ESZTERGOM Mutatványszám 1895

1895-12-25 / Mutatványszám

A szertelen pazarlás következtében, mint a köd ugy foszlott szerte a szép vagyon. A ház udvarán megütötték a dobot. Rettenetes hangok. Olyan velőkig ható rémes hangok, mint a milyet a koporsóra hulló hantok adnak. Még évek múlva is visszaemlékszünk azokra. Még ez nem volt elég ; ugyanazon a napon tünt el végleg a háztól a férj. Kezdetben azt hitte, hogy öngyilkos lett, hanem csakhamar lemondott ezen szerencsétlenség lehetőségéről, mivel észre vette, hogy az ékszerek és az összes ezüst nemű hiányzanak a szekrényekből. El kellett hagyniok azt a pusztai lakást, azt az árnyas udvart, a szép virágos kertet. Akkor költöztek ide ebbe a csendes tiszaparti városkába. Ide vonult el saját vagyonának romjaival és berendezte csendes özvegyi lakását. Azóta több szomorú év telt el. Férjéről csak keveset hallott, azt sem valami vigasztalót. Ki tudja, hol, merre jár? . . . talán beteg és ápolásra volna szüksége. . . . Megszólal a kapu csengetyüje és az éles hang elriasztja a mult sötét képeit és álmodozó lelkét vissza hozza a jelenbe. — Megjött a tekintetes ur, — kiáltja el magát a szobaleány. — Mi az ? kérdi zavartan a halovány asz- | szony, mintha nem értené, lehetetlennek tartaná a mit hallott. — Itt a tekintetes ur. Ismétli a cseléd A nő felugrik és siet az ajtóhoz, de mielőtt elérné, megnyilik az s előtte áll a férje. Azaz hogy csak az árnyéka. Alakja görnyedt, összeesett, arca sárga, piros foltokkal tarkázott, járása ingadozó. — Józsi édes, Isten hozott. — Eljöttem . . . Hebegi zavarral bágyadtan, erőltetve mosolyog ... — Befogadtok-e ? Neje nem engedi folytatni, csókjaival halgattatja el. Aztán a legnagyobb gyengédséggel és figyelemmel a díványhoz vezeti, leszediróla a fölösleges ruhákat Mintha csak kicserélték volna. Merő élet és elevenség. Nem kérdi miért és honnan jött ? Szemrehányásról szó sincs. Ugy bánik vele, mint bánni szokott a.gyengéd nő férjével akkor, ha az a család érdekében tett hosszú, fárasztó utazásból tér vissza. Még annál is gyengédebben, mert rögtön észre veszi, hogy férje nagy beteg, erős láz gyötri őt. De ugy viseli magát, mintha ; ésáré sem venné. Csak a csodálkozó gyermekeket I figyelmezteti kötelességökre. — Gyerekek, hol vagytok, ide jertek, itt a . kedves apa, meg jött, a Jézuska hozta; öleljétek meg. Igen, a ki az élet örömeit idegen födél alatt kereste, haza jött meghalni. Meglepetés .... Csikorgó téli est. Vastag hóréteg a földön, csípős szél hajtogatja a zúzmara-virágosfák sudarait. A jő falusiak behúzódva szobáikban, édes megelégedéssel élvezik a szoba barátságos melegét, s a mulatságos szórakozás ártatlan örömeivel virrasztják a karácsony szent éjszakáját. Mintha ez éjszakán szünetelnének az élet bajai, itt is, ott is, egy bizonyos öröm sugárzik le az arcokról; a hit szent öröme ; várják az éjféli misét, az Üdvözítőnk születésének szent emlékét. De tekintsünk kissé távolabb is a falutól, a boldogok tanyájáról oda, hol most éppen a nyomor virraszt az alvók álmai fölött. Mintegy félórányira a falutól, az urasági erdő közepén, magános házikó áll; nincsen se szomszédja, se kapuja, se kerítése. Az erdőőr lakása, melyben most csak az erdőőr neje lakik, két kis leánykájával. Már megszokták a halotti csendet itt az erdő közepén ; különben sincs mitől tartaniok, mert a rosz emberek, ha valamit el akarnának tőlük rabolni, csak a szegénységet vihetnék el. Rég öreg este van náluk is. A kis leányok lefeküdtek, a boldogok álmát alusszák szegényes takarójuk alatt. Anyjuk egy rozoga fenyőfa-asztal mellett, pislogó mécs gyenge fényénél dideregve varrogat; a sok munka s éjjelezés halotthalványra festette fiatal arcát, a gond és bánat" három év óta élő-halottá tevék. Varr, varr, szorgalmasan ; munkája a kis Jézus ajándéka leend, éjféli misére el kell készítenie, ha azt akarja, hogy az ő gyer- j mekei is részesüljenek az ezért járó fizetésből a kis Jézus ajándékában. Szemei gyakran könybe lábbadnak ; sokszor fejéhez kap, mintha szédülne, mintha megörülni akarna, de csak ide-oda tekint alvó gyermekeire, s mintha súgná neki valaki, hogy: »Érettük élned kell !