Leánynevelde és Tanodák, Esztergom 1912
I. A könnyekről. Miként a természet ma még tiszta, fényes égboltozattal gyönyörködtet, . holnap pedig már sötét felhőkkel borítja köröskörűi a látóhatárt, úgy szádja meg felváltva életünk folyamán lelkünk világát az öröm és fájdalom édes és keserű érzelme. Az öröm és fájdalom mint két jótevő géniusz kiséri a . halandó embert a bölcsőtől a sirig; mig az egyik arra emlékeztet, bogy a siralom völgyében vagyunk, el ne bízzuk tehát magunkat, addig a másik felemel, kitartásra buzdít az élet küzdelmeiben. Mindkettő az örök cél felé: Istenhez vezérel, jóllehet a szenvedésből mindenkinek több jut, mint az örömből. Es ez igy van jól. Földi életünkben több szükségünk van a szenvedésre, mint az örömre: az örömök hazája a sirontúl vár bennünket, itt lent a próbaidőt éljük. Miként az aranynak próbája a tűz, úgy emberi mivoltunk becsének mérlege a szenvedés. A szenvedés Istenhez emel bennünket, felvilágosít a földiek múlandóságairól, bűneink belátására indít, azoktól megtisztít, az alázatosság csendes műtermébe vezet, ahol szobrászként folyton idomít és szépít, mig végre szentté, fenségessé tesz. A szenvedés tehát Isten szeretetének a bizonyítéka. De miként a rózsatő, hogyha a kertész nemes uj ágat akar beleojtani, a metszésnél könnyezik, úgy mi is a keresztek súlya alatt sírni szoktunk. „Ha a szenvedés oly nagy művész, hogy a szivet mintegy újra megteremti, lángjaiban megedzi, hogy az égbe fölvihesse, nem oktalanság-e akkor sírni ? Hiszen ha igy áll a dolog, akkor sírni gyávaság, lázadás és bűn!“ — így kiált fel, Bougaud francia püspök, — de mindjárt ő maga felel rá: „Nem, csak zúgolódni bűn.“ 1*
