ESZTERGOM Mutatványszám 1895

1895-12-25 / Mutatványszám

nok, Mihály mester, székesfehérvári prépost, a váradi apát, az esztergomi és pozsegai prépostok, Kázmér veszprémi prépost, a sasvári és barsi esperesek, a ferenczrendüek magyarországi tartományi főnöke, Markus prédikátor rendbeli testvér, hihetőleg a király gyóntatóatyja, a sz. Sámsoni mester, a lázárlovagok esztergomi mestere, és a rendháznak főnöke övéivel. E hely tekintélyét emelte az. hogy a nemesvérből származók és az ország java körül dús érdemeket szerzett lovagoknak hazánkban ez vala legnagyobb rendháza, mely egyszersmind a hiteles hely jogával is birt. Itt őriztetett az 1222. évbeli aranybullának második példánya, a 31. czikk értelmében. Ez okból e rendházban gyakran történtek tárgyalások és hozatott Ítélet olykor igen tekintélyes és számos érdekeltek előtt. Ilyenkor a templom egyik mellékhajójában, a sz. Elek kápolnában gyűltek volt össze. Itt hoztak ítéletet 1230-ban a pannonhalmi apátság és a veszprémi káptalan közt lefolyt ügyben is. Most is e hely szolgált a királynak, hogy a fényes gyülekezet előtt ügyét tárgyalja. II. Endre itt is ismételni, irásba foglalni és arany pecséttel erősíteni kívánta azt, amit egy hónap előtt a bereghi erdőben fogadott és esküvel erősített. Az írásbeli ténykedést megelőzte a királynak szóbeli előterjesztése, melyben ily értelemben beszélt: »A király, midőn trónján ül, Salamon király tanúsága szerint, tekintetével minden roszat elhárít. Ily király alatt értjük a szent és kegyeletes emlékű boldog Istvánt, a magyar nemzet első királyát, aki a királyi trónra saját tekintélyéből nem akart felemelkedni, tudván, hogy irvavan: Senki sem veszi fel a dicsőséget, csak az, aki az Istentől hivatva van! azért nem más valakitől, hanem egyedül Jézus Krisztus helyettesétől és szent Péter utódától, akinek erre nézve isteni kinyilatkoztatás történt, fogadta a királyi koronát. De szüleinek szintén történt isteni kinyilatkoztatás arról, hogy őt illeti nemzetünkben a korona és a kormány. Midőn Dávidként trónján ült e legbölcsebb fejedelem, a hitetlenségnek minden gonoszságát, mely az időben létezett, — mint előbb mondottuk, — eloszlatta és az ő keze áldásos működésével elhárította a magyar nemzettől az ármányos kigyót. A római pápától nyert tekintélylyel, aki öt nemzetünk királyának és apostolának nevezte, püspöki tartományokat hasított ki és az egyházakat csodálatos módon szaporította. Ismervén, ami Izaiásnál irva vagyon, hogy igazságban uralkodik a király és az ítélet emeli a népeket: Ítéletet és igazságot gyakorolt övéi között, hogy igazság és Ítélet legyenek az ő trónjának alapja: és ezért isteni kegyelemmel, amint Salamon mondja, az az igazság szilárdítsa meg trónját. Mi tehát, akik e szent király trónját Isten kegyelméből örökösödési jogon nyertük, óhajtjuk nevezett szent Istvánnak az egyház iránti hajlamaiban nyomdokait követni, figyelembe veszszük azt, hogy napjainkban oly dolgok mondatnak elkövetve, melyek a keresztény hit romlására és a szent egyház szabadalmai ellen történni látszanak, amelyek miatt a tisztelendő atya, Róbert esztergomi érsek, a mi országunkban apostoli tekintélylyel az egyházi tilalmat kimondta, hogy az ily vétségek botránya országunkból a legfőbb pásztor, a római pápa által eltávolíttassanak, azért