Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1937

4 Sz. Paskál gyöngéd és szép kivirágzása a ferences szellemnek, lelkületnek, amely az Eucharisztiához való vonzódását, szeretetét alapítójától Assisi Sz. Ferenctől boldog örökségként nyerte. Hányszor szólt Ferenc testvér az Oltáriszentségről, ma nem tudjuk. De az ismeretes, hogy az embereket a szentségekben részesítő, isteni kegyelmet közvetítő papi méltóságra magát méltatlannak hitte s nem is lett áldozópap. Gyakran mondogatta: „Ha egy égből leszállt szenttel s egy pappal találkoznék egyszerre, a papot tisztelném meg és előbb neki csókolnék kezet, mert ennek a kezei az Élet igéjét érintik és emberfeletti hatalommal bírnak." Pap rendtársainak ezt írja: „Lábatok csókolásával és azzal a szeretettel, melyet csak érezhetek, kérlek mindnyájatokat, hogy olyan tisztelettel és megbecsüléssel, amilyenre csak képesek vagytok illessétek az Űr Jézus Krisztus szentséges testét és vérét. . . Minden akarat, amennyiben a Mindenhatónak a kegyelme segíti feléje irányulni egyedül csak neki, a legfőbb úrnak óhajtva tetszeni... s folytatja: Ha a boldogságos Szűz Máriát, amint illik is, nagyon tiszteljük, mert őt szentséges méhében hordozta, ha keresztelő Sz. János megfélemlett... ha tisztelik sírját, amelyben feküdt, mily szentnek, igaznak és méltónak kell annak lennie, aki már nem a halandót, hanem az örökké élőt és megdicsőültet kezébe fogja, szívvel és ajakkal magához veszi és másoknak vételre nyújtja." Azonban nemcsak a papokat tisztelte és becsülte meg, akik lehozzák közénk Krisztust, hanem az Oltáriszentséggel kapcsolatosan a korporálék, szent edények, ostyasütők tisztaságára és szépségére nagy gondott fordított s erre kér mindenkit másutt is, de különönsen az „Űr teste iránt való tiszteletről és az oltár csinosságáról" szóló intelmében. Ő maga pedig prédikációs útjaira rendszerint seprőt vitt, hogy az elhanyagolt templomokat kitisztítsa. Franciaországot főképp azért szerette, mert az ottani lakósok az összes katolikusok között a legnagyobb tiszteletet tanúsítják az Oltáriszentség iránt. Nagy és eredményes igyekezettel nevelte finomakká és fogékonnyá a lelkeket az Eucharisztia iránt, mert lelkében mozgott mindig ez a túlvilágig érő, Istennel összekötő s ráfigyelve jóraserkentő gondolat, amit másoknak is hangoztatott: Azt vesszük magunkhoz, akinek majd a kezébe kerülünk! Ahogy ékesítik a földek a meleg puha pázsitot, az égbenyúló hegyek, melyek oly csábítóan vonják fölfelé a csodáló embert és a vizek, mint szép ezüstösen csillogó szalagok, úgy húzódik a ferencrend történetében és tagjainak életén az eucharisztikus gondolat a mindenkori jelen serkentőjében, az elrejthetetlen és értékes múltban. Vonuló századoknak és lelkesítő gyünyürűségeknek csak egyik másik pontján pihenhet meg tovarebbenő és máshová is hívott tekintetünk.