ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-04-05 / 14. szám

Az „ESZTERGOM" húsvéti melléklete. Föltámadott — föltámadunk! Ne féljetek, ha dál a bun, a rétek, Ne féljetek, ha szenved az igaz; IIa látjátok, hogy győz az önzés, érdek Es ur leszen, hatalmas, aki gaz . . . Ne féljetek! de nézzetek Reája, Kinek a bűn keresztet juttatott, . . . Megölték öt . . . de ah mindez hiába, A sírja megnyílt, és — föltámadott! Föltámadott! halljátok vad poroszlók ? Föltámadott, nézzetek emberek! Hol hát hatalmatok, ti békerontók ? Hol van, akit gyáván megöltetek? Hol van halál, hol győzelmed ? ííiszen — nézzétek •— most még szebb, nagyobb! Oh hulljátok le térdre kishitűek Es bízzatok : Krisztus föltámadott! Ugy! bízzatok csak küzdő, árva lelkei:, Hisz az ö vére él, forr bennetek; Övéi vagytok, rajta lelkesedtek Ha hévvel, hitben dobbem szivetek. Miért féltek hát csüggedök módjára Ti, a Krisztus küzdő testvérei ? Egy út vezet csak a föltámadásra : Tanuljatok szenvedni, vérzeni! lm ! ezt hagyá ránk 0, az Eg kin'dya . . . . . . Oh szent alázat, oh szent szenvedés, Melynek nyomán, mint új tavasz virága, Új élet támad, új fölébredés! . . . . . . Már ránk törhettek . . . Egyikünk se reszket, Nem fél a szivünk, nem lankad karunk . . . Visszük vérezve, küzdve a keresztet, Mert éltet a remény: föltámadunk! Sylvester. A koma-tál. Irta: Nemes Antal. Néhány évvel ezelőtt a húsvéti ünnep kedves délutánját a Somberky gróf egyik szép pusztáján Tóvárott, Homoky tiszttartó kedves családjánál töltöttem. A tavasz enyhe levegője ebéd után a kertbe vonzott benünket, hol a bimbózó orgonabokrok közt egy kerti asztal mellett vidám beszélgetés között élveztük a barátság és szeretet édes örömét. Addig, mig szives háziasszonyunk nem feledte el á kinálás mesterségét, házigazdánk sem fösvénykedett anekdotáival fölvillanyozni kedélyünket. Ott volt a szomszédfaluból a plébános és jegyző, az uradalmi főerdész, kerületi orvos, s igy bő alkalmunk volt megbeszélni a falusi dolgokat; szájról-szájra adni a heti eseményeket. Különösen beszéd tárgyát képezte a néhány héttel ezelőtt elhalt »Kígyós« pusztai ispán családjának sorsa, s az, hogy most kit fog kinevezni ispánnak az ünnepekre hazatért gróf ur az elhalt helyébe. Kedves háziasszonyunk az asztal másik végén kisebb leánykájával volt elfoglalva. Komatálat készített nekik; nem tagadhatta meg az intézetből ép az ünnepekre hazatért kis leányainak azon kérését, hogy ezek koma-tálat ne küldhessenek egykori kis társaiknak, kik még két évvel ezelőtt velők jártak a szomszéd falu iskolájába. Az édesanyát a legidősebb, a család bimbója, az alig tizennyolc tavaszt ért Irma segiti munkájában. Hordja a házból a frissen főzött piros tojást, a ezukorkákat, az almát, narancsot, diót, mogyorót, köti és fűzi a fehér tányéron szépen elhelyezett csemegék közé az ibolya koszorút, mely fáradságáért majd hogy meg nem fojtják csókjaikkal a kicsinyek. Már készen vannak a koma-tálak legalább öt-hatféle kiadásban. Le vannak teritve hófehér asztalkendővel. Ez a mesterek Dezsőjéé, ez a Biró Katicáé, ez a Horváth Böskéé stb. számitgatják a komaságra pályázó kis csintalanok. Hát kis Irma húgom senkinek se küld komatálat '? — szólt oda a főerdész a munkában kipirult házi kisasszonyhoz. — Nem én főerdész bácsi, inkább én szeretnék kapni valakitől. — Azt elhiszem. De hisz már kapott ma egy éve ugy is attól a valakitől, s máig sem