Városi reáliskola, Esztergom, 1939

Mátyás király emlékezete. (1440—1940.) A római Capitolium szent tüze már rég kihúnyt, de lobogásának visszatükröződése még sok-sok évszázadig ott piroslott a történelmi szemhatáron. A Birodalom mérhetetlen határai közt megszállott vándorló néprajok abban az álmodozó hiedelemben ringatóztak tőle, hogy a Caesarok hatalma él tovább, csak az a Caesar kellene hozzá, aki a kezébe fogja. És Nagy Károlytól kezdve olasz, német és francia földről ismét és ismét ügy akarják acélos markok valóságként megragadni ezt az álomképet, mint az ábrándos gyermek a messze szivárványt. A nyugati keresztény népek együttese, Szent Ágoston szavai szerint: az Isten Állama, a Gergelyek és Incék, az Ottók és Frigyesek, a Fülöpök és Lajosok szemében Augustusnak Krisztus vérével beharmatozott öröksége az ő számukra. Ebbe a lelkek sejtelmeiben élő államalakulatba a belépés jogát a Jézus keresztsége adta meg. Ezen a jogon lépett be oda népével együtt a magyarok Szent Istvánja is. A Rómából jött korona és szent olaj avató ereje csak fokozta személyének azt a tekintélyét, amelyet fejedelmi családjának a világbíró Attilától való leszármazás hite és a természetfeletti eredet csodahímes hagyománya kölcsönzött. Nyugat és Kelet szellemiségének ez a titokzatos összeolvadása az Árpádok királyi házában, okozta azt, hogy országuk, bár belépett a keresztény egyetemességbe, azon belül önálló szervezet maradt: birodalom a birodalomban. Hivatása, mint Rómáé egykoron, az volt, hogy a népeket maga körött egyesítse, másrészt harcos kötelességérzettel vállalta, mint előretolt rész, az egésznek megoltalmazását: Magyarország a kereszténység védőbástyája lett. Küldetésének ez a kettős arculata ragyogott akkor is, mikor a keleti és nyugati világhódító: Attila és Nagy Károly egyesült véréből származó király bírta trónusát, Nagy Lajos. Lassanként foszladozni kezd az egyetemes keresztény birodalom ábrándja, alóla kivillan az öntudatra ébredt népfajok nemzeti önzése; egyszersmind elhalványulnak a középkor nagyjait övező legendák és mondák színei, helyükbe dobban a valóság keretei közt önerejében bízó embernek tevékeny alakja: elérkezett a renaissance. Ugyanakkor a