Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1943

hEtolt szülök seregét is csak néhány könnyesszem ű édesanya és édesapa képviselte. Mégis elmondhatjuk, hogy a maga egyszerűségében is minden szép volt és talán meghatóbb, mint eddig, mert nem szabad fennakadnunk a tisztán külsőségeken, hanem a nagy időknek megfelelően mélyebbre kell tekintenünk. Meg kell fontolnunk, hogy a 944-es öreg diákok most kezdték megismerni a háború szükségszerű velejáróját, a lemondást. Amire nyolc éven keresztül készültek, amit oly féltékeny szeretettel ápolgattak lelkükben, most mint ködvár lebegett szemük előtt, amit láttak ugyan, de elérni nem tudtak. Fájó szívvel kellett lemondaniok a ballagás megszokott, felejthetetlenül szép külsőségeiről. Mindez pedig miért történt? A mai kor csak olyan embereket akar társadalmat átalakító egyénekként elismerni, akik már kora ifjúságukban megtanulták, hogy egész emberek csak azok lehetnek, akik, ha a helyzet úgy kívánja, áldozatot is tudnak hozni, legyen bár egyelőre kis dologról szó. Mialatt Velük együtt ballagtunk, gondolataink körülröpdösték a fészkükből elszállni készülő ember-dalosokat. Elvonult előttünk a múlt, amikor még mint kis diákok ők búcsúztatták az öregeket. Jöttek a gondtalanul töltött alsós diákévek és a viharos kamaszkor. Jött a komoly munkát igénylő utolsó esztendő, az erők végső megfeszítése, amikor rövid öt hónap leforgása alatt kellett elvégezni egy év anyagát. Felrémlettek lelkünkben az érettségire való előkészület felejthetetlen napjai. Szinte éjtszakáról éjtszakára kellett órákat tölteni az óvóhelyen és nappal zúgó, fáradt aggyal újra nekifeszülni a munkának, amit ugyancsak nem egyszer szakított meg a halálmadarak vészes közelségét jelző vijjogó sziréna-jajgatás. Csak, aki látta Őket a

z tudja megérteni, mit jelentett számukra háromórás éjtszakai riadó után másnap korán reggel írásbeli megíráshoz fogni. Szívünket marcangolta a keserű sajnálat érzése, amikor láttuk fáradt tekintetüket, de nem volt szabad engedni. Tudták Ök is, hogy életük egyik nagy fordulópontja előtt állanak, amikor a kötelességtudat különösképpen nem ismer megállást. S kitartó munkájuk megtermette gyümölcsét. így érettségiztek a ferences öreg diákok 1944-ben. Az elmondottak alapján nyugodt tárgyilagossággal állapíthatjuk meg, hogy munkájuk nehéz és áldozatos volt, amit lekicsinyelni csak meggondolatlan rosszakarattal lehet. Pereg a gondolat-film s tekintetünk a jövőbe néz és kérdi mély döbbenettel: Öreg fiúk, hová ballagtok? Megtaláljátok-e helyeteket az élet útvesztőiben? Mi vár Rátok odakünn? Boldogság, vagy szenvedés? Ne féljetek! Aki megtanult keményen dolgozni, azt ingadozó nádszál módjára nem tudják a viharok ide-oda hajlítgatni. Szembe mer nézni az élet kellemetlenebbik oldalával is, mely esetleg fájdalmas pillanatokat tartogat számára, mert jól elméjébe véste, hogy csak vándorok vagyunk a földön, akik ballagunk lassú, de kérlelhetetlenül biztos léptekkel az örök Haza, az örök cél felé és a békés türelemmel elviselt megpróbáltatások csak biztosítékok arra, hogy a helyes útról le ne térjünk. Ha pedig akadna köztetek, akit elkap majd az élet árja és tajtékzó örvényektől engedi magát sodorni a sötétlő mélységek felé, annatt a költő sokat mondó szavait idézzük: „Mi az. mi embert boldoggá tehetne? Kincs, hír, gyönyör? A telhetetlen elmerülhet benne s nem fogja tudni, hogy van szívöröm. Irányelv legyen számotokra Krisztus szavainak értelme: bármi legyen osztályrészetek, csak egyre vigyázzatok, a kincsetérő igazgyöngyöt: drága lelketeket sertések elé ne vessétek! Így elmélkedünk, miközben a ballagó öreg diákok sorfala lassan a templomba ér, ahol egyszerre megragadja lelkünket az isteni jelenlét titokzatosságának mélysége. Hódolattal borulunk le a Végtelen előtt, hogy ünnepélyes istentisztelet, keretében adjunk hálát sok-sok kegyelméért, mellyel segítette a jó Atyákat, hogy fáradságos és megértő munkával ide tudták segí40