ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-07-26 / 30. szám

szűk, hogy akadna ínég roanap is pap, a ki nyiltan merne a liberális párthoz szegődni. Igaz ugyan, hogy a német kultúrharc alatt is akadtak elvétve oly papok, a kik nyiltan föltették a liberalizmus csörgő sipkáját, de ezekben volt legalább annyi becsület, hogy nem sokáig bolonditották a népet liberális magatartásukkal, hanem levonták tetteikből a konzekvenciát és mentek od a, a hova voltaképen már előbb valók voltak. Mi nem beszélünk most a múltról. Voltak a liberális pártnak papi tagjai is. Meggyőződésünk szerint azoknak ugyan már akkor sem lett volna szabad ott lenniök ; mert a liberalizmus mint rendszer, ellentétes álláspontot foglal el az egyházzal szemben és a Syllabusban kárhoztatva van mint rendszer összes következményeivel együtt. Nálunk azonban arra azt mondották, hogy a mi liberalizmusunk egészen más, mint az egyház által elitélt liberalizmus. Mi ezt ugyan sohasem hittük, mert az egyház, midőn a liberalizmust proskribálta, nem tett különbséget magyar és egyéb liberalizmus között; de megengedjük, hogy akkor mégis volt ez elvnek valami jogos látszata. Tény ugyanis az, hogy esztendőkön keresztül az ellenzék sürgette az egyházpolitikát; tény az is, hogy a liberális párt ellenezte. . Nem kutatjuk most, mennyire taktikázott akkor az ellenzék az egyházpolitikai reformok sürgetésével, mennyire a kormánypárt azok ellenzésével. Annyi áll, hogy a liberális párt legalább látszólag ellenezte azt, a mi benfoglaltatott az ő rendszerében. Eltekintve tehát a liberalizmusnak egyes rapszodikus kitöréseitől, akkor még lehetett némi jogosultsága azon fölfogásnak is, hogy a liberális párt nem egyéb mint gyűjtőnév, mely bizonyos politikai elveket valló politikusokat egyesit Magyarországon. Most azonban egészen máskép áll a dolog. A mit a magyar politikai liberalizmus mint rendszer magában rejtegetett, az a neki kedvező körülmények beállta mellett úgy bujt ki belőle, mint a tavasznak éltető melege kikelti a csirát a magból. Csak alkalom kellett, a mely miként tudjuk, nem hiányzott. A magyar politikai liberalizmus szint vallott, s méltónak bizonyult nevére. Ugyanazt megtette itt, a mit előbb megtett a külföldön. Politikai szereplését az egyház terére is átvitte. Az egyházzal szemben kimondotta és törvénybe igtatta, hogy nem igaz az, hogy a keresztények között érvényesen megkötött házasság fölbonthatatlan ; ellenkezőleg fölbonthatónak mondotta ki és föl is Theodor pápa korától ott nyugvó sz. Primus és Felicianus holttestei számára felépíttette a nagy oltárt s ezt különösen egy mozaikkép disziti: az Üdvözítőt s a keresztet külön-külön ábrázolták rajta. Lehetséges, hogy az új bibornok is megajándékozza a kis magyar templomot; az ily kineveztetéshez rendszerint nagy remények fűződnek. A legnagyobb mégis a szentatyáé, ki a keleti egyházak visszatéréseért valóban apostoli tevékenységet fejt ki; életének, pápaságának úgy szólván ez a legkedvesebb eszménye. A ruthén papnevelőt külön választotta a görögtől, az egyesültek számára új intézetet tervez Konstantinápolyban s mint hire járja, az uj encyklika szintén a nagy egyesülés, a katolikus tömörülés és szervezkedés : kivált pedig a görögök testvéri kibékülését hangoztatja. Este kiülök a lapos háztetőnkre s gyönyörködöm a sz. Péter kivilágított homlokzatán, a mint oly hivogatólag szól a fáradt utasokhoz. Ha csak ezt is mindnyájan láthatnák, minden képzett tájt feledve, örömmel borulnának az egyház tiszta, forró anyai keblére. Ladislaus. bontja. Kimondotta és törvénybe igtatta, hogy nem igaz az, hogy a keresztség eltörülhetlen jelleget nyom az ember lelkére. Neki a keresztség az összes következményekkel együtt semmi, és a keresztény ember egyformán lehet zsidóvá vagy