« — újra folytatja nehéz munkáját, súlyos gondjai között. Tizenegyet ver a torony órája; nyomban harangoznak elsőt az éjféli misére. A harang hangja a süvöltő szél szárnyain átrepül a lombtalan erdő sűrűjén is, betér a nyomor hajlékába, mintha csak az itt lakókat is értesíteni akarná. A kisebbik leány a harang hangjára, vagy csak véletlenül fölébred, s fölül ágyán: »Anyám! anyám! mily szépet álmodtam«, — szóla — »a kis Jézus itt volt atyámmal! mily sok mindenfélét hozott!« s félálmában keresi is maga körül az álmodott ajándékot. Az anya felrezzen : melléje siet s homlokon csókolja. »Akkor csak aludjál tovább, gyermekem, álmodd boldogságát, legalább addig boldog lész !« — gondolja s bánatosan, újra lefekteti a kis leányt, betakarván szegényes párnájával. Midőn az újra elaludt, homlokon csőkolá a másik alvót is ; majd gyorsan összeszedi s hóna alá veszi a varrott munkákat, eloltja a pislogó mécset, s bete vén az ajtó fakilincsét, indul a töretlen uton a falu íelé. Vége van az éjféli misének. Elcsendesült a járókelők kopogása ; még csak itt-ott látszik gyér világosság a faluban. Az erdőőrné siet haza felé elhagyott gyermekeihez ; az anyai szeretet gondja mindegyre gyorsítják lépteit. Kosara megtelt a jótevők alamizsnájával, szive az éjféli mise alatt vigasztalással; nem érzi az út fáradalmát, nem a csipős szél hidegét, csak egy gondolattól nem bir szabadulni, mely újra és újra elszoritja szivét, — gyermeke álma atyjáról, kit pedig nem is ismert. Ez álom újra felújítja szive szomorú emlékét : boldogtalan férje véres tettét. Ép ma négy éve lőtte agyon e helyen, az őt megtámadó vadorzót ; urasága iránti hűsége a börtönbe vitte. Megjelenik előtte képzeletben a vadorzó véres alakja, férje a szegény beteges rab, ki kisirt szemekkel kéri most is őt, mint egykor, hogy ne tartsa őt gyilkosnak, mert ő csak magát védte, akkor, midőn a vadorzó felé lőtt, azt csak elijeszteni akarta. — Én hiszek szavainak — fűzé gondolatait a szegény nő, — ő nem lehet szántszándékos gyilkos : életében sem bántott soha senkit, —• de mit használ ma már ez is, ha részben ártatlan is, — tiz évig mégis szenvednie kell börtönében, — ezt ki nem birja. Dacára, hogy jó uraságunk mindent megmozdít kiszabadítása érdekében, — én nem hiszem, hogy élve látom még. Meglehet, hogy már meghalt, — csak kiszenvedett lelke jött el hozzánk, hogy bemutassa gyermekeinek magát, — hogy habár álmukban, de mégis ismerjék őt, ne mint gyilkost, de mint őket szerető atyát! — Istenem ! tartsd meg számunkra ! — Fohászkodék a szegény nő. fölemelvén könyes szemeit az égre. Gondolataiban észre sem vette, hogy viskója előtt áll. »De mi ez?« Megretten. »Bent világosság, hisz ő oltotta el a mécset.« Majd összeszedi minden bátorságát, s mintegy kölykeit féltő oroszlán rohan be elhagyott viskójába De újra visszaretten, mert gyermekei ágya szélén egy halavány férfi ül, ölében tartván két alvó gyermekét, kiben a mécs gyenge világosságánál férjére ismer. Fölsikolt! — Ne ijedj meg tőlem édesem ! — mondja az érkezett szelid hangon, — uraságom közbenjárása, a királyi kegyelem visszaadta szabadságomat, elengedte büntetésem — ismét a tied vagyok. . . . A szegény nő némán dől kebelére, hogy kisírja édes meglepetésének örömkönyeit. A kis Jézus meghozta legkedvesebb ajándékul a családapát. E családnak szerzett legnagyobb örömet születése örökké emlékezetes éjszakáján. Nemes Antal. Tipli János. Önök, t. olvasóim, talán