Városi reáliskola, Esztergom, 1927

Huszonöt év a katedrán. — Háber János kartárstínk föbíletimára. — „Tanító vagyok és megadással viselem a nevelő sorsát. Ez a sors azt mondja: szolgálj, adj — és hálát ne várj ... Mi nem azért vetünk, hogy hálát arassunk. A földmíves vetése kicsírázik és megérik az ő földjén, de a tanítónak vetése az örökkévalóságnak terem. A te jótéteményeid nem térnek vissza hozzád, hanem az eljövendőknek szolgálnak. Csak a munkában találd meg jutalmadat. Áldozol a gyermeknek, mint ahogy Istennek áldozol." (Zimmermann Ottó: Szülők könyve) \izek a sorok, a jelenkor egyik legkiválóbb, fe'lszázadot nevelő munkában eltöltött pedagógusának aranykönyvéből véve, állanak jeligéül azon a díszes emléklapon, amellyel iskolánk tanári kara jubiláló kartársát megtisztelte. Benne van ezekben a tanítópálya minden derűje, boruja, minden szépsége, szomorúsága . . . S amikor a legmelegebb szívű magyar pedagógus, tankerületünk kir. főigazgatója, Gaál Mózes, a felsőbb tanügyi hatóság legteljesebb elismerését és dicséretét tolmácsolta a jubilánsnak, eszembe jutott Goethe szava a „Tasso"-ból: „A babérág inkább az átélt szenvedéseknek s átküzdött nehézségeknek, semmint a szerencsének és boldogságnak a jele." Valahogy úgy van mégis, hogy nem a beteljesült vágyak, hanem a szenvedések és nehézségek, a becsülettel végzett kötelesség tudata forrásai a munkás élet, a pedagógus lélek igaz boldogságának. Háber János huszonöt év óta buzgó munkása a magyar kulturának, negyedszázad óta fárad az Úr szőllejében s ma is lelkes hivatásszeretettel végzi azt a munkát, amelynek vetése „az örökkévalóságnak terem." De ugyanezzel a becsületes kötelességteljesítéssel állotta a muszka hordák rohamát a lengyel mezőkön is, ugyanezzel a lelkes hittel ette a rabság keserű