Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1940

múlva az örökké megmaradandó életbe. Hogy emberi erő, orvosi tudomány s imádság nem segíthetett őt itt tartani, az Isten akarata volt. \ S amennyire gyötrelmes gondolat, högy P. Tibor nincs többé, oly boldogság és öröm az, hogy ha lehet szép a halál, az övé az volt. Amint nem remélhetett a gyógyulásban, készülnie kellett a nagy, soha vissza nem hozó útra, — nem a halálfélelem borzalma kínozta, hanem az elköltözéshez közel érezve magát tiszta öntudattal kérte az eszközöket, a betegek kenetét, az Oltáriszentséget. S amikor a Jézussal megerősített lélek egyre gyöngébben ragaszkodott egy fiatal életet együtt eltöltött társához, a testhez, megkezdődött az imádság érte Ahhoz, akit szolgált. Figyelme rendtársainak imádságába kapcsolódott s a szavak és keresztvetések a Jézushoz készséges lélek őszinteségének s múltjának méltó megnyilatkozásai voltak. Az a nemes törődöttség, amivel bocsánatot kért mindenkitől s az a finomság, amelylyel hangsúlyozta, hogy megbocsát mindenkinek, egy szeretetben s kedvességben nem fogyatékos lélek természetszerű megnyilatkozása volt. S aki lelke legbensőbb kitárulkozásainak tanúja volt, megértette ezt a szép halált. De mégis nehéz beleilleszkedni abba a ténybe, hogy P. Tibor nincs többé. Igaz, hogy munkáját folytatják, de az ő sajátossága, egyénisége többé nem lendítheti az ügyeket előbbre. Ö, a tanár többé nem jelenik meg. Otthagyta a katedrát, amit készséggel, tárgya iránt állandó érdeklődéssel, módszerességgel látott el. Ahol nemcsak tanított, s örülhetett eredményeinek, hanem nevelt is. Tanítványai szerették, szigorúságában a feléjük sugárzó jóakaratot észrevették. Hogy mennyire gondja volt rájuk, mennyit törődött velük, azt tanártársaival való gyakori róluk szóló beszélgetései árulták el. Ez a velük törődés vezette őt a cserkészethez. S ezt olyan ügybuzgósággal, hozzáértéssel fejlesztette, olyan eredeti ötletekkel gyarapította s olyan fáradságot nem ismerő nekifeszüléssel élt a cserkészetért, hogy országszerte híressé tette a rend fiatal gimnáziumának csapatát. Modorával jó barátokat tudott szerezni eszméknek, terveinek. Sohasem zárkózott el attól, hogy az egyszerűbb, megszorult, állástalan emberekért kilincseljen, rajtuk segítsen, érdekükben minden tőle telhetőt megtegyen. Ezek csak úgy érthetők, ha egy alapjában magát megfogni tudó szerzetest s hivatását gonddal élő lelkes papot látunk benne. E nélkül érthetetlen volna nem a kedvessége, hanem céljai s magánbeszélgetésekben oly gyakran kiötlő mélysége és belső változatossága, 6