Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1938

Másnap az olasz határt elhagyva az azúrkék ég alatt haladunk Velence felé. A gyönyörű tájak után örömmel kiáltunk fel egyszerre: tenger! Velence mindenkinek a lelkében mély nyomot hagyott. Az impozáns paloták, a Szent Márk-templom, a csatornák, gondolák egy-egy élményt jelentettek számunkra. Így néztük meg a többi várost is, és így tanultunk és gazdagodtunk mindenhol. Bologna az ősi diák város, Firenze a Mediciek városa még mindig hűen él emlékezetünkben. Az örök város: a császári város romjaitól, a középkor híres és értékes templomain át a mai modern Rómáig elfelejthetetlen. A Szent Péter-templom, lateráni múzeum, szent Pál bazilika, Pantheon most is gyönyörű és a romok képzeletünkben felelevenedő palotái csodálatba ejtettek bennünket. Megnéztük Nápolyt a füstölgő Vezuvval, Pompejit értékes romjaival, Ravennát múltjával és jelenével. Nem mehettünk el meghatottság nélkül az Isonzói és Piave partjait körülvelő, magyar vértől ázott sziklák mellett sem. Talán itt gondoltunk legtöbbet és legmeghatottabban hazánkra, apáinkra, kik itt küzdöttek édes hazánkért. Triesztben boldog békebeli Monarchia éveire gondoltunk. Mikor ez még félig magyar is volt. Jugoszlávián is átutaztunk. Zágráb magyar történelmi emlékei — úgy éreztük — szinte felénk kiáltottak: „Leszünk mi még újra magyar földön! Ezt az érzésünket táplálta az a sok magyar, akikkel találkoztunk és beszélgettünk. Pompásan éreztük magunkat külföldön, sokat tanultunk idegen honban, mégis örömmel telt meg szívünk, mikor ismét magyar földre értünk, s Nagykanizsán magyar kenyeret és ételt ehettünk. Hát még mikor szeretett szüleink karjába repülhettünk a hosszú külföldi út után! Madarak és fák napja. — Osztályonkint, külön-külön tartottuk meg, mégis, csodálatos, össze nem beszélve egy akarattal a Duna túlsó oldalára indultunk. Évek óta sóvárogva néztünk át az erdőborította Sziklás hegységre, most végre szabad az út. Máj. 17-én cserkész öltözetben, ajkunkon vidám dalokkal kicsaltuk a kapuba a felszabadított Párkány és Garamkövesd apraját-nagyját. A virágzó rétek, a Garam nagy hídja, a szántóföldek májusi szépsége gyors lépéseink mögött maradtak. A tízórait már az erdő egy tisztásán költhettük el. A verőfényes reggelen két órahosszat gyönyörködhettünk a fiatal erdő üdezöld ruhájában. Számtalan madárka ült türelmesen apró tojásain, csak vigyázó hűséges párjának szórakoztató éneke árulta el jelenlétüket. Egyszerre megtorpantunk. Mintha gonosz ellenség leselkednék imádságos lelkünkre. Az erdő sűrűjéből hatalmas betonépítmény meredt felénk. Méter-vastagságú falain csak három lőrés törte meg idomtalanságát. Először egy, aztán egész sereg ilyen fedezék állta el útunkat. A gyávaság és a rossz lelkiismeret emelte a legyőzhetetlen magyar katona ellen. A lelkekre nehezedett nyomasztó súly csak akkor szűnt meg, amikor a Dunára néző legmagasabb csúcson feltűnt a di53