viszonozta, ugy hallom pedig . . . — Mit hallott főerdész ur ? szólal meg valaki hátunk mögött, ki észrevétlenül lovagolt be a tiszttartói lakba. Meglepetve tekintünk körül. A jó uraság, Somberky gróf ur áll előttünk. Meglepetve ugráltunk föl helyeinkről. A gróf kért bennünket, hogy ne zavarjon meg bennünket jötte, s leereszkedő nyájassággal üdvözölve mindnyájunkat, helyet foglal közöttünk. — Valami hivatalos dolgot akarok megbeszélni a tiszttartó úrral — mondja a gróf, de erre még később is ráérünk. Azért siettem át, mert holnapután vissza akarok térni Budapestre. Hanem hogy én is részes lehessek jóizü beszélgetésükben : mit is hallott főerdész ur az Irma kisasszonyról ? A főerdész elmosolyodik, a házi kisasszony elpirulva, esdőleg tekint a főerdészre, hogy ne szóljon. — Mind hiába — mondja a gróf, megfogván szeretettel a már könnyezni kezdő szemérmes leány kezét s maga mellé ültetvén, én is hallani akarom, hogy mit hallott a főerdész ur. A főerdész, mint akit szaván fogtak, kellemetlen helyzetéből menekülni másképen nem tudván, elmondá, hogy azt hallotta, hogy az Irma kisasszony tavai a »Kigyos« pusztai ellenőrtől, Tatay Bélától koma-tálat kapott, melyet még most sem viszonzott, de ujabban meg mégis ugy hallja, hogy ma fog neki küldeni, de . . . — Mit de? — Hogy nem lesz benne köszönet. — No én szeretném látni azt a koma-tálat — mondja a gróf ur. A házi kisasszony zavara a tetőpontra ért. Sirva kérte a gróf urat, de mind hiába volt. Pár perc múlva az asztalra került a kis leányok utján Tataynak szánt koma-tál, mindnyájunk derült jó kedvére. Volt abban pirostojás, makrapipa, fatengelyes szivar, három krajcáros dohány, vadalma, torma s több efféle, körülkoszoruzva szalmakoszorúval. — No hogy még valami legyen benne, én is mellékelek hozzá valamit. A gróf előhúzván tárcáját, egy névjegyet vett elő, melyre néhány sort irt s közibe rejté a koma-tál tartalmának. — Kérem tiszttartó ur ! legyen szives tehát e koma-tálat elküldeni azonnal a »Kigyos« pusztai ellenőr urnák, mert hátha a kisasszony nem küldené. el« mondja elégült mosolylyal a gróf, s egyúttal megsimogatva a szemérmes leány arcát, kérte, hogy ne nehezteljen az ő kivánsága miatt. Még pár órát töltött közöttünk a nyájas főur. A szeretett uraság derült jó kedvvel távozott s egyúttal megigérte, hogy holnap délután ismét szerencséltetni fog bennünket becses látogatásával. — Méltóságos ufam! tán méltóztatik velem közölni a hivatalos ügyet, mondja Homoky, midőn urasága fölült lovára. — Már elvégeztem, szólt röviden s nyájas »istenhozzadot« mondva mindnyájunknak; — elvágtatott. Húsvét másodnapja van. Mi a társaság tagjai, az orgona bokrok között, a kerti asztal mellett ülünk. Beszélgetés között várjuk a kedves uraságunkat. Nem sokáig várakoztat magára, éppen most robog be kocsija a tiszttartó udvarába, magával hozván Tatay Bélát, a »Kigyos« pusztai ellenőrt. —• Eljött személyesen az ellenőr ur, úgymond a gróf mosolyogva, midőn tegnapi helyünkre újra letelepedtünk, — hogy megköszönje az Irma kisasszonynak a koma-tálat. A házi kisasszony menekülni akar. — Még nem lehet elmenni. Irma kisasszony, — mondja a gróf, — még az ellenőr valamit mondani akar, Tatay egész Hiedelemmel meghajtván magát, kezet csókolván jó uraságának, a tiszttartó felé fordulva: »Miután a Méltóságos gróf ur, az én kegyes uram engem tegnap a koma-tálban küldött névjegye szerint kinevezett »Kigyos« puszta ispánjává s igy önállóvá lettem: esedezem Irma kisasszony kezéért« — mondja. Egy percig néma csend. A tiszttartó-család hálakönyekben füröszté az áldott gróf jótevő kezeit,mindnyájan boldogok voltunk, de tán mégis legboldogabb volt a gróf, ki szivében legjobban érezhette önzetlen tettének s odaadó szeretetének legnemesebb jutalmát: egy ifjú pár örökös háláját. Női szakasz. Irta: Varga Mihály. Nagy ember volt az a Baross, olyasmit létesített a zónájával, aminek hasznát látja mindenki, még a legszegényebb ember is. Ezt csinálja utána teszem azt a pénz minisztere. Kevesebb legyen az adó és mégis többre haladjunk! Ezeket gondoltam magamban, amikor a vasúthoz kiérve, nagy sokaságot láttam tolongani a várótermekben és a perronon. Baross előtt tiz év alatt nem utaztunk annyit, mint azóta egy alatt. Az első csengetésre rohant minden utas, hogy valahogy ülőhelyet kaphasson. Ami, hogy legalább minden másodiknak nem fog sikerülni, azt minden prófétai szellem nélkül is előre gyanítottam, mert hogy a vonaton is nem kevesen vannak, azt az ablakokon kikandikáló fejek számából Ítéltem. Pedig Szabadkától Budapestig két lábon állva utazni, nem valami kellemetes szórakozás. Hogy kényelmes ülőhelyhez jussak, vesztegetésre szántam magamat Nincsen abban, kérem, semmi. Most minden ember vagy vár duzért, sápot, vagy veszteget, aszerint, amint azt érdeke megkívánja. Ez igy van. Ennek igy kell lenni. Ezt kívánja a rohanó kor szelleme. Aki nem halad vele, csúful elmarad. Jól számítottam. Nincs az a zsúfolt vonat, amelyen jó pénzért extra kupét ne lehessen kapni. Kaptam kényelmes ülőhelyet, többet: magam egy egész kupét. Meg is örültem neki, nem gyanítva hogy milyen közel vagyok egy vasúti szerencsétlenséghez. Hogy micsoda vasúti szerencsétlenséghez ? Elmondom azonnal. ' A konduktor, mikor beeresztett, azt mondta, hogy ez sérült kupé, javítóba viszik, hogy ide nem volna szabad senkit beereszteni, de kedvemért mégis megnyitja, csak ne dohányozzam. Micsoda ? sérült kupé ? És engem ilyenben utaztat ? Micsoda gondatlanság ez ? Hátha valami baleset ér, ki lesz azért felelős ? Aztán miért nem szabad itt dohányozni, mikor csak magam vagyok? Talán csak nem a roncsolt kupé egészségének árt a dohányfüst ? Ilyen kérdéseket intéztem a megvesztegetett konduktorhoz, azaz csak önönmagamhoz, mert a gyorsvonat sebességű vasúti ugy elrohant, hogy csak magamhoz intézhettem ezen nem csekély fontosságú kérdéseket. Nem tudván, hogy melyik részében van a kupé megsérülve, óvatosan megtapogattam a legközelebbi ülőhelyet és csendesen leültem, nem mervén moccanni, mert ha a padlat a sérült és a roncsolt részre lépve, a kerekek alá esem? Minek is akartam ilyen kényelmes utazást, mikor az utazásnak kényelmesnek lenni nem szabad. Igen, hisz az életet utazáshoz hasonlítják, amelynek tehát telidesteli kell lenni mindennel, ami rossz, mert máskép miben egyeznék az élettel ! Az önmagamhoz intézett kérdésekre hamarosan megkaptam a hallható és látható feleletet. Amint megindult a vonat, megindult a szóözön is a szomszédban. Bögtön tudtam, hogy veszve vagyok, a vasúti szerencsétlenséget ki nem kerülhetem. Képzeljék csak, női szakasz szomszédságába jutottam. És rémülve kellett tapasztalnom, hogy a kupé sérülése nem a padlaton van, hanem a női szakaszéval közös átellenes falon. És igy látnom és hallanom kellett mindent. Ott tátongott négy fillér nagyságú lyuk,