nem is hallották még e nevet? Ugy-e nem? Hisz oly igénytelen alak, milyen Tipli János uram, tán nem is létezik több kerek e világon. Hogy várhatnám tehát, hogy az önök figyelmét magára vonja ? ! Telihold, vigyorgó arcza, ritkás szemöldöke, busos szempillái, nagy mértékben kifejlett orra, duzzadt ajkai bizony semmiféle regényes eszmékre nem hangolják az az embert. De más tekintetben nagyon kiváló egyéniség. Egész éltében nem tanult, nem olvasott semmit, de bármiről legyen is szó, mindenkor a szakember jártasságával nyilatkozik. Ehhez mérten sok mindenbe vágta fejszéjét. Volt ő máitengerész, statiszta, lovász, kereskedő, harangozó és — modell. Ez utóbbi minőségének köszönhetem én is nagyrabecsült ismeretségét. Sokat fecsegett, fejét mindig oda forditá, hol valamit hallott, — tehát nem igen volt hasznavehető. Irántam érzett vonzalmának mindenkor a legkitüntetőbb jeleit adta s ha találkoztam vele az utcán, alig tudtam módját találni, hogy tőle szabadulhassak. Szóval nyakamra nőtt. A nyár apró utazgatások között folyt le. Vázlatkönyvemmel a hónom alatt bebarangoltam a Kárpátokat s boldog érzettel gondoltam arra, hogy itt még Tipli János sem talál meg! Hősömet egy ideig nem láttam s már-már azt hittem, hogy újra felcsapott matróznak s most valahol a tengeren hajókázik. Kezdtem magam jól érezni. Történt azonban, hogy midőn egy verőfényes őszi napon sétálni indultam, sejtelemszerü érzet fogott el. Tipli jutott eszembe. Igyekeztem magam megnyugtatni. Tipli most bizonyára a chinai tengeren ladikázik, kedvenc nótáját, »Hogyha nékem száz forintom volná« fütyörészve. Hol venné itt magát ? *36 napot!« Megdöbbenve tekintek hátra . . . ime Tipli saját uri mivoltában, de mennyire megváltozva.. Nem akartam hinni szemeimnek. Kemény kalap, csinos őszikabát, sötét nadrág, hegyes orrú cipő. finom glacékeztyű, ezek tűntek először szemembe. Arca kissé halovány lett, de ez igen jól állt neki. I Egész intelligens embernek látszott. Itt különös dolgok történhettek. Hát még mikor a többi változást is hozzávettem! Előbb minden szónál vigyorgott, — most komoly gondolkodó kifejezés ült arcán, minden szót bizonyos mélabús páthoszszal ejtett ki, folyton gesztikulált s korántsem volt már oly bőbeszédű, mint előbb. Mi eshetett meg ezzel a szegény Tiplivel? Ugy látszik, észrevette csodálkozásomat s mélabús mosolylyal válaszolt. »Mit mivel most Tipli?« kérdem részvétteljesen. »Irok!« veté oda nagy közönyösen. »U—ugyan ?! És mit, édes Tipli, ha szabad kérdenem ?« »Regényeket, novellákat, színdarabokat . . . ami éppen eszemben van.« Nem tarthattam magam vissza a kacagástól. Ő sértett önérzettel tekintett rám és — hallgatott. Hosszas nógatásomra végre elmondott egyetmást, miből kedélye, állapota, foglalkozása e hirtelen változásának okát sejteni kezdtem. A nyáron ugyanis megismerkedett Rigőhalmi szinészszel, ki ezidőben az eszelős fickót tanulmányozta. Tipli bizalmát annyira megnyerte, hogy ez egy napon felolvasta előtte az ő »fejből irt« költeményeit. Rigóhalmit tréfás embernek ismerem, nem csodálhatom tehát, hogy Tipli költeményeit leirta s azokat meg is tanulta. El is dicsekedett vele Tipli, hogy mily megható módon tudja előadni az ő »Búcsu«-ját s Rigóhalmit utánozva kezI dett szavalni. A népes uton feltűnést keltett a szavaló, ami arra késztetett, hogy én is elmondjam neki búcsúmat, ha nem is versbe szedve. A dolog érdekelt; elhatároztam, hogy utánajárok. Néhány nappal később meglátogattam Rigóhalmit, hogy megtudhassak tőle valamit a költő modellről. Az ármányos színész, hogy hitelezői ne zaklassák, fenn lakott a negyedik emeleten s ugyancsak megizzadtam, mig fölértem. Háziasszonya kopogásomra kikandikál az ajtón s kérdi tőlem, hogy mit akarok. > Rigóhalmi úrral óhajtok beszélni. Otthon van ?<