ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-06-21 / 25. szám

osztogatása nem az igazság fegyvere, s azok a nyilak a katholikus önérzet hittel vértezett kebléről vissza fognak pattanni. A gyémántot gyémánt, az elvet elv, a személyt személy, szervezetet szervezet, a makacsságot álhatatosság ellensúlyozza. Ez legyen a mi küzdelmünkben is zsinórmérték. Külföld. — cs.— Olaszországban Grispi bukása után teljesen ellenkező politika látszott érvényesülni a belügyi kormányzat terén. A jelenlegi kormányelnök minden kérdésnél igyekszik kimutatni, hogy a radikális iránynyal szakit és békés időket törekszik előidézni. liudini e munkájában csak lassan haladhat, mert hisz ő olyan parlamentet vett át, melyet Grispi utálatos választási rendszere teremtett és igy telve van olyan elemekkel, kik tisztességes működésre nem képesek. Olaszországot jelen nyomorúságos helyzetébe a szabadkőművesek juttatták. Ezek tették Viktor Emánuelt az egyesült Itália királyává és azóta folyton ők birták a kormányhatalmat. Rudini előbbi politikai pályáján a szabadkőművesek iránt rokonszenvet sohasem mutatott, sőt irataiban nyilvánosan támadta őket. Most a hatalom kezébe jutván, alkalma volna elveit érvényesiteni és a szabadkőművesek államveszélyes munkáját meghiusitani. E hó 3-án Gerutti képviselő interpellációt intézett hozzá a parlamentben, melyben nyilvánosan felhivja, váljon a szabadkőművesekről most is úgy gondolkozik-e, miiit ezt egyik választóihoz intézett programmjában kifejtette ? Rudini rögtön felelt és egyenesen kimondta, hogy véleménye nem váll ózott; de mint miniszterelnöknek, meggondolva kell cselekednie és megvárni az alkalmas időpontot, midőn a szabadkőművesek ellen felléphet. Jun. 6-án pedig a senatusban Alessandro Rossi kelt ki élesen a szabadkőműves gazdálkodás ellen, mely lelkiismeretlen pazarlásával és az államvagyon hűtlen kezelésével az országot a pusztulásba vitte. Legújabban pedig azon tényével, hogy az ismeretes forradalmárt, a zsidó Náthánt az összes szabadkőművesek nagymesterévé választotta, a királyságnak nyiltari hadat üzent. Rudini válaszában azzal védekezik, hogy a jelenlegi törvénykönyvekben egyetlen paragraphus sincs, mely fölhatalmazná a kormányt a szabadkőművesek üzelmei ellen föllépni, vagy azt ellensúlyozni. Azért várni kell alkalmas időpontra, midőn törvényjavaslatot fog benyújtani a titkos társulatok ellen. Különben Olaszország népei alaposan megösmerték a szabadkőművességet és annak ámításaiból keserű tapasztalatok árán józanodtak ki. Grispi nyiltan a szabadkőművesek emberének hirdette magát és alatta Olaszország mérhetlen nyomorba sülyedt. Anyagilag és erkölcsileg tönkrement és a közvélemény undorral fordul el azon űzeimektől, melyeket ez ember véghez vitt. Azon csúfos vereség, mely Afrikában az olaszokat érte, egészen a szabadkőműves politika eredménye, mint ezt Baratieri pöre bebizonyította. Azért kellett Baratiérit fölmenteni, hogy nyilvánosságra ne jöjjenek azon .okmányok, melyek a szabadkőművesség működésének aljasságát elárulták volna. »La gazetta Piemontese« cimű lap nyilvánosságra hozza az Aduánál elesett Arimondi generalis hadinaplőját. Ebből látható, hogy micsoda hatalom vezette ama háborút. Arimondi, ki az olasz hadsereg egyik legderekabb tisztje volt, 1895. december 6. ezeket irja: »Ha valami végzetes szerencsétlenség fog bekövetkezni, tudjátok meg legalább, hogy annak oka nem voltam. Én számtalan levelet irtam a hadügyminiszternek, melyben kifejtettem helyzetem tarthatatlanságát, hogy az élelmezési szolgálat nem működik stb. Nem tudom, hogy a hadügyminiszter mit fog határozni. Baratieri jelenleg mindenható, egyrészt politikai okokból, azután mivel a szabadkőművesség igy akarja. Mindezen dolgokról egész a mai napig senkinek sem szóltam. De jelenleg a dolgok annyira haladtak, hogy a ministeriumon kivül a királynak is tudomására kell hozni. < De hát ez hiába volt; a szabadkőműves tanácsadóktól környezett király semmit sem tett a szerencsétlenség elhárítására. Jelenleg is egyedül a pápa karolja fel az abissiniai fogságban sínylődő olasz katonák ügyét, mert a kormány tehetetlen. Makariő püspököt Menelik táborába küldte