ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-04-12 / 15. szám

Sőt a mérsékelt »német-nemzetiek« is határozottan elitélték a képmutató Schönerer fractiót, mely ellenzéki jelszavak alatt a kormány szolgálatában áll. Ezen mérsékelt »német-nemzetiek« pártjához tartoznak a megválasztott egy negyedet kitevő községtanácsosok mind. A Schönerer-csoport azon törekvése, hogy a keresztény irány győzelmét meghiúsítsa, szégyenletesen meghiúsult. A keresztény választók igen Örülnek, hogy igy megtisztultak a pártok a képmutatóktól, kik azon verembe estek, melyet másoknak ástak. Tehát az egész »bázi viszálykodás«, melyet a liberálisok oly nagy örömmel hirdettek, azon eredményt szülte, hogy Alsó-Ausztria összes keresztény képviselői a közelgő választásokra egy közös bizottságot alakítottak, hogy igy egyesült erővel vegyék fel a harcot a liberálisok ellen és kimondták, hogy »aki köztük zavart okoz, azt úgy a falhoz szorítják, hogy rögtön szétmállik«. Teljes egyetértéssel lesz Lueger polgármesterré választva és a liberalismus Alsó-Ausztriában minden téren meg fog semmisülni. Törökország magatartásáról keleten alig vesz tudomást a világ. Pedig nagyon helyes volna szem előtt tartani azon üzelmeket, melyek elárulják a pogány hatalom érzelmeit a kereszténység iránt. Az örményeket irtóztató kegyetlenséggel üldözik most is. Mére Cecilé, egy kolostor főnöknője Orfában, levelet irt a német lapokhoz, melyben borzalmas képet tár elénk a törökök magatartásáról. Itt olvassuk, hogy csak Orfában 4000 örmény családtól csak 500 kerülte el a legyilkoltalást, Több mint 8000 férfi és 3000 nő lett agyonkinozva. Minden örmény házat elpusztítottak. Több ízben oly vadul dühöngtek a törökök, hogy 24 óra alatt ezernél többet agyonkinoztak A szegény keresztények mindenükből kifosztva, ruha és élelem nélkül a legnagyobb nyomorban sínylődnek. És a keresztény hatalmak semmit nem tesznek az üldözöttek védelmére, mert hát Törökországnak az európai egyensúly miatt sérthetlennek kell maradni. Egyházi zene Esztergomban. Ily cimmel a jövőben is többször fel fogunk szólalni e lap hasábjain; mert az a zene, az az ének, mely az Isten dicséretét zengi a templomban, közkincs, amelynek emeléséhez, gyarapításához mindenki, föltéve, hogy ért hozzá, járulhat megbeszéléssel, esetleg kritikával, amelynek célja természetesen soha sem személyeskedés, hanem mindig maga a szent ügy. Pár hét előtt azt irtuk, hogy Takáts Imre úr, a bazilikái ének- és zenekar vezetője, egészségi szempontokból beadta lemondását s ez alkalomból, részvétünk kifejezése mellett, néhány észrevételt kockáztattunk meg ama kívánnivalókat illetőleg, amelyeket az ország első temploma új karnagyának nem lehet ignorálnia. Eszünk ágában sem volt akkor, akár az énekesek képességeit, akár a régi karnagy tehetségét kétségbe vonni, sőt készséggel elismerjük ma is, hogy oly zenei talentum, mint Takáts úr, oly jeles karral, mint a bazilikáé, sokkal különb, formailag tökéletesebb s ami fő, változatosabb miséket és egyéb egyházi előadásokat mutathatna föl. Ezt és csakis ezt akartuk mondani. Lám, a föltámadási ünnepély régi, de örökszép Resurrexi-je és Exurge-je nagyon jelesen volt előadva. A Te Deum is, bár kissé megkurtítva, kielégítő volt. Épp úgy a nagyheti Miserere-k, a husvétvasárnapi nagymise, annak betéte, a »Terra tremuit« mindenkinek igényeit kielégíthették. De miért nincs mindig így? Miért kell akárhányszor szomorúan haza ballagniuk az ájtatoskodóknak, hogy az ország első kathedrálisában fél-üloriákkal, negyed-Gredókkal kellett beelégedniük ? Ezt mondottuk első cikkünkben e lap hasábjain, és ugyanezt mondjuk ma is. — De ime, Takáts úr saját névaláírásával egy — elég gyöngécske — védekezést küldött a rá következő számba, amelyben