pogánynyá. Ennek megfelelőleg. megtagadván az egész természetfölötti kinyilatkoztatást, kimondotta és törvénybe igtatta, hogy a katholicizmus s általában i az egész kereszténység, egyenértékű a hitetlenséggel, vallástalansággal, melynek létét, jövőjét, terjedését, fönnállását törvényekkel biztosította. És megcselekedték mindezt a »jó« katholikusok, hitükről megfeledkezett egyéb keresztények, zsidók, hitetlenek segítségével oly irányzatos gyűlölettel minden iránt a mi katholikus, a minőt a francia konvent dühöngései óta hiába keresünk Európa történetében. Midőn pedig mindezt megtette, tűitevén magát ezeréves jogokon, gázolván a hivő nép legszentebb vallásos érzelmeiben s támadtak j hős, bátorlelkü férfiak, a kik semmi egyebet sem tesznek, mint élnek alkotmányos jogaikkal, midőn ezen igazságtalan törvények megváltoztatására alkotmányos uton törekednek : akkor ezeket a bátor, önfeláldozó férfiakat, a velük tartó papságot, az őket követő néppel együtt gyűlölik, zaklatják, rágalmazzák, üldözik, legszentebb politikai jogaitól megfosztják, s nem kellene más, mint kedvező alkalom, bizonyára akasztanák is. Egyébkint a hurok már ott van a kúriai bíráskodásról szóló javaslatban. Mindezek után erkölcsileg lehetetlennek tartjuk, hogy akadjon pap, a ki beállna kötélnek a liberális egyházpolitikába. Az ilyen maga tudatlanabb volna népénél, a melyet oktatnia kell; vagy pedig rossz akaratúnak kellene lennie, a ki készakarva nézné a jót rossznak, a rosszat pedig jó! nak. Egyik esetben sem volna méltó arra az állásra, a melyet visel. Lehetnek és lesznek is 1 olyanok, a ki semmiféle politikai párttal nem fognak törődni, amint mindig találkoznak embej rek, a kik minden mozgalomtól távol tartják magukat; de hogy akadjon pap, a ki ahhoz a zászlóhoz esküdjék föl, a mely alatt az egyház , ellen harcolnak, azt nem hihetjük, nem hisszük. ! Az ilyet legelső sorban maguk a liberálisok vetnék meg. Hogy kartársaik, a nép, a hivek előtt elvesztik a közbecsülést, a szeretetet és tiszteletet, I melyek nélkül működésük meddővé, sikertelenné válnék, azt bizony fölösleges bizonyítanunk. Már pedig mindezek oly erkölcsi javak, melyek nélkül értéktelen minden diszes állás, kitüntetés és a legkövérebb javadalom. (P

% Civil és papi farizeusok. Obégatás és sopánkodás nem szül tetteket, savanyu és meddő elem mindkettő; de meddő I még az az egyoldalú s jellemtől elszakasztott tudákosság, kritizálás, moralizálás is, mert azt látjuk, hogy minél több a kritika, annál kevesebb a remekmű, minél több a történetíró, annál kevesebb a történetalkotó, s minél több a moralizáló beszéd, az erkölcsfinomitó egylet, no vagy i éppen a »fensobb közéleti morál kultusza*, annál kevesebb a morál, s a finom, jellemes erkölcsi érzék. De azért ha nem is gondolkozunk komolyan, mamlaszkodnunk csak kell, s ha nincs is gondolatunk, frázisokat már csak röpitgetnünk kell, s ha korunknak nincs is morálisa, a látszatba kapaszkodik s rásüti az életre a farizeizmus bélyegét. Ezt a farizeizmust szolgálja a hatalom, ezt pártfogolja a társadalom, ezt nem irtja az egyház ; ez a farizeizmus egyházképes, szalonképes, udvarképes s Dante poklának eg'yik hosszú menetét, a »tristi farisei«, az undok farizeusok beláthatlan sorait, kiváltkép korunkból toborozhatni össze, hol minden a külsőség báránybőrében jár, hol színlelés a divat s tettetés a módé, mézes szó az ajkon é farkas vonítás hangzik a szivben! A farizeizmust főképen a hatalom dajkálja. Magyarországban a politikai hatalom farizeusokat nevel; mert nemoeak hogy ügyet nem vet a tőle függő emberek meggyőződésére, hanem egyenesen rákényszeríti őket a tettetésre. Megköveteli, hogy robotoljanak meggyőződésükkel, s hogy szolgáknak érezzék magukat avval a jezsuitáknak tulajdonított »kadaver-engedelmesseggel«, mely