ESZTERGOM Mutatványszám 1895

1895-12-25 / Mutatványszám

Az „ESZTERGOM" karácsonyi melléklete. A karácsonyfa alatt. Leszállt a béke a világra, Egy égi gyermek vitte le; Erről szólt egykor angyal ajkon " A megnyílt Eg dicséneke; Ezt hirdeté sugáros fény nyel A csillag Betlehem fölött, S ezt jelzi most is e fenyőfa, Mely gyertyafénybe öltözött. De hol a béke, melyet akkor Az angyalajk Ígért nekünk ? Nehéz a kérdés, elbúsitó S borúsra vál tekintetűidé . . . Hiába zeng az égi szózat, Kemény, hideg szivekre lel: A lélek nem békét óhajt már, Csak azt, mi átkot, bánt lehel. Viszály dúl szerte a világon, Harag, gyűlölség, kárhozat, S a terhes élet unt keserve Vés arcainkra ráncokat; Ajak nem nyílik M imára, A szív hideg, már könny se' foly, Igy élűnk száz sebtől gyötörve S a béke nincsen, . . . nincs sehol. Sehol ? . . oh nem ! szegényke még is Lelt egy kicsinyke, kis zugot, Kiűzve a' sivár világból A gyermekekhez bujdosott. . . Es szent karácsony éjszakáján Szivükbe száll, ajkukra' ül, Minden kicsiny szív tőle kedves, Es boldog véghetetlenül. Szeműk sugárzik szent örömtől, Aztán ajkuk imát rebeg, S oh mennyi együgyű szavukban A hit, remény, s szeretet! A kis Jézushoz száll fohászuk S öt zengi, áldja énekük, Es szinte látják, szinte érzik: Mint szálldos itt, mint van velük. Oh boldog, irigyelt kicsinykék, Angyal szivük, ártatlanok! Csak esdjetek, hadd szálljon égbe Ertünk is hő fohászotok. Könyörgjetek, hogy leikeinkben Hit s béke leljen nyaghelyet, S hogy égbe vágyjék mindenik szív, Mely itt a földön tévelyeg. Oh esdjetek! s e nap leginkább, Midőn — mely áthat bennetek — S boldogság, a lelki béke Beánk is áraszt meleget. Könyörgjetek, hogy e melegség Legyen emésztő tűzfolyam, Mely felperzselje azt, mi bennük Az Isten ellenére van. Oh esdjetek! imáitokkal Az én imám is egyesül: Kit megtisztitott már e szent tűz, S ki már csak Istenért hevül, S így, tudva, mit tesz érte égni Kettőzött hévvel esdekel: Hogy minden szív e nagy világon Az égi békét lelje fel. Erdósi Károly. Krisztkindli. Ugyan mit gondolnak, milyen krisztkindlit szeretnék én a kedves olvasók karácsonyfájára függeszteni ? Világért sem szeretnék mindjárt az első alkalommal mint ámitó bemutatkozni, azért egy lélekzetre kimondom, hogy én tényleg karácsonyi ajándékot szántam az olvasónak. Igaz, előbb tán tudakozódnom kellene, hogy az intelligens vagy polgári osztályhoz, vagy valami máshoz tartoznak-e, — mert már a szokás is úgy hozza magával, hogy egy királyi tanácsosnak nem adhat az ember ugyanolyan ajándékot, mint egy szegény falusi napszámosnak. Ez egy hatosértsem győz eléggé hálálkodni, mig a nagyságos úr száz darab regalitásznál is csak a fejével biccent méltóságteljesen. Csak egy ajándék van, a mely egyformán kielégít szegényt és gazdagot, egyszerűt-elökelőt. Boldogság vagy megelégedés! A XIX. század kemény, hideg szivű s hitében, bizalmában megrendült embere úgy van már vele, hogy ha e szókat hallja, idegesen félre rántja száját, savanyú, gúnyos mosoly ül ajkán. S még azt meri valaki mondani, hogy boldogságot szeretne varázsolni e sablonos szivekbe karácsonyi ajándék gyanánt? Ugyan van-e annak helyes fogalma a boldogságról? Ne ijedjenek meg, nem akarok a boldogságról filozofálni! A nagy filozófusok előtt amerikai őserdő volt a