a boldogult Simorra (dormientes testes adhibes ?) s a főkáptalanra hivatkozik, hogy nem engedte s nem engedi a teljes mise-ének előadását. Azt hisszük, itt distingválni kell. Hát hisz, hogy a barokkstilű muzsika ismétléseit, »genitum non factum, factum non genitum «-féle abszurditásait, meg a tizenöt Amen, amen, amen, áment a piece végén senki sem szereti, azt értem: de ha egyszer mond ki a kar minden szót, az ellen nem lesz senkinek kifogása. Ez különben is szabályilag elő van irva, ámbár az egyház, mely a szabályt előírta, igen jól tudta és tudja, hogy »a fődolog a mise s hogy a pap az oltárnál úgy is elmondja e szavakat«, amint ezt Takáts úr nagy bölcsen megjegyezte. Takáts ur cikkezése óta azonban sok mindenféle történt. A többi közt. tartozunk közönségünknek értésére adni, hogy Takáts úr, aki a múltkor lemondását, az ö „visszavonhatlan" lemondását a főkáptalannál benyújtotta, azóta gondolt egyet és ezt a lemondást szépen visszaszítta, egy j új kérvényt adván be a fökáptalan hoz, melynek értelmében lemondását meg nem történtnek kéri tekinteni. Úgy látszik, jobban meggondolta a dolgot s — ki tudja — talán épp cikkünk hatása alatt, felébredt benne az a nemes ambíció, megmutatni, hogy tud ő, ha akar, magasabb szintájú zenét is bemutatni. Ha így van, e felbuzdulásnak senki jobban nem örül, mint mi. És ámbár kissé meglepett, hogy a fökáptalan azonnal tekintetbe vette Takáts úr e második kérvényét, nagyon hamar beletörődtünk abba, hogy Takáts úr marad ; mert először ismerjük szép képzettségét, másodszor reméljük, hogy most már, látva az egész város intelligenciájának érdeklődését, e képzettségét érvényesíteni is fogja. Az esztergomi bazilikában országos istenitiszteletek szoktak tartatni. Minden primási installáción, minden primástemetésen, országos ünnepélyeken itt az ország, itt a főurak, a miniszterek stb. E templomban tehát oly egyházi zenének kell felhangzania. amely a fővárosét, (amivel persze nincs sok mondva) és a többi kathedrálisokét, — ezzel már több vnn mondva, — fölülmúlja szépségben, tökélyben. De nini, az itt maradt Takáts úr most már ugy látszik, nemcsak a karnagyi pálcát, hanem az irótollat is forgatni akarja. — Az »Esztergom és Videke« legutóbbi csütörtöki száma akadt épp most kezembe s szemem a Takáts Imre úr névaláírásába ütközik. Átfutom s a szánalom mosolyával teszem le a lapot. Szegény ember, tehetetlen boszujában, hogy nélküle is lehet valamit produkálni, ki akarja gúnyolni a helybeli kath. kör dilettáns énekeseinek nagypénteki Miserere-előadását a király városi templomban! Az ily tónusú közlemény nem érdemel ugyan feleletet, mindazáltal vegye tudomásul szerzője a következőket: 1. Senki sem mondta, hogy IVA £1 dilettáns férfikar Palestrinából fog valamit előadni, 2. az a Seyler .lózsef, akiről ő oly kicsinylőleg beszélt, különb dolgokat produkált, mint ő, 3. máskor, nagypénteken, jő lesz nem a fogadóból menni a templomba, s a templomból vissza a fogadóba, ez, egy főszékesegyházi karnagyhoz legalább is nem illik. 4. Furcsa, hogy T. ur a katholikus-kör férfikarának produkcióját csúfolgatja, mikor ő maga is katholikus szolgálatban áll évek hosszű sora óta, s mint »zenerajongonak« inkább méltányolnia kellene a katholikus dillettans énekes urakat; végre 5. ha neki Esztergom Mucsa és Abdera, akkor kár volt lemondását visszaszínia és el nem mennie máshova, ahol nincs Mucsa és Abdera, mert ne higyje ám Takáts úr, hogy az ő távozására a bazilika kupolája be fog omolni. A tisztujitás előtt. Esztergom, április 11. Négy nap, és az egyesűit Esztergom megválasztja új tisztikarát. A máskor nem nagy port verő esztergomi tisztujitás az idén agilisabb, sőt lázasabb lesz, mint máskor. Oka ennek egyrészt az egyesülés, mely