e kitűnő szerzetesrendben soha sem volt meg, de a modern államban mindenütt megvan, mikor a hivatalnokok s a függő állású emberek szegre akasztva eszüket s belátásukat, a rosszat támogatják szavazatukkal, amit elitélnek. Nem mondom, hogy igy tesznek mindnyájan, azt se mondom, hogy a felsőbbség mindenütt igy jár el, de a hatalmaskodásoknak e rendszere nagyon korszerű, azt nem tagadhatni, s busásan kihasználtatik a polcon ülőktől. Amellett tehát, hogy a frázisoktól visszhangzik a világ, melyek szinte elhitetnék az emberrel, hogy szabadságból, önérzetből, nemzeti akaratból túltermelés van, a legszánalomraméltöbb tekintetek és tekintetecskék ütik ki a jellemszilárdságnak fenekét. Ebben a feneketlen függőségben s jellemgyöngeségben teremnek a modern kor farizeusai. .lói mondta egy német bölcsész : »farizeusoknak tartják a keresztény felekezetek papjait; ütnek rajtok s jól teszik, van köztük farizeus elég. De ne legyünk egyoldalúak; a modern világ színpadán átlag a farizeus típus a szalon- és udvarképes alak. Az állam szolgái gyakran elvi szolgák s külsőségesen szabad, független urak ; a professzorok, kik a tudományt céhnek tartják s az igazságot a tudományossággal összezavarják, szintén modern farizeusok ; de a farizeizmus legkifejlettebb s legundokabb típusa a liberális.* Ez ugyancsak kemény szó, de hát nem azért emancipálja magát az ember a céhből s a szolga-livréből, hogy az igazságot meg ne mondja. Azonban a borsos citációnak egyik fullánkját nem mellőzhetem: a papi farizeusokat; mint bölcselőnk mondja: a keresztény felekezetek papjait. Van bizony e fajtából is elég. Nem hiába korának gyermeke minden ember s nemcsak édes anyjának tejét szopta, de a szellemi légkör miazmáit is szivta. Farizeusok azok a papok, kik attól, amit prédikálnak, életükben annyira távol esnek, mint amennyire van Makó Jeruzsálemtől! Farizeusok azok, kik élő, járó-kelő botrányai a népnek ! Farizeusok azok a papok, kik a reverendát sárba tiporják s az egyházi felsöbbséget is rossz hírbe hozzák, mert a világiak ilyenkor azt mondják : hisz az egyházban minden szabad : nincs semmi fegyelem, semmi bűnhődés. S remélhetik-e ezek az emberek, hogy a papság, mely rá vág a politikai elvek farizeusaira, megkíméli az erkölcsi elvek farizeusait? remélhetik-e, hogy gömbölyded testidomaikért megkegyelmez erkölcstelenségüknek s leereszkedik hozzájuk, hogy egy gyékényen áruljon velük ? Vagy tán azt gondolják, hogy varjú a varjúnak nem vájja ki a szemét? Ily közösséget és fegyverbarátságot nem ismerünk ! Esztergomtól észak felől sötét hirek egy-egy felhője gömbölyödik. Várjuk, hogy akinek árnyéka ez a sötét felhő, tesz róla, hogy eloszlassa; de ha el nem oszlatja, baj lesz. Farizeusokat nem tűrünk! Küzdjünk tisztességes fegyverekkel, felhúzott sisakrostélylyal; de lovag csak az lehet, aki nem farizeus! Sem a politikai elvek, sem az erkölcsi elvek farizeusaival kezet nem foghatunk ! S a társadalom s az egyház elég erős lesz, hogy e csúnya kinövéseket, ha kell erőszakkal lenyesse szervezetéről s a közszellem színvonalának emelése által lehetetlenné tegye az effajta népet, a »tristi farisei« szektáját. Berlini levél. — Kiküldött tudósítónktól. — Berlin, július 22. A németre azt szokás mondani, hogy »gemütlich« s hogy mennyire igaz ez, csak most látom, mikor köztük vagyok. Reggel 6 óra lehetett, mikor a a Fridrich-strasse pályaházába megérkeztem s a legnagyobb csönd uralkodott mindenfelé. Alig egy-két droschke volt a vasútnál s azok is ép oly rozogák, mint akár a mi bérkocsiaink. A szálló, melybe az egyik droschke vitt, még zárva volt. s csupán kétszeri csöngetés után mutatkozott a portás s álmos szemekkel, lomha léptekkel vezetett szobámba. Gyorsan rendbe hoztam magam, hogy megreggelizvén, megkezdjem körúta-