Városi reáliskola, Esztergom, 1924

2 hat és működik: éreznie kell, hogy az építő-mester szeme rajta van, midőn helyére illeszti, gondosan veszi kezébe, értékes jószágnak, nem nyers anyagnak tekinti, nemcsak az egyiket, hanem mindeniket. Az iskolában érezniök kell a tanulóknak, hogy kis örömeik, bánataik, felbuzdulásuk, lelkesedésük, buzgóságuk, szorgalmuk, meleg ragaszkodásuk részvevőre, megfigyelőre, méltánylóra találnak. Jó iskolában a tanuló bármily kicsiny, nem néz reszketve az ő tanítójára, nem a haragos bírát, hanem a jóindulatú édesapát, embertársát látja tanítójában, aki meghallgatja, aki meg tud bocsátani, aki tud vele örvendezni, akivel közölheti aggodalmait, kétségeit. Ó, a jó iskolában öröm a perc, midőn a tanító megjelenik az ő fiai között, midőn végigtekint a padsorokon ; megmozdul a szíve a gyermeknek s a gyermek-ifjúnak, ha a tanító reáteszi egyiknekmásiknak a vállára a kezét, ha leül melléje, mert az a csodálatos összeforrasztószer, a szeretet napról-napra szétárad a kis társadalomban, s végzi az ő titkos, áldásos munkáját. íme, a legnagyobb jótékonyság, amelynek az iskolában helye van s ha ez nincsen meg, akkor alapíthatunk virágzó segítő-egyesületeket, nemes adakozók alapítványait évről évre szétoszthatjuk, adhatunk ingyen-könyvet, ingyen ebédet szegény tanulóinknak: a mi jótékonyságunk egyoldalú lesz s az igazi gyümölcsöt nem termi meg. Itt vannak a kollégiumok, az állami és felekezeti iskolák internátusai. Tagadhatatlanul nagy jótétemények ezek ; itt vannak az árvaintézetek, napközi otthonok, mind a humánus érzés régi és újabb alkotásai Méltán illeti meg dicséret azokat, akik a'apították ; ezer meg ezer ember nőtt fel így az irgalmasság emlőjén s bizonyára még sok százezren fognak felnőni, de vajon ezekbe az intézményekbe az anyagi jótétemény mellett beleplántálták- e a lelki jótéteményt is? Vajon azok, akik az emberi irgalmasság keblén nőttek fel, érezték-e az étel és ruha mellett azt a belső melegséget is, amely elkísérte őket a sírig s újabb forrást nyitott, a szeretetnek forrását, mely éltető s amely a vett jótéteményt az idők végéig tovább plántálja ? Mert ez volna a kívánatos, ez volna a jótéteménynek igazi célja. Úgy képzelem el a jótéteményt, melynek én valaha részese voltam, hogy belém költözik a jótétemény elvevésekor bizonyos kötelességérzet s tudom, hogy attól a naptól kezdve tartozom valakinek valamivel, s várom az alkalmat, hogy ezt az adósságot valamely formában leróhassarti. Mindazok, akik valaha a jótékonyság kenyerét ették, azt az erkölcsi kötelességet vállalják magukra, hogy ők is hasonlóképpen cselekednek. Ez olyan természetesnek látszik, s mégis vajmi kevesen vannak, akik ennek az erkölcsi kötelességnek eleget tesznek. Kutatom az okát, s megtalálom abban, hogy a jótékonyság tényleges gyakorlói, azok, akik közvetlenül érintkeznek a felsegített vagy felsegítendő ifjúsággal, nem értik a módját a jótevésnek. Azok a fiúk gyakran nem hallanak egyebet, mint kenetes leckéztetést, intelmet, hálára való buzdítást olyan korban, mikor a gyakran ismételt intelmek és buzdítások fogékony talajra nem találnak. Nem erre van szükség, árvaintézetek, internátusok vezetői, iskolaigazgatók, akik segélyeket osztotok ki! Szivetek közeledjék a gyermekek szívéhez, tegyétek az árvaházat, amennyire lehetséges, családdá; szálljatok le arról az elérhetetlen magaslatról, a vasárnaponkint szokásos intelmek helyett legyetek hétköznap is gyakran a ti árváitok, az ebédre összegyűjtött tanulók között; ne várjátok, hogy kellően felszerelt alázatos folyamodványokat adjanak be a téliruháért, ingyen-cipóért, hanem járjatok körül, nézzétek meg, hogy melyik fázik, melyiknek elványolt a ruhája, melyik sápadt,