tisztviselői szaporulatot vont maga után, másrészt az emelkedő igények, melyeket a város kormányzásában [annak közönsége méltán megkövetelhet. Kétségtelen, hogy a köztisztviselő egyik legfőbb kelléke a megbízhatóság, nemcsak általánosságban, hanem ama helyi körülményekhez viszonyítva is, a melyek közt működni hivatva van. Egy másik, nem kevéssé szükséges kellék a jellem kifogástalansága, a harmadik, hogy hivatalának betöltésére elégséges képességgel birjon. Meg vagyunk győződve, hogy azok, kiknek kezébe a választás le van téve, ezután is oly tisztviselőket adnak a városnak, kikben úgy e kellékek, mint a hivatalos kötelességérzet feltalálhatók. Egyre azonban, a mai ingatag és stréberkedő világban, egész tisztelettel figyelmeztetjük Esztergom szab. kir. város érdemes képviselőtestületét, és ez az, hogy óvakodjék oly tisztikart adni a városnak, mely a város érdekei helyett a kormány érdekeit szolgálná, s az államhatalom üzérkedő szatócsává tenné e város tisztikarát. Soha, és ezt kormánypárti becsületes férfiak is beismerik, — soha akkora szervilizmus, a jellemek akkora elaljasodása a városi és megyei tisztikaroknál — tisztelet a kivételnek — nem volt, mint ma; kevés törvényhatósági tisztviselő meri kimondani a meggyőződését, ha az a korI many panamás rendszerével nem találkozik ; még kevesebb mer hasonló esetben cselekedni, tenni elvi meggyőződéseért. Manapság az ilyen tisztviselő urak minden visszaélést elnéznek, ha e visszaéléseket az uralkodó párt hatalmának érdekében szerzett érdemek ellensúlyozzák. Rávezetik a társadalom intelligensebb osztályait is, hogy a politikai meggyőződést a célszerűség és zsebek igényeihez alkalmazzák, és hogy ebben szégyent se lássanak. Innét van aztán, hogy a kormányzatnak és a kormányzat közegeinek tekintélye alá szállott, és annál kevésbbé tisztelik őket, minél szolgaibb módon borulnak a kormány lábaihoz, inkább a számítás és félelem, mint tisztelettől indíttatva. Elijesztő jele a sülyedésnek, midőn különben értelmes férfiak, csüggeteg lemondással belenyugosznak, hogy kormányzati feladataik nagysága letörpüljön odáig, hogy az többé - kevésbbé a napi nehézségek elintézésében merüljön ki. Ilyen vezetés alatt hasonlóvá válik a város vagy megye ahhoz az emberhez, ki nem tud magának életfeladatot keresni, ki nem tud maga elé más célt tűzni, mint azt, hogy meg legyen mindennapi kenyere és lefekhessék az ágyba, hogy éljen egyik napról a másikra, azt sem tudván, miért? Ha egy törvényhatósági tisztikar a kormány hatalmának eszköze, akkor a kormány akként sugalmazza vagy puhítja azt a tisztikart, hogy annak működése a lazaságnak s szolgalelküségnek együttes iskolája legyen, és hogy az önkormányzatból semmi se maradjon hátra, mint korteskedés, és a tisztviselőnek az a keserű kiábrándulása, hogy a törI vényadta hatáskör a gyakorlatban a polgári jogok megfosztására s kijátszására vezet, a polgárság érdekeit vivő közegek pedig miniszteri közegekké lesznek. Hogy miként hathat a polgárokra oly tisztikar, mely a hatalom kezelésében a kötelességérzet lazaságát a szervilizmussal kombinálja: az nagyon is világos. Az ilyen működés oda vezet, hogy a városban az egyik oldalon az elnyomottak keserűsége, a másik oldalon az elnyomók panamája, törvénytiprása és önkénye kifejlődjék. Mi a jövőben is olyan tisztikart kívánunk e városnak, a mely működésében a politikai szabadságnak, a közkötelesség puritán teljesítésével és a felelősség érzetével egybekötött iskolája lesz. Akarjuk, hogy a tisztviselők magukat ne a kormány szolgáinak vagy janicsár-hadának, hanem a város sáfárjainak érezzék. Annak a köztisztviselőnek át kell éreznie, hogy nem egy klikk vagy szűk kör ágense, hanem egy haladni s fejlődni vágyó város közönségének mandatáriusa.