ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-07-26 / 30. szám

* A nánai főkáptalani tehenészet a befejezéshez közel áll. A napokban fejezik be ama óriási istálló építését, melyben 100 tehén lesz elhelyezve. Ezen tehenészet lesz az ország egyik legnagyobb tehenészete. A tejet javarészben Budapestre fogják szállítani. * A folyam áldozatai. Garam-Kövesden az ottani plébános öcscse Hanke Leó, főgymnáziumi tanuló nevelőjével, Gyuricska Péter végzett theologussal elment fürödni a Garamba; fürdés közben mindketten egy forgóba kerültek. A nevelő kimenekült, de az ifjú tanuló a vizben lelte halálát. Csak este felé sikerült a halászoknak a folyam mélyéből a fiatal gyermek hulláját kifogni. Temetése szerdán volt az egész község részvéte mellett. — Taton pedig e napokban egy fiatal jómódú gazda szintén fürdés közben a Dunába veszett. Szegény öreg világtalan anyjának egyetlen gyermeke volt. * Kiknek kellene posztkiszli. Mióta a primási uradalom tulajdonát képező sz. István-téri sarokházról elvitték a »posztkiszlit«, azóta folyton panaszkodik több viziváros-kerületi polgár, hogy az ujat messze helyezték el, és kérdik, minek kell egymástól alig tiz lépésnyire távol eső helyre egyszerre két levélszekrény. * A varrógép jubileumát ez idén ülhetni meg. Ötven éve annak, hogy Elias Horoe, Massachusettsben föltalálta az első effajta gépet. 1816-ban kapott rá szabadalmat Amerikában. Azt remélte, hogy Angliában nagyobb rokonszenvvel fogadják találmányát, azért átutazott Londonba. De nem lévén pénze, beállt a hajón szakácsnak. Hazatérvén látta, hogy mások ültek fészkébe s találmányát maguknak tulajdonítják s a hasznot elhalászszák; ezért pört indított ellenük. De a pörhöz ügyvéd és pénz kell, neki meg nem volt. Fogta magát, s beállt segédnek egy machanikushoz. Később megnyerte a pört, kártérítést nyert, s minden Amerikában készült varrógépért 14 dollárt. Illés mesterből ekként gazdag ember lett s nem szakácskodott többé. Dilettantizmus az irodalomban. ii Előző cikkelyünkben szó volt azon kellékekről, melyeknek híján egy jó iró sem lehet. Ám, ha ezen írói kellékek és feltételek megvannak is valakiben, az iró még akkor sem kész. Felmerül még a kérdés, hogy van-e fejlett nyelvérzéke, azaz tisztán kezeli-e a nyelvet, melyen ir, vájjon a külső alak, melyek dolgozatának adott, megfelel-e kompozíciója belső természetének ? A mi dallamos, szép magyar nyelvünk éppen az ő nyelvi szépségekben való gazdagsága, a többi európai nyelvektől egészen különálló nyelvi eltérései, eredeti sajátságai miatt a legtöbb emberre nézve nehéz feladatot képez, a melylyel csak nehezen tud megküzdeni. Gyakran azonban éppen azok részéről, kik magukat íróknak vallják s akik arra volnának hivatva, hogy nyelvünk nemzeti jellegét megőrizzék, hogy azt a mindenféle idegen elem betolakodása ellen a maga eredeti tisztaságában és szépségében megvédjék, részesül a legborzasztóbb bánásmódban. Bánffy miniszterelnök »örülve lesz általam« — »el van menve« — »annak látszólagos látszata fenforogni latszik« stb. remek magyar mondásai kicsiség számba mennek azon »

stilus virágok*-hoz képest, amelyek egyes szerkesztőségek asztalára kerülnek. Az ember megbotránkozik és felháborodik, ha olvassa! Mert rossz mondat éppen úgy sérti az irodalmilag művelt ember nyelvérzékét, mint akár egy hamis hang a zeneértő fülét. De még ennél is jobban, mert a hang elmúlik, a szó elhangzik, de a rossz mondat ott marad a papíron. Egy másik további hátránya irodalmunknak, az idegen szók használata. Egy időben, mikor a magyar nyelv még nem állott a fejlődés azon magas színvonalán, mint most, mindenfelé széles e hazában a latin idiom járta az iskolákban úgy, mint a hivatalokban, a tudományos és diplomatikus életben. A nemzeti öntudat ébredésével, különösen az 1848. szabadságharc óta azonban tisztulni kezdett s tért hódított a magyar nyelv és szellem, és lassankint a diákot egészen kiküszöbölte mindenünnen. És mikor ezen szerencsésen túlestünk volna, most sajnálattal kell tapasztalnunk, hogy egy másik szélsőség s egy még nagyobb hiba kezd meghonosodni irodalmunkban, mely ami szép magyar nyelvünket egészen eltorzítja. A sok német szó általános elterjedése óta, de különösen mióta divattá lett a műveltség