őt, mi és országunk, ünnepélyes küldöttséggel kértük, hogy a mi tartományunkon követ küldésével segittessék. Ő tehát a mi méltányos kérelmeinknek engedve, titeket, tisztelendő atya, Jakab prenestei választott püspök úr, mint az apostoli szék' követét, a követi jogokkal teljesen felruházva, Magyarországba küldötte, amint ez a ti és a nekünk küldött levelekben foglaltatik.' Azért többszöri és többféle tárgyalás után, melyet eszközöltünk, Miklós tárnokmester, Móricz asztalnokmester, Mihály lovászmester és az ország pincemesterével, valamint jobbágyaink, küldötteink és közvetítőinkkel, kik e czélra külön ki valának szemelve, és veletek mind ez, az erről irt levelünkben foglaltatik, melyet a mi Képünkkel biró pecséttel megerősítettünk, mely imigy szól.« Ekkor a bereghi erdőben egy hó előtt kiállított okmányt felolvasták. Ennek a 8—10. pontjában az mondatott: hogy a zsidók többé pénzügyi hivatalokat ne viselhessenek, keresztény rabszolgákat ne vásárolhassanak, sőt kül-jelek által is a keresztény lakosoktól kitűnjenek. Továbbá, hogy Endre az egyház jogait és szabadalmait sértetlenül meg fogja tartani. Mindez ismét okmányba foglaltatott, melynek hiteléül rajta, az akkor létező egyházi és világi méltóságot viselők nevei felsoroltattak. Ugerin, vagy Ugolin kalocsai érsek, a királyi udvar kancellariusa, aki eme okmányt irta, annak záradékába oda jegyezte: »Acta sunt haec in hospitali Conciferorum sancti Regis de Strigonis«. Megtörténtek ezek a keresztes lovagok kórházában Szentkirályon, Esztergomban. Theiner Ágoston, a vatikáni levéltár prefectusa eme okmányt a reá bizott levéltárban megtalálta és közzétette (Mon. I. 117—119.) Elbeszélésünk vezérfonalául ezt használjuk. II. Endre helyesen választott, midőn e nagy horderejű esemény helyéül, hogy fokozza annak I értékét, amit az erdőben eszközlött, Esztergomot szemelte ki, ama várost, amelyben a szent királyhoz oly sok emlék fűződik, itt pedig ama épületet, mely hihetőleg az elsők között szenteltetett az országban e szent király kegyeletes emlékének. II. Géza király 1141. és 1161. között alapította a keresztesek számára a rendházat, amint arról III. Orbán pápa 1187. évben kelt bullájával tanúskodik. Endre király azzal, hogy e helyen oly tisztej letteljesen megemlékezett szent elődjéről, elérte a i kivánt hatást. A legkedvezőbb benyomást gyako- [ rolták szavai az országra és magára a pápára, I IX, Gergelyre is, amiről ennek prenestei Jakabhoz I irt levele tanúskodik. Csak ez egy eseményt kívántam bemutatni l a szentkirályi keresztesek conventje évkönyvéből, ; úgy hiszem, ez is elég arra, hogy igazolva legyen az »Esztergom-vidéki Régészeti és Történelmi Társulat* törekvésének helyes volta: amely, habár még zsenge, mégis költséget és fáradságot nem kiméivé, e történeti nevezetességű helyet kiásatta, a tudományos világ előtt ismét feltárta, azt gondosan felméretvén és lerajzoltatván. Ott szemlélheti már most a hazánk múltját kedvelő, a legördült millenium utolsó napjaiban j és a beálló új évezred tavaszán a János lovagok Szentkirályról nevezett, szigorúan keleti irányban I fekvő három hajós terjedelmes templomát góthstylü három szentélyével, láthatja, hogy mily nagy költséggel épült az szabályos négyszögű faragott kövekből. Megtekintheti a templomot