Szent Margit katolikus leánygimnázium, Esztergom, 1932

Apponyi Albert gróf f 1846-1933. Annak a felmérhetetlen, egyetemes nemzeti gyásznak, fájdalomnak kifejezője e néhány sor, amely minden magyar szívet betölt Apponyi Albert gróf halálán. Úgy érezzük, minden szó, amely Apponyi Albert gróf nagyságát, kiválóságát, érdemei elévülhetetlen voltát hirdeti, dicsőíti, üres, semmitmondó. Apponyi Albert gróf a reménytelen, bús magyar sivatagnak, a mult nagyságáról és a mult dicsőségéről regélő örök piramisa, amely elé csak a megilletődöttség és meghatottság néma, könnyes áhítatával járulhatunk és az elvesztettség fájó keserűségével sirathatjuk Benne a minden idők egyik legnagyobb szónokát, a pártok felett álló, nemzete egyetemes érdekeit szolgáló hazafit, a nemzetiségi gyűlölködések khaoszából kiemelkedő, az igazság rajongó szeretetével az általános emberit munkáló államférfiút, a nagy szociológust, a művészetek megértő barátját, Egyházának törhetetlen meggyőződésű, hitvalló bátorságú tagját. Bennünket, pedagógusokat, még egy kapocs fűz hozzá: a hála és kegyelet a volt kultuszminiszterhez, ki messze jövőbe tekintő kultúrpolitikájával iparkodott feltartóztatni a fenyegető magyar végzetet. Gondviselésszerű működése nem korlátozódik térre és időre. Az enyészet rajta erőt nem vesz. ő is elmondhatja magáról a madáchi szavakat: Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál? Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt; A por hull csak belé, e föld szülötte, Kn glóriával általlépem azt. Apponyi Albert gróf glóriával lépi át az enyészet örvényét. A magyar hitnek, a magyar reménynek éltető eszméjévé finomul: Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik; Amelyhez tekint fel az utód erénye: Óhajt, remél, hisz és imádkozik.