a foglyok érdekében, és mivel az egész küldetést nyilvánosságra hozta a Vatikán, azt lehet következtetni, hogy a sikerre bizton számit. A »Popolo Romano« és a többi liberális lapok kicsinylik a Szentatya eme működését és gúnyosan emlegetik, hogy Menelik a foglyok szabadonbocsátását csak a franczia bank jegyeire, nem pedig sentimentalis levelekre fogja teljesíteni. Az »Osservatore« erre megjegyzi, hogy jó lesz kissé várni, mielőtt XIII. Leo iratát a sentimentalis levelek közzé sorozzák. Kevés idő múlva ki fog tűnni, hogy a Negus kedélyére a pápa levele mégis csak nagyobb hatással lesz, mint a szegény Olaszország által aláirt utalványlevelek, melyekre a világ semmiféle bankja fizetni nem fog Dilettantizmus az irodalomban. i. Látjuk és tapasztaljuk mindennap, hogy az i irói kedvtelés, jobban mondva kontárkodás, külöi nősen az utóbbi években, mily meglepő, széles : körben mutatkozik a társadalom minden osztályánál. Leginkább érzik ezt a szépirodalmi szerkesztőségek és azon irók, kiket boldogtalan sorsuk szerkesztőkké tett; ezekre nézve ezen irodalmi járvány fellépte majdnem tűrhetetlen. Manapság már hihetetlen nagy azok száma, j akik szellemi termékeikkel a nyilvánosság elé lépni vágynak ; akik gondolataikat és eszméiket és érzéseiket a nyomdafestékben »megörökítve* látni óhajtják. Manapság már a nők is irók, akikkel a »szellem lovagjai«-nak, kik megrendelt műveiket soronkint három krajcárért irják, a megélhetés céljából, komolyan számolniok kell. Mert a gyengéd tündérkezek, melyek hajdanában oly fürgén forgatták az orsót, szőttek-fontak, most — regényeket, novellákat, feuillettonokat, divatértesitőt, sőt még színdarabokat is irnak. A konkurrencia mindkét részről nagy, — élni pedig csak kell. Nálunk — hál' Istennek — még nem terjedt el annyira e baj, mint külföldön ; de már nálunk is, a mi magyar irodalmunkban mindjobban érezzük e visszás állapotok káros következményeit. »Irő«-nak és *írónő <-nek lenni most — divat: a divatról pedig tudjuk, hogy mindig meg voltak a maga tisztelői és utánzói. Úgy vagyunk manapság, hogy minden ifjú és leány, aki az iskolában csak valamivel is jobb stilus gyakorlatokat tudott készíteni társainál, az iskolából kinőve, máris hivatva érzi magát, hogy mint fényes csillag ragyogjon ezentúl az irodalom egén. — De hát olyan könnyű dolog csillaggá lenni ? — Azután milyen képességet hoz a legtöbbje magával, hogy valóban mint csillag tündökölhessen ? Két fontos kérdés ez, amelyekre megfelelni fájdalom, a legnagyobb része elég könnyelműen nem vet ügyet; és csak ritkán történik, hogy e két kérdés jelentőségét jól megfontolnák, mielőtt még félig játszadozva egy oly életpályára lép az illető, a j melyen még a legkedvezőbb esetben is — sok a szúró tövis. Sokakat aztán közülök a legkeserűbb csalódás éri, és igy gyakorta egész életére visszamarad a lelkében egy fájó érzés, az önszeretet és hiúság szülte búskomorság, amelyből nem tud többé kigyógyulni. Az életpálya választása komoly és nehéz lépés, most attól függ a mi egész eredményes életünk ; de annak megválaszása nem csupán a mi akaratunktól függ, hanem függ főképen a mi képességeinktől, a mi tudásunktól, testi és lelki rátermettségünktől is. A ki tehát nyilvánosan, mint iró akar fellépni, attól elvárják, hogy legyen neki invenciója, meg legyen benne a képesség, valamely eszmét, thémát kigondolni, melyet aztán vonzóan és érdekesen, tehát közlésre érdemes módon tudjon előadni. Érteni kell a művészetet, hogy miképen kell és lehet az olvasót eredeti, kellő alakba öltöztetett gondolatokkal lebilincselni, elébe olyan képeket rajzolni az életből, a melyeket ez világoson megérthet. Ehhez azonban bizonyos foka a műveltségnek, bizonyos mértéke a tudásnak szükséges, mely a mi felsőbb leányiskoláink — és középiskoláinkban elsajátítható tudást és ismeretkört messze túlhaladja. Gsak kevesen jutnak azon szerencsés helyzetbe, hogy alapos készültséggel és kellő tudással rendelkezve léphetnek az irodalom terére ; de ezen kevés közt is a legtöbb olyan, hogy valósággal irtózik minden nagyobb szellemi megerőltetéstől, s a dolognak mindig csak a könnyebb végét fogja. Mindazonáltal mégis azt