Városi reáliskola, Esztergom, 1941

16 befejeztével tartott értekezleten közölte tapasztalatait, észrevételeit és adott irányítást és tanácsot. Általános nevelői célkitűzésül pedig a hivatástudatra nevelés kötelességét, mint a nevelői feladatok újabb irányát állította a kar elé. „Nyivánvaló, hogy az élet forgása nem mindig teszi lehetővé számunkra, hogy munkánknak állandó derűs körülményeket biztosítsunk. Néha a fáradtság, ncha a kilátástalanság, máskor a megnemértettség, a balsiker, a feladatoknak mind átláthatatlanabbakká váló szövedékessége, a választott út helytelenségére való rádöbbenés, a cél elhomályosulása, stb. ólomsúlyokkal rakják meg tetterőnket. Kell lennie tehát még valami lelkimotivumnak, ami átsegít a válságokon is, ami megbírja és lebirja az élet kikerülhetetlen problémáit. Ez pedig nem lehet más, mint a hivatástudat. Ez jelentésében, tehát értékében is gazdagabb, mint az általános felelősségérzet. Konkrétebb, mert van benne határozott célképzet ; dinamikusabb, mert a személyiséggel közvetlen kapcsolata van, hiszen attól lelkedzett magzat ; biztosabban működésbe lépő önindító erő, mert már eleve kiválasztott irányok felé tör. Talán csak egy vonásban egyezik a felelősségérzet és a hivatástudat, abban, hogy mindkettő erősen telítve van önzetlenséggel. De amiben különböző a hivatástudat, annyiban több is, értékesebb is a közösségért végzett munka szempontjából. Akkor tehát, amikor az egyénvség-kibontakozás célját akként akarjuk szolgálni, hogy a lelkünk sugárzásában felnövekvő fiatalok mind acélosabb izmokkal tudják magukra vállalni a közösségszolgálat terhes, de édes igáját, akkor a mellőzhetetlenség követelményeként áll előttünk a hivatástudatra-nevelés kötelessége." Külön rámutatott az iskolalátogató igazgató úr, hogy a feladat végzése tetemes mértékben nevelői munkát kiván, a magyar tanárságra tehát e téren is elsőrendű szerep vár, annál is inkább, mert ,,a magyar társadalmi tagolódásban egyike volt azoknak a foglalkozási osztályoknak, amelyek még bizonyos fokig rendi határozmányok között éltek, és így megőrizték műveltségátszármaztató értékét a kultúrális hagyományokban a legbensőbb és legértékesebb résznek, a természetfölötti erkölcsi elemek ápolása áltai". Szólott azután a gyakorlati megoldás módozatairól is. Szerinte a megoldás kulcsa a szaktanárok kezében van, mert ,,a hivatástudat kifejlődésének egyik jellegzetes vonása, hogy meghatározott irányok felé tör." De „az egyes hivatástudatoknak bele kell torkolniok, összegeződniök kell egy nemzeti hivatástudatban, mert az egyetemes emberiség kultúrmunkájában minden nemzetnek megvan a maga külön szerepe." Más gyakorlati vonatkozású útmutatást ma még nehéz adni, de az iskolalátogató igazgató úr szerint erre nincs is szükség. „Tanári rendünk rendelkezik annyi tapasztalattal, olyan csiszolt gyakorlattal és hordoz magában annyi rátermetséget, hogy elég a cél felismerése, a kivitel megtalálásának módjait ki-ki magából is ki tudja értékelni. A módszer egyéniesülése annál is inkább üdvösnek vélt óhaj, mert a hivatástudat ébresztése és ébredése csak tanár és tanítvány egyéniségének kölcsönös egymásba való átszikrázása által válhatik meleg, eredményeket csíráztató valósággá." Végül rámutatva arra a sokszor keserűen megállapított tényre, hogy amit az iskola épít, azt a szülői ház, általában a társadalmi környezet lerombolja, arra a következtetésre jut, hogy nemcsak az iskola falain belül kell végeznünk a választott irányban a munkát, hanem az iskolának a szülői házzal való érintkezésében is, sőt tovább, a hozzá vonatkozási szálak-