ESZTERGOM Mutatványszám 1895

1895-12-25 / Mutatványszám

»Igenis otthon van ; de egy ur van nála s megkért, hogy ne bocsássak be hozzá senkit.« »Jól van. Adja át neki névjegyemet. Szolgája.« Már a második emeleten voltam, midőn egyszerre hallom a színész hivő hangját. »De talán alkalmatlan időben jöttem ....?» >()h nem! Csak jöjj fei!» »Pvaszantam magam s újra megmásztam a két emeletet. Rigőhalmi szobájába lépve, végtelen meglepetésemre ott laláltam — Tipli uramat. »Ejnye, nem is hittem volna, hogy oly fontos beszélnivalójuk van!« Rigőhalmi erőltetett komolysággal feleié: »Tipli ur legújabb drámáját olvasta föl s nem akartuk, hogy idegen is hallja . . .« »Igen. Tehát megengedi-e nekem a szerző azt a kiváló szerencsét, hogy drámáját én is hallgathassam ? « »Csak azon föltétel alatt, hogy nem irja le; egyszóval, ha nem használja ki semmi módon engedelmemet.« * Legyen!« Szivarra gyújtottam s végignyújtóztam az ágyon. Tipli olvasott. Hogy mit, azt kérem nem szabad elmondanom, mert hallgatásra köteleztem magam, csak annyit mondhatok, hogy úttörő munka, melynek minden jelenetében néhányan meghalnak. Még kutyák is szerepelnek benne, melyek minden teketória nélkül tépik szét egymást. Vonaglottam nevettemben. Rigőhalmi pedig ott ült a felolvasó átellenében, összehúzott szemöldökkel, komolyan, mintha Shakespeare Hamletjének utolsó jeleneteit hallgatná. »Megbocsásson, ha közbeszólok — mondám a kilenczedik színész és második kutya veszténél — hány darab színészre lesz szüksége, ha igy fogyasztja őket?« Kérlelhetlen szigorral válaszolt: »Tizenhét színészre, nyolc kutyára és egy üvegszekrényre lesz szükség minden előadásnál.« És tovább olvasott. Másfél óra múlva elértünk az utolsó jelenethez, hol az utolsó kutya megvesz s még a súgót is megmarja. Óh a »halál útja« ! Tipli nagyot nyújtózott, mert belefáradt az olvasásba. Én is nyújtóztam, Rigóhalmi is nyújtózott. Rigóhalmi törte meg a beállt csöndet. Eldicsérte a darabot és felszólitá Tiplit, hogy küldje be valamely színház igazgatójának az ár megnevezésével. E pont felett vitatkoztunk. Rigóhalmi kerek 1000 frtra becsülte, én 750 frtot elengedőnek tartottam, Tipli pedig 50 frttal is megelégedett volna. Ezt azzal okolta, hogy nem adott ki többet, mint 30 krt papirosra és 6 krt tintára, az egészet pedig fejből irta. Már most, hogy kérhetne annyit ?! Ha kapna érte 50 pengőt, egész életében nem tenne egyebet, mint színdarabokat írna. Minden héten elkészítene egyet. Rigóhalmi kinevette. Az ön túlszerénysége még majd elrontja jövőjét! Kérjen inkább többet, mint kevesebbet; ha alkudnak, engedhet majd. S aztán lássa az irónak vannak különc eszméi. Vegyen magának valami exotikus öltözetet, hogy feltűnjék. Példának okáért nagy lebegő sárga nyakkendőt, széles karimájú, szürke kalapot, redős lebernyeget, kockás nadrágot, fekete szemüveget vegyen magának, s biztosithatom, hogy feltűnik. A közönség érdeklődését megnyeri s jövője biztosítva van. De igy ! Tipli tágra meresztette halszemeit s gondolkodva nézett Rigőhalmira. »Mihelyt eladom drámámat, azonnal megszerzek magamnak mindent.« * Ügy látszik még nem adta el, mert még mindig ugyanazon őszikabátban jár és mivel ismét modellt ül s ismét vigyorog, gyanítom, hogy ott hagyta az irodalmat. Jábornik Ödön. A jégen. Irta: G. Zs. Ha azt hiszik, hogy egy, a jégpályán készakarva elterülő bakfis pajzánságairól szólok, vagy valamely hős gentrynek, ugyancsak ott véghezvitt bravourkodásait akarom megörökiteni e helyen, azt mondom egyszerűen: uraim, tévedni méltóztatnak. Hát csak ezek vannak most jégen? No, ezt ugyan senki sem merné állítani. Nézzünk csak szét! Itt is jég, ott is jég, mindenütt csak jég! Az utcáról szólani sem merek. Lábaim alatt, fejem fölött egy öt kilós jégcsap áll majdnem rajtam boszut. És ez nem különös, hisz december végén, vagyunk. De mégis különös, amennyiben tudom, hogy volt idő, amikor nem voltak ily mérgesek a telek. Sőt mi több, arra is mérget veszek, hogy volt kor, amikor nem fűtöttek a jégpályák mellett s még sem fáztak, — mert