boldogság fogalma! E fogalom meghatározásában mindannyiokat lepipálta volna egy iskolás fiú vagy egy szerelmes menyasszony. Inkább egy darab életet mutatok be, a hol a boldogság fogalma magától fog szemeink elé tárulni. Itt Esztergomban ültem egyszer boldog karácsony estét egy kedves családnál. A gyermeksereg már mikor odamentem, majd kibújt a bőréből, szilaj jókedve volt. A 12 éves Lajos — mint aféle gymnazista — máskor komolykodik, meg is inti pajzán testvérkéit, — most mintha kicserélték volna: ő is olyan vig, olyan mesterkéletlen, olyan naiv, mint, a kis Sanyi, meg a szöszi Erzsike. Együtt tréfálóznak, együtt suttognak, együtt örülnek. — ».Taj csak hozná már a mama a vacsorát« — sóhajtozik a kis Sanyi. Hisz máskor is várják ők már azt ilyenkor, mert a gyereknép sokat ugrál s hamar megéhezik, de most — most nem is annyira a jő falatok csiklandozzák Ínyüket, mint inkább az, a mi vacsora előtt fog lefolyni. Elnézem őket. Örömet sugárzó arcuk engem is fölhangol. Magamhoz intem a kis Sanyit — a többi is jön, körülfognak. Egyik a lábamra ül, másik a kezemet simogatja, harmadik a láncommaljátszik s annyi kérdést intéznek hozzám, annyit beszélnek össze-vissza — hogy máskor idegessé tennének talán, most meg fölolvasztják az én érzelmeimet is, fölmelegitik az én szivemet is. A szomszéd nagy szobából kijön a papa, utána a mama, öröm, boldogság játszódik az ő vonásaikon is. A gyermekek egyszerre kiáltják : — »Kedves mama, kedves papa, nem jön még a kis Jézuska ?« — Pszt! Lassan beszéljetek. Épen most van itt. Azért jöttünk ki, hogy a krisztkindlit, mit nektek hozott, a kis angyalkákkal a karácsonyfára aggaszthassa.« Három perc múlva kinyiiik a nagy szoba ajtaja. A gyerekek, de még mi is visszafojtott lélekzettel állunk meg a karácsonyfa előtt. Kis ideig szóhoz sem tudnak jutni, a nagy öröm, nagy boldogság közepette. A sok szinű gyertya, aranyos dió, mogyoró, piros alma, játékszer, képeskönyv, huszárkard egészen leköci a Sanyika figyelmét, — Erzsike meg a cifra babán, a piciny tányérkákon s evőeszközökön felejti szemét. Utoljára is a papa és mama nyitják meg a csöndöt: — »Mégis csak szeret titeket a Jézuska, hogy ilyen sok szép ajándékot hozott nektek, ugy-e Erzsikém U — Aztán sorba szedik s osztják szót az egyes ajándéktárgyakat. Minden uj tárgy uj örömöt szerez, a kicsinyek nem győznek eléggé hálálkodni, a szülők nem fogynak ki az ajándékozásból. Mindnyájuknak sugárzik arca az örömtől, mindnyájuknak tele van a szive boldogsággal. Eszembe jutottak a régi jő idők, mikor még én is ugy örültem a kis Jézusnak, ki mikor nagygyá lett, szeretetével karolta át a szegény nyomorú emberiséget, ki maga is jól tudta, mennyi szenvedés és öröm, mennyi hálátlanság és ragaszkodás, mennyi kin és boldogság, mennyi önzés és önfeláldozás, mennyi roszakarat és szeretet jut az embernek e földön osztályrészül: s épen ezért egy örök boldogság felé irányította tekintetünket. Kitekintek az ablakon. A decemberi holdvilág dermesztően mosolyog a földre, a csípős téli szél élesen süvit végig a sikátorokon, a járókelők lépései alatt csikorog a fagyos hő, az ablak üvegére cifrábbnál - cifrább jégvirágokat mázol a hideg. Istenem! mennyivel jobb most itt lenni e kedves szobában ! A karácsonyfa vékony gyertyácskái oly varázsló