látjuk, hogy még a legkisebb, legigénytelenebb elbeszélésben is, — a tudomány különféle, legkomolyabb kérdéseit feszegetik mindegyre, avatatlan kézzel, ezek az irók ! Minden emberi lélek a legkülönbözőbb érzéseket és szenvedélyeket rejti mélyében. Szeretet és gyűlölség, harag, irigység, féltékenység és becsületvágy, ezek azon affectumok, amelyek rendesen, de különösen rendkívüli, szokatlan nyilvánulásaikban lelkünket megragadják s cselekedeteinket bizonyos mértékben mindig befolyásolják. Az iró leginkább e szokatlan és rendkívüli helyzeteket keresi és igyekszik hatásosan leirni; de kérdem: képes-e azt a toll hűséggel visszaadni, amit a sziv nem ismer ? Már pedig egy fiatal leány, vagy egy olyan ifjú, aki fiatal kora dacára máris odáig jutott, hogy az említett szenvedélyeket és azok összes befolyásait az emberi jellemre valósággal és hűséggel tudja megrajzolni, az ilyen irói egyéniségen csak szánakozni lehet, és ez nem kelthet fel senkiben sem büszkeséget. Ez csak szomorú jelensége az erkölcstelen kornak, melyben élünk, mely minden jobb érzésű emberben kell, hogy mély fájdalmat ébresszen! Azon képességet, hogy valaki valódi, hű képet, a valóságnak megfelelő jellemeket tudjon festeni, csak hosszú, egyéni tapasztalások után lehet elsajátítani, a mellé még bizonyos értelmi éleslátás is kell; és ezt is csak úgy, ha állandó érintkezésben áll azzal a világgal, amelyről ir. Az olvasó közönség azonban erre nem vet ügyet, sőt megkívánja az irótól, hogy mindenről, még az olyan nehezen hozzáférhető világról is kapjon leírásokat, mely a legfelsőbb társadalmi körökben játszódik le, melyhez hozzáférni, azt közelebbről megismerni, annak erkölcsi életrendj jét, szokásait behatóbb megfigyelés s közvetlen vizsgálat tárgyává tenni az illető irónak talán sohasem nyilt alkalma. És a nagy közönség kap is ilyen leírásokat eleget. Jaj, de mily súlyosan vetnek sokszor az ilyen leírásokban az igazság ellen! Olvashatunk sokszor olyan durva jeleneteket és párbeszédeket, olyan hazug és piszkos állításokat, melyek nem csupán az illető személyek emberi méltóságát állítják pellengére, hanem az illem legelemibb követelményeit és a minden tisztességes társaságban feltalálható modort is sértik s csak arra jók, hogy a legfelsőbb köröket az olvasóval meggyülöltessék. Hasonló felületességgel törnek pálcát egy egész társadalmi osztály felett anélkül, hogy az illető »iró« urak lelkiismeretbeli kötelességüknek tartanák ezen meghurcolt osztályokhoz tartozó egyének belső életét, állásbeli kötelmeiket közelebbről is megismerni. Erre nézve nagyon sok példa van előttünk. A tudatlanság vagy ostobaság nem bűn, de igenis az már jellemtelenség és súlyos vétek számba megy, midőn valaki gyalázólag vagy rosszakaratulag ir olyan dolgokról, amikhez semmit sem ért. Orvtámadás. Kinos és méltán megdöbbentő eset foglalkoztatja Esztergom város közönségét. Dr. Hütt Árpád ügyvéd, ki egyúttal megyebizottsági • tag s városi képviselő, jogügyek lebonyolítása miatt hétfőn délelőtt megjelent a városházán s annak folyosóján a város egyik tisztviselőjétől egész váratlanul inzultáltatott. A támadás annál inkább eshetik súlyosabb elbírálás alá, mert hivatalos épületben, tehát oly helyen történt, hol minden polgár joggal keresheti jogait, s hol a hivatalos apparatus minden tényezője respektálni tartozik, ha valaki hivatalos dolga után jár. Ebből folyólag dr. Hütt jogorvoslás céljából a törvény első őréhez a belügyminiszterhez vitte ügyét s erélyes hangon tartott beadványban emeli fel szavát a közbiztonság helyreállítása érdekében. Sajnálattal veszünk tudomást a dologról, s hogy olvasóink lássák a támadás mibenlétét, minden kommentár nélkül szószerint adjuk a belügyminiszterhez s Esztergommegye alispánjához intézett beadványokat. A belügyminiszterhez intézett kérvény igy hangzik : Nagyméltóságú m. kir. Belügyminiszter Űr ! Kegyelmes Uram ! Esztergom város egyik tisztviselője által ellenem a községházán, hivatalos teendőim közben minden ok nélkül elkövetett alábbi orvtámadást, — melyért társadalmi uton az ügy és ellenfél minősége miatt elégtételt venni módomban nincs, — kénytelen vagyok a gyors megtorlás indokából