fokmérőéül tekinteni azt. hogy valaki franciául is tudjon »parlirozni«, a mi magyar irodalmunkban hemzseg a sok idegen szó. A közéletben, szépirodalmi folyóiratokban, a parlamentben, még egy olyan kiváló, nagynevű szónok beszédeiben is, mint Apponyi Albert gróf, minduntalan találkozunk olyan szókkal és kifejezésekkel, melyekre a magyarnak is volna nagyon jó szava, de hát úgy szebb, vagy talán hatásosabb, mikor azt mondhatja; »fundamentum, misztifikáció, szatiszfakció, plaidoyor« (védőbeszéd) stb. stb. ... De ez még csak mind megjárná, ha egyébként a mi magyar irodalmunk egységes volna a tiszta magyarság gondolatában. Azonban fájdalom, nemcsak lélekben és felfogásban, hanem még nyelvben és dialektusban is feldarabolták egységes irodalmunkat. Valóságos kulturverseny folyik a kozmopolita és a magyar géniusz között, a főváros és a vidék között. Más nyelven ir a fővárosi, más nyelven a vidéki ; mást a magyar, mást a megmagyarosodott, mást az idegen nyelveket ismerő, mást az egyes vidékek irói. Innen van, hogy vannak magyarosan és magyartalanul irók, vannak affektáló és magyarosságot hajszoló iróink. És amint nincsen egységesen alakult, tömör s minden izében magyar társadalmunk, nincsen egységesen megállapodott tiszta magyar stílusunk és általánosan érvényes irodalmi nyelvünk sem. És ez éppen a mi magyar irodalmunknak a legnagyobb veszedelme. De menjünk tovább s kérdezzük: mikor már az iró odáig jutott, hogy sikerrel tudott irni, hogyan szokták munkáját megjutalmazni ? Valljuk meg, hogy Magyarországon eddig még nagyon kevés iró gazdagodott meg tolla után. Vannak mindenesetre egyes kivételek, (mint Jókai Mór is, akit egy egész nemzet fejedelmi jutalmazásában részesített,) de fájdalom, nem mindig a legméltóbbak azok, akiknek elismerés és jutalom jut osztályrészül. Sokszor elegendő egy ügyes reklám, a nagy tömeg ferde Ízlésének legyezgetése, a napi események tetszetős alakban való feldolgozása, hogy olyan irók neveit dobják felszínre, emeljék futólagos hírnévre, akikre, a valódi tehetség hiányában, úgyis előbb-utóbb a feledés éje borul. De addig bőven jut neki az elismerésből s szépen meggazdagodik. Ezek az irodalmat iparágnak nézik, a melyből pénzelni lehet ; és ezek az igazi irodalmi dilettánsok, aminők úgy a nők, mint a férfiak sorából számtalanok vannak. Határozzuk meg már most a szó valódi fogalmát. Ki a dilettáns ? Dilettáns az, aki valamely művészettel foglalkozik a nélkül, hogy azt valódi élethivatásának tekintené De dilettáns az, aki valamely művészeti ággalfoglalkozik anélkül, hogy abban tökéletes jártassággal bírna, mert ahhoz vagy a valódi tehetség, vagy a műveltség hiányzik nála. Ebben az értelemben az irodalmi dilettáns oly kevéssé ellentéte a hivatásos Írónak, hogy sokkal inkább épen a hivatásos írókból kerülnek ki a nagyszámú dilettánsok, mig azok között, akik az írás mesterségét nem élethivatásból, hanem csak kedvtelésből űzik, sok valódi, igazi iró találkozik. Nem lehet tagadni, hogy tekintve e hiányzó műveltséget, a nők a férfiakkal szemben még hátrább vannak. A nők oktatása az iskolákban egészen más, mint az ifjaké s a legtöbb esetben akkor végződik, midőn az ifjak tudományos tanulmányai tulajdonképen csak kezdődnek; amely tanulmányokhoz ismét a legalkalmasabb alapot a klasszikus irodalom és nyelvek ismerete szolgáltatja, amire pedig a nőket egyáltalában nem tanítják. Senki se higyje azonban, hogy evvel a nőnem szellemi elmaradottságát már bebizonyította. Mert minden időben voltak nők, akik szellem és tudományra nézve napjaik legkiválóbb férfiaival vetekedtek. Egy szent Katalin, szent Hilda, a reformáció idejében Olympia Fulvia, Morata e tekintetben méltán a csodálkozás tárgyai voltak. A mi századunk is ismer olyan nőket, akik tekintve irodalmi műveiket az elsők között foglalnak helyet. Minálunk p o. Beniczkyné Bajza Lenke, Geőcze Sarolta, Gyarmathiné ; a külföldön: George Sand, a szellemes Staél asszony. Droste Anna. Elliot stb Ám ezek kivételek s igy nem lehet tagadni, hogy eltekintve a nevelés különbözőségétől, a szellemi tevékenység és erő a női nemnél általában gyengébb, mint a férfiaknál. Tanügy. Gondolatok a befejezett tanügyi kongresszusok után. A magyar közoktatásügy rég tervbe vett reformjának