átölelő convent épület alapfalait, a lovagok cellái helyével és a háztartáshoz szükséges épületek maradványait. A főegyházmegyei könyvtár egyik termében ! pedig elhelyezve szemlélheti az ásás közben talált tárgyakat. Ott feküsznek a csiszolt és alakított márvány darabok, a puha kőből készült szobrászI munkák maradványai lojndiszitmények. kapitélek | és oszlop-talapzatok. Ezek mellett ott vannak ki- ! rakva a freskó falfestvények maradványai. Majd a ! temérdek vas-, bronc- és vörösréz-tárgyak. Ezek között ott vannak a triposzláb, a csengetyüdarab, a csinos miniatűr női fő, könyvdiszek stb. Továbbá a sok más között a festett üvegablakok szilánkjai. Végre mutatványul ott vannak a különféle kőfarag- j ványok, téglaminták és cserépedények tekintélyes j külön gyűjteményei. Némethy Lajos. Jézuska hozta. — Elbeszélés. — Irta : Varga Mihály. Karácsony estéje volt. Künn sötétség és fagyasztó szél zsarnokoskodott; benn annál barátságosabb volt a kivilágított, vidám gyermek-zsivajtól hangos meleg szoba. A találékony szeretet ezer művészetével dúsan megrakott karácsonyfa — valóságos növendék fenyő-tőböl kivágva számtalan égő gyertyácskáival, csillogó-villogó terhével, tündéri fényben úsztatja a szobát. Láttára a gyermekek elragadtatással és bámulattal vegyes önkénytelen kiáltásban törnek ki. Napok óta szított képzelődésök tarkábbnáltarkább képet alkotott róla, de a valóság mindezt fölülmúlja. A fényözön előtt, a melyet bizonyosan az ég : könnyed szárnyú angyalkái gyújtottak meg, mint i varáz'sütésre, térdre hullanak. A részleteket még ! nem látják, a fény és csillogás teljesen elbűvölve j tartja őket. A kis kacsok önkénytelenül összekulcsolódnak s az ajkak imát rebegnek ahhoz, a ki mindezt adta. . . . Miatyánk, ki vagy a mennyekben . . . — Nézd Kaji, ott a pusta szuronynyal! . . . Szenteltessék meg a te neved . . . — Nini kajd is van ! — Ezt a kis Józsi j fedezte fel. — Csak imádkozzatok ! Hangzik a mama szava. ... És bocsásd meg a mi vétkeinket . . . — Jaj, hajas babát is hozott a Jézuska . . . Tapsol kicsiny kacsóival a szöszke Mariska és i akkora az öröme, hogy már nem is bír vele, felugrik s rohan egyenesen a babáért. Most meg már a gyertyák lángját hagyja figyelmen kivül s ha ideje korán karon nem kapja a mamája, bizony a gyertyácskákon elégeti a csitri haját. Duzzogott is a kicsi ; mióta várja ő a hajas babát s most, hogy megvan, csak a kezét kell érte kinyújtania, nem lehet az övé. Alig hangzik el az amen, talpra ugrálnak az apró emberkék s körüljárják a karácsonyfát. Nevetnek, sikonganak, mutogatnak, kettőnek-háromnak, de egyszerre csak kétfélét, csak azért, mert harmadik kezök nincs. A gyermekek határtalan öröme átragad a felnőttekre. Jól is van az igy. Legalább a viszfénye a valódi ártatlan gyermek-örömeknek derítse fel olykor az élet komolysága alatt roskadozók arcát. Még a gyászruhás anya halovány bús arca is fel-felderül pillanatra, a mint gyermekei örömét látja, édes csevegésüket, ártatlan megjegyzéseiket hallja. De csak pillanatra, azután ismét elborul a kedélye. Nagyon észre lehet venni, a fény mellett annál feltűnőbb az árnyék. Látszik rajta, hogy akarna az örvendőkkel együtt örülni, de nem bír. Nagy fájdalom szorongatja a szivét. Mutatja a kebléből időnkint előtörő sóhaj. Fekete ruhájával, fehér