Városi reáliskola, Esztergom, 1901

9 Jetére jöttek. Művészi nagyságánál csak szerénysége volt nagyobb. Az ő művészi dicsőségteljes sikereiben legszebben mutatta ki tanári énjének legszebb és legsajátosabb vonását: végtelen szerénységét. Ha az általa rendezett estélyeken zúgott a tapsvihar és az „Éljen Bellovits" ! tetszésnyilvánítás valóságos orkánná nőtt, akkor kellett nézni a mestert és vezért, hogy vezette és tolta előtérbe a szereplőket, s rájuk mutatván jelezni akarta, hogy ő bennük van az ő dicsősége. Ki csodálkozhatik hát azon, hogy ilyen mesterért rajongtak és rajongnak tanítványai, hogy emléke eltörűlhetetlenűl van szívünkbe vésve ?! És ha valaki kartársunkat rengeteg teendője közepette fölkereste, hogy valami szívességre fölkérje, az sohasem csalatkozott meg bizalmában, mert a jó Bellovits bácsi mindenre időt talált, s csak saját maga kímélésére nem. Tevékenysége valóban nem ismert határt. Az 1864 66. években a főgymnasiumban is tanította az éneket és zenét, később pedig a kereskedő és iparos ifjakat oktatta. 1870-ben a gyorsírói tanári tanfolyamot végezte el, hogy a gyorsírásra is oktathassa szeretet tanítványait s mindezek mellett még az apáczák polgári leányiskolájában a számtant és a német nyelvet is adta elő. De a megfeszített lázas munka megtörte végre is gyönge testi erejét. A nemes lélek tüze elhamvasztotta porhüvelyét; összeomlott, összeroskadt, midőn nyugalomba vonúlván, szemlélve s gyönyörkedve élveznie kellett volna fáradságának gyümölcsét. S mintha az agyonfárasztott idegzet, a lélek közvetítője, akarta volna meg bőszülni sok zaklatását, felmondta teljesen a szolgálatot, míg végre a halál angyala megszabadította gyenge porhüvelyétől a hatalmas szellemet. Budapesten, a hová szerető családja