megvitatására, megbeszélésére soha kedvezőbb alkalom nem lehetett, mint a jelen év, mely mint egy határkő áll fenn két ezredév között. Az egyik ezredév a mult, a másik a jövő. S ha igaz az, hogy a történelem az élet mestere, akkor a büszke önérzetet tápláló öntudat adatja meg velem a pálmaágat annak a kongresszusnak, mely katholikus voltának jellegével lépett fel, s nem annak, mely ha számarányával imponált is, de hiányzott nála a nemzeti tradíció iránti kegyelet érzés, hiányzott benne a történelem tanuságaiból meritett igazságok iránti érzet s a puszta abstrakt fogalmakon felépített hipothesiseknek hódolva, oly sajátos érzetekről nyújtott tanúbizonyságot, mik legkevésbbé sem felelnek meg az igazi magyar kultúrának. Az egyetemes kongreszszusnak legkimagaslóbb eseménye a kultuszminiszter beszéde. Aki azt a nemes hévvé

1 előadott beszédet hallotta, azt sohasem fogja elfeledni, miért? mert annak minden szava igazolása volt tevékenységének s ezt dicséretre méltón felhasználva, buzdította a tanügy harcosait a kitartó munkára ama emlékezetes szavak kíséretében: »egy mindnyájunkért s mindnyájan egyert« hozzátévén az Isten nevét, kitől áldását kérte, de figyelmeztetve egyúttal a betartandó alapelvekre is, melyeken a tanácskozásoknak történie kell, hogy eredményt érjenek el. Szép beszédét meg-megszakitotta a viharos éljenzés és a taps s tán sokan valának köztünk, kik ugy gondolkozának: vájjon más körülmények között néni ő lehetne-e Eötvösünk után hosszú időkön át az a miniszter, kire meg-megujuló hálával emlékezzék meg a magyar tanitó. Ami Berzeviczy beszédét illeti, biz azt ridegnek kell mondanunk. Nincs benne sem tűz, sem lelkesedés, mi visszatükrözné a velünk született (nemzeti) faji egyedet. Sivár előadása éppen nem vág össze határozati javaslatainak vélt méltóságával. Sablonszerű az egész, mint összes határozati javaslata, mely az állam mindenható tényezőinek adva át minden just, bakóba akarja veretni a magyar nemzeti közoktatásügyet, mely egyesek dédelgetése nélkül ugy a múltban, mint a jelenben s a jövőben is teljesítette, teljesiti és teljesíteni fogja az igazi magyar állameszme szolgálatában a kötelességek egész sorozatát, táplálva, fejlesztve benne a vallás-erkölcsös nevelést, ennek alapján a szabadságot s a minden magyarban veleszületett nemzeti erényeket. Ez utóbbira kellett volna Berzeviczynek kiváló súlyt fektetni s ennek alapján kifejteni, hogy mi mindnyájan együtt véve képezvén az államot, felekezet, nemzetiség és rangkülömbség nélkül állunk az állameszme szolgálatában, nem pedig az államot, ezen mindent elnyelő Molochot, mint a tanügy egyedüli jogos birtokosát odaállítani. Hogy tényleg ez húzódik keresztül beszédjén s határozati javaslatán, eklatánsul bizonyitja a I néma csendet meg-megzavaró recipiált honfitárj saink egy-két helyeslő közbekiáltása; különben a ] beszéd fogadtatása is oly hideg volt, minő maga a beszéd határozati javaslatainak tömkelegével együtt. Az egyetemes tanügyi kongresszus további munkálataihoz, ba Isten is ugy engedné, lesz szerencsénk hozzászólni, előre kijelentve, ha az I a kongresszus még oly egyetemesnek neveztessék is, nem bir azzal a mandátummal, melylyel azt feljogosítani szeretnék, miért? mert majd minden egyes szakosztályában tervszerűleg hiányzottak azok, kiket jogosan megilletett volna az elsőség, t. i. a kath. tanférfiak s ha hiányzottak, ki vindikálhat jogot a hozott határozatoknak ? bizonyára senki sem, mert azok majd két harmadához a kath. tantestület semmi körülmények között sem járulhat, nem saját személye, nem egyháza s nem hatása érdekében. S tudjátok-e, hogy Magyarországban 25 ezer tanitó közül legkevesebb 12 ezer katholikus, s hogy a 32 ezer tanférfiu közül legkevesebb 20—24 ezer katholikus ! Ennek a hatalmas testületnek megnyilatkozása adja meg a hozott határozatnak jogosultságát vagy jogosulatlanságát, mit fényesen bizonyított a kath. tanitók országos nagy gyűlése, melyen a magyar kath. tanitók valóban fenségesen ünnepélyes megnyilatkozásban adták tanújelét katholikus voltuknak s eme megnyilatkozásokban az igazi magyar nemzeti szellem és erő tört elő, kizárva minden eshetőséget, hogy nem az állameszme szolgálatában áll, de egyúttal tiltakozva mindazon törek-