arcával ugy tűnik fel a fény- és örömzsivaj közepette, mint ki nem e világból való. Igy nagyon elüt a környezetétől, mint a fekete szin fehér alapon. És mégis milyen áldás, hogy e vidám hangok környezik, mert különben egyedül talán meg kellene őrülnie. De miért ? Ki ő és kit gyászol V Talán özvegy, férjét gyászolja? Igen, férjét, de a rajta elömlő gyász nem az özvegyi fátyolé. Volna bár inkább özvegy, mert akkor legalább volna egy temető, a temetőben egy virágos sir, a melyet könnyeivel annyiszor megöntözhetne, a hányszor csak akarná. De igy bizonytalanságban élni, azt sem tudni hol, merre . . . talán beteg és nincs ápolója ? . . . ez aztán a kin s gyötrelem. Ö pedig ő nélküle nincs öröm, nincs élet. Ha ő most itt volna és együtt egymás vállára borulva nézhetnék gyermekeik örömét, ó micsoda boldogság volna az. ! Valamikor ugy volt . . . Boldogok voltak, boldogul éltek . . . Még most is édes melegség futja át szivét, a midőn házasságuk első éveire gondol. Először csak kettecskén, aztán hárman négyen ülték meg a mai estét. Boldog évek, talán csak percek, hisz oly gyorsan letűntek. . . . Aztán következtek a lassú járású szomorú napok, a melyek jól megülik helyöket, hogy mély nyomot hagyjanak maguk után a szívben. A halovány asszony a fölidézett szomorú emlékek terhe alatt a székre roskad. Fehér kezével a homlokát törli, mintha azokat a rettenetes gondolatokat akarná onnan kitörülni. Hasztalan törekvés, nem lehet. Újra és újra álmodja a rettenetes multat. Maga előtt látja a boldogsága megrablóinak átkos alakját, a kik a barátság örve alatt tolakodtak be a családi szentélybe, hogy elrabolják tőle férjét. Elvitték, elcsalták és teljesen kiforgatták. Beléoltották a játék szenvedélyét, a tivornya szomját és a festett arczok szeretetét. Mivé, ó mivé tették azt az áldott jó embert! Szelídsége I durvasággá változott. Pedig milyen szépen kérte: Józsi, édes, az Istenre, ne tedd azt, ne menj és mégis mily cinikusan, szivtelenül vágta oda: Csak azért is! Látva, hogy a legszelídebb szó is j ingerli őt, nem szólt neki és a türelem a szeretet fegyverével akart győzni. És ez sem vált be. Mit ? még nem is törődik velem? No majd teszek róla, hogy kénytelen legyen törődni, mondotta és két kézzel kezde szórni a pénzt. Ha némely pazarlást nem birt már szó nélkül tűrni és némi megjegyzést tett, kapott érte gorombaságot eleget. A magamét költöm, mi gondod rá, szokta volt mondani. Aztán jöttek az apró, de vérig sértő boszantások. Szegény bóbitás kanári, milyen szelid volt, a mikor csak nyitva volt a kalitka ajtaja, mindig a vállára szállt és egy napon neki is áldozatul kellett esnie. Éppen akkor némult el örökre, a mikor a feldühösödött férj egyedül volt a szobában. Az a szép sugár jegenyefa sem vétett azért senkinek, hogy oly gyorsan és egyenesen nőtt, vagy hogy a ház úrnője ültette és épen e miatt ugy szerette és mégis egy tivornyás éjszaka utáni reggelen tőből kivágva terült el a földön. Menynyire fájlalta kedvencének pusztulását. De mi volt ez azon kétségbeeséssel határos fájdalomhoz képest, a mely azért marcangolta szivét, mert férjét nem tudta jóra téríteni ? . . . Egyre szomorúbb, rettenetessebb napok következtek. Mennyire fájt az neki, hogy még a gyermekek is elidegenednek atyjoktól. Ha jönni látták, bújtak előle.