fényt árasztanak, mint a pép gyöngéd júliusi holdvilág, olyan meleget áraszt itt az öröm és szeretet, hogy a szivek virága is nyilni kezd benne — s bizony üdébbek, színpompásabbak, szemet-lelket lebilincselőbbek virágai, mint az ablak hideg, élettelen páfrányutánzatai. Sohasem gondoltam, hogy nincs boldogság a földön — hisz ha tényleg nem volna, úgy a »boldogság « szót a szótárban sem lehetne feltalálni! — ekkor pedig azt gondoltam, sőt éreztem is: ez a boldogság. Itt az öregek és gyermekeik gyöngédek lesznek, itt a meghidegült szivek is fölmelegszenek ! Itt a gyermekek is igazán tudják szeretni egymást, tisztelni, nagyrabecsülni kedves szüleiket; a szülők is megérzékenyülnek, szinte olvadozik a szeretettől szivök, a kik oly sok gondot szereznek nekik, gyermekeiket most boldogságuknak tartják. A papa érzékeny szeretettel szorítja magához a sugárzó arcú kis Erzsikét, a mama lecsókolja Sanyika ajkáról a boldogságot. Azt hittem, unatkozni fogok ezen a hosszú estén, — hisz az előtt mindig saját családom körében töltöttem azt. most mint egyik legboldo gabb élményemre tekintek vissza rá. Egész az éjféli miséig maradtunk együtt, a gyerekeknek sem jött álom a szemére, a beszédből, jókedvből sehogysem tudtunk kifogyni. Még utána is két-három napig ezen est hangulatos benyomása alatt állottam, s ma is szívesen pihenek meg ezen emléknél. Papák, mamák, serdültek, gyermekek, ezt a karácsonyi ajándékot szeretném én adni mindannyiuknak ! Azt óhajtanám, hogy a kedves karácsonyfa alatt a szülői és gyermeki szeretet olvadna föl s hozna egy kis kellemes meleget nemcsak e ropogós hideg*) decemberbe, hanem főleg a sok helyen langyos családi tűzhely mellé; — mert a boldogság és megelégedés a közvetlen, naiv, mesterkéletlen szeretet melegágyában terem csak. AIJ-IJA. II. Endre király a szentkirályi keresztes-lovagoknál. A régi nagy Esztergomnak, mely a tőle délre fekvő nagy lapályon is elterült, egyik monumentális épülete volt a sz. János lovagok zárdája, három hajós basilikájával, kórházával és a templomhoz észak és dél felől hozzáépített rendházával, meg temérdek melléképületével. Körülötte is számos lakház csoportosult udvarával és kertjével, melyek összeségét »Szentkirály falva« néven emlegetik az okmányok. Most Esztergomtól félóra távolságban, a Duna jobb partján, ép szemben a primási sziget felső csúcsával, dombszerü part emelkedik, melynek talaját meszes faltörmelék képezi. Ezen a vetemény csak sinlik, satnyán halaványodik. Az eke gyakran beleakad a földben rejlő kövekbe, amin a szántó mindannyiszor boszankodva, visszagondol a multakra. Gondolatokba merülve, önkéntelenül is rájön, hogy az egykor itt állott épületben hajdan más életnek kellett uralkodnia, mint minő most a szentkirályi földek csendes magányában folyik, amelyen a munkás emberen kivül alig jár más, mint legfeljebb a rajta félve átfutó nyúl. Bizony volt is egykor Szentkirályon élénk élet és mozgalom. Az ily mozgalmas napok egyike 1233. év szeptember havában voit, midőn II. Endre király országos ügy elintézése végett az ország nagyjaival itt tartózkodott. A királylyal együtt itt jelenvoltak még Jakab prenisztei vál. püspök, pápai követ, Róbert esztergomi érsek, Ugolin kalocsai érsek királyi korlát*) Még csak havazni, fagyni se akar! Szedő.