tudniillik nem korcsolyáztak. Én azonban szeretek a jégpályára menni, Sok jó percet töltöttem már ott s ezenkívül sok mindenkivel találkozhatunk. Hisz most boldog, boldogtalan oda kívánkozik! egyiket a mulatságra hajló vágy, másikat a szükség kényszeríti a tél számára monopolizált sportban való részvételre. Engem, nem tudom, mi vitt oda. Arra sem emlékezem, kivel mentem, annyi azonban bizonyos, hogy leültem és korcsolyáimat lábaimra igazítottam. Nem lévén mágnás, se egyéb arisztokrata, de még csak nagyságos ur sem, sőt mi több. tekintetes is csak néha vagyok, nem is gondoltam arra. hogy én, más által köttessem fel a korcsolyáimat. Szerényen viseltem magam. Se az eszem, se a szemem nem járt másutt, mint a tulajdon dolgomon. Már-már készen voltam. A távolból egy sebesen haladó karos-szán súrlódása ütötte meg dobhártyáimat. Máskor eszembe se jött, hogy föltekintsek ily kicsiség miatt, minthogy rendszerint vén anyókák cipeltetik magukat ilyesféléken, most azonban az a hév, melylyel haladt, kizökkentette gondolatomat a rendes kerékvágásból. Tulajdonképen nem a gyors haladás tűnt fel nekem, mint inkább az, hogy hozzám érve, a szán egyszerre megállt, jóllehet egyedül voltam azon a helyen. Föltekintek . . . uram bocsa'! szerencse, hogy nem álltam, mert több mint bizonyos, hogy hanyatt vágom magam. A szán üres volt. Nem is az keltett bennem rémületet. Az a férfi, aki tolta, az volt ismerős. Tudtam, ki az, még sem mertem néven szólítani. Hátha mégsem az. Mereven néztem reá. Mosolyogni kezdett. Ez minden kétséget kizárt. — Ön lenne, Parányi ur? — kérdem félénken. — Bizony én vagyok, tekintetes uram! Tekintetes ? hogyan ? hisz Parányi engem sohsem szólított másként, mint: kedves öcsém. Hát már csakugyan annyira emelkedtem, hogy tekintetesnek látszom ? Az persze kikerülte gondolataimat, hogy ő is sülyedhetett s így magasabban látott engem, mint voltam valóban. Ez a sok gondolat mind egy pillanat müve volt. Nem tudtam elképzelni, miként került Parányi a főváros jégpatyájára. Három esztendeje voltam utoljára szülőföldemen s akkor ott találkoztam vele, mint a város leggazdagabb vendéglősével. Szomszédunk volt, arra is emlékszem; hisz Macája mindig nálunk lakott és nővéremmel együtt dolgoztak, trécseltek egész nap. Arra pedig életemet adtam volna, hogy azon házat, melyben családi tűzhelyét megalkotá s amelyhez oly sok s boldog emlék fűzte, sohasem hagyja el. Ö nem habozott. — Ugy-e nem hitte volna a tekintetes ur, hogy engem itt lát valaha? — Miért ne, — jött egy mentő gondolat — Margit kisasszony már eladó leány, arra pedig nem elegendő a mi városunk, hogy hozzá méltó gavallér akadna benne. Én legalább azt hiszem, hogy ezen célból tette át lakását Parányi ur a fővárosba. Ezt mondottam. Parányi szemeiben terhes köny csillant meg. A könycsep titokzatosabbá tette a jelenetet. Sorra szedtem gondolataimat, mialatt szemeim is fürkészve jártak föl és alá. Hiába gondolkoztam, semmit sem használt az erőlködés. Szemeim jobban teljesítették föladatukat. Észrevettem, hogy a tisztességes téli kabát alól, megviselt nadrág kandikál felém. Gyanítani kezdem, hogy mély titok rejlik a kabát alatt. Az első könycseppet a második, azt a harmadik és igy tovább, ki tudja ! hány követte még. — Mondja hát Parányi uram, mi baj érte önt ? — kérdem bátorítólag. Nem felelt. Megismételtem a kérdésemet. Ismét hallgatott. Könnyeiből nem vehettem ki egyebet, mint hogy a fájdalom vonja meg a szót ajkaitól. Kíváncsiságom úgy felcsigázódott ezalatt, mint az újság olvasó népé a Panama-botrány hírének leleplezése után. Vártam, vártam s most már nem hiába. — Ugye-bár, — nyögte Parányi keservesen, — ön sem hitte volna uram, hogy én valamikor koldusbotra jutok. Pedig hát, nincs tagadás benne, megvallom, hogy bizony koldus vagyok. — Hogyan, Parányi úr ! — kérdem izgatottan, — hihető lenne ezen állítása ? — Sajnos ! de az utolsó betűig mind igaz. — Hihetetlen ! ha nem vagyok terhére kérésemmel, szíveskedjék fölvilágosítani az önt ért csapás okairól. — Hát csakugyan semmit sem tud még arról, kedves uram, miként lettem a szerencsétlenek legszerencsétlenebbike ? — Mondhatom, egy hangot sem. — Hosszú az egész történet, de én rövid leszek. Két éve történt, — monda Parányi egy nagy sóhajtás után, — midőn egy kóbor ügyvéd elő- « i ször lépte át házam küszöbét. Külsejéből, mely eléggé vonzónak látszott, senki sem ítélhetett volna arról, mi lappang álnok szivében. Két hét alatt elbódította Margit fejét, aki azzal állott egyszer elém, hogy adjam beleegyezésemet az ügyvéddel való házasságába. Semmi rosszat nem gyanítottam s mivel a kérés megtagadásából csak baj keletkezett volna, azt mondtam, hogy : hát legyen ! Meglett minden. Három hétig tartották házamnál a mézes napokat, mely idő alatt vőm példás dolgokat mivelt. Nagy emberekkel lépett összeköttetésbe s ! úgy látszott, megvalósul a hozzá fűzött remény. Én boldogan néztem terjedelmes összeköttetéseit s a mennyire tehettem előmozdítottam azokat. Több kisebb vállalat sikeres megoldása után büszkén tekintettem reá. Hálát adtam a Gondviselésnek, hogy egyetlen lányomnak ily boldogságra van kilátása férje oldalán. A kisebb vállalatokat, mint rendesen, nagyobbak követték. Temérdek pénzre lett volna szüksége ezek megvalósítására. Kért, hogy segítsek rajta. Hogyan ? kérdem, mikor magamnak sincs annyi készpénzem. Nem kell egyéb, szólott, csupán a kezességet vállaljam el a szükséges összegért. Haboztam. Átmentem uraságod kedves atyjához és kértem, közölje tanácsát, mitévő legyek. — Én semmit sem tudok arról, — szólott bölcsen, mi van, mi nincs a kabát alatt, arra azonI ban figyelmeztetem önt Parányi uram, óvatos legyen, nehogy jégre vigye a kezesség, mint sok másokat. — Úgy emlékez emezen szavakra, mintha most hallanám és nem is felejtem el soha. Ez az intelem azt súgta, hogy tartózkodó legyek. Vőm biztatásaira nem hallgattam. Vonakodtam, a mig lehetett. A vonakodás neheztelést szült vőm és leányomban. Azt nem akarom, — mondottam végre. — hogy a családban harag legyen, inkább engedek, habár meggyőződésem ellen is. Az ügy elintéztetett. A betáblázás végbement s én aggódva vártam, mi lesz velünk. Vőm megkapta a szükséges összeget és elutazott, hogy megkezdje klienseivel a tárgyalásokat. Ha jól emlékezem, valami grófot emlegetett, akiről azonban én soha semmit sem hallottam. Negyednapra tűzte ki visszajövetelének idejét. A negyednap eljött, de ő nem mutatkozott. Mindjárt fölütötte fejét keblemben a gyanú, hátha vőm nem jár igaz úton. Gyanúm valónak bizonyult. A mai napig sem tudjuk hová veszett. A kutatások, körözések nem vezettek célhoz, minek az lett a természetes következménye, hogy vagyonomat az utolsó kapanyélig elárverezték. Lányom boldogságának, valamint a mi jólétünknek ekként örökre befellegzett. A nyomor, melybe jutottunk, azt a mentőgondolatot ébresztette bennem, hogy itt könynyebben megélhetünk. Lányom varrogat, feleségem segit neki, én pedig úgy tengetem az életet, a hogy lehet. Dolgozni nem tudok s most már nem is birok. Mit csináljak tehát ? Tespedjek a semmittevésben ? Nem ; itt a szánkát tolom, mint a naplopók, és szomorúan elmékedem azon jövendőlés teljesülésén, melyről álmodni sem mertem volna két évvel ezelőtt. Nagyon belemerültem a figyelembe. A tovasurranó embertömeg nem zavart, sőt a hideget sem éreztem, mely áthatott cipőimen s borzongatni kezdett. A beszéd végén azonban mindez előtérbe nyomult. Pajkos hölgyek, vidám gigerlik csevegése hallatszott minden felöl, lábaim pedig ugyancsak nógattak, hogy menjek. Talán megyek is. ha Parányi nem vet oly kérő tekintetet reám. Tudtam mit jelent. Nem akartam kisebbnek látszani, mint a milyennek tartott, egy egész flört adtam neki. Hálálkodva fogadta s ezerszer is megköszönte. Én is megköszöntem, a mit hallottam. Szabad tér állott előttem, sebesen siklottam a tömeg közé. Szánakoztam a derék férfiún, akinek nagy vagyona, boldog családja, szép leánya és egy lelketlen veje volt; boldognak éreztem magamat, hogy jóllehet vagyontalan vagyok, de nem kell félnem a lelketlen vőtől, mert